Bódi Dániel

2023.07.26. – Az elmúlt nyár kellős közepén hirtelen mindenki egyszerre kezdte el utálni a szerencsétlen Ubisoftot, aminek más se hiányzott a pénzügyi válsága közepette. A francia kiadót már csak az ág húzza, az is visszafele, most meg még az inaktív profilokat is lelövik, hiába van rajta egy csomó már megvásárolt digitális játék, ami rég látott közutálatot, na meg bizalmatlanságot váltott ki játékosok tömegeiből.

Amin nyilván nem csodálkozok, én is pipa volnék, ha több havi fizetésembe kóstáló játéktáramat nulláznák le csak azért, mert X ideje nem léptem be a profilomba. A Ubisoft-hisztit viszont még tovább tetézi, hogy nem csak a franciák saját platformjáról radírozzák ki az értékes címeket, hanem azzal a lendülettel a Steam-profilokról is, amennyiben a felszólító email utáni 30 napon belül nem jelentkezünk be a fiókunkba.

Azóta a Ubi pontosított, miszerint olyan fiókokat előreláthatólag nem fognak törölni, melyekről vásároltak, de ez a tűzoltásnak szánt korrekció nem csak későn jött, de kevés is.

Érthető a hiszti, de vajon jogos-e?

Tetszik, nem tetszik, de nem az. Bár erről már közel egy éve értekeztem a digitális vs. fizikai kiadásokat összemérő cikkemben, és előttem-utánam rajtam kívül egészen biztosan más portálok is leírták már, mégis sokan azt hiszik, hogy ha digitálisan megvesznek egy programot, akkor az az övék, punktum. Pedig nem. Közel sem. Legalábbis nem mindenhol.

Ha bármelyik online játékboltban vásárolsz, legyen az az Xbox Store, a PS Store, a Steam, vagy az Epic Games Store, akkor valójában csak a játékhoz való hozzáféréshez „bérelsz” magadnak licencet. Ez a gyakorlatban és nagyon röviden azt jelenti, hogy a bolt/platform bármikor úgy dönthet, hogy elveszi a hozzáféréshez való jogodat, vagyis a továbbiakban nem érheted el a játék(ok)at, mindegy, hogy azért korábban hány forintot csengettél ki.

Ezt a DRM, azaz a digitális jogkezelésben szabályozzák, ami tulajdonképpen a másolásvédelem elleni harc egyik legfőbb bástyája. Ez alapján működnek a legnagyobb, fent említett platformok, amire elsősorban azért van szükség, hogy a telepítéshez szükséges futtatható fájlok ne kerüljenek közkézre. Ez viszont azért veszélyes, mert az évek során egy csomó játékot levettek a digitális polcokról, és sokat licenckulcs birtokában sem lehet már elérni.

Ehhez pedig – a szabályozás értelmében jelenleg – bármi és minden joguk megvan a platformtulajdonosoknak.

Az már más kérdés, hogy meg is teszik-e?

A legnagyobbak általában nem hoznak önként ilyen döntést, mivel az károsan hatna az üzletre, a nagy ijedtség és közfelháborodás pedig bizonyosan drámaian visszavetné a vásárlási kedvet. Egy kiadó, egy fejlesztőcsapat – vagy a licencelt játék (pl. filmből, sorozatból, animéből, könyvből készült alkotás) eredeti jogtulajdonosa viszont simán dönthet így, a platformot üzemeltető pedig jóformán nem tehet ellene semmit. Az így eltávolított címeket tehát már csak azok játszhatják tovább, akiknek megvan a játék fizikai kiadása.

Egy másik lehetséges ok a játékok licenceinek bevonására, úgy a hozzáférések tiltására a bolt/felület teljes bezárása, a konzolok esetében az Xbox, a PS, a Nintendo csődje lehet. Ebben az esetben viszont sokszor próbálnak megoldást találni a problémára, a legtöbbször egy másik platformra, úgy pedig működő szerverekre költöztetik a profilokat az összes hozzájuk rendelt játékkulccsal együtt (pl. Bethesda, Google Stadia).

De akadnak olyan boltok is, mint amilyen a Good old Games, közismertebb nevén a GoG, ahol bőséggel válogathatunk a DRM-mentes játékok közül. Ez annyit jelent, hogy amikor megvesszük a kiszemelt digitális címet, akkor azzal együtt a teljes telepítőjét is megkapjuk, ergo tényleg a birtokunkba került a játék, amit akkor is el fogunk érni, ha ne adj Isten megszűnne a CD Projekt üzemeltette áruház.

A probléma tehát az, hogy a legtöbb játékos a digitális vásárláskor tévesen azt hiszi, hogy a 10-20+ ezer forintért megvett játék az a birtokába kerül, és örökre az övé marad. Valójában viszont csak addig kölcsönzi a hozzáférési jogokat, míg valaki egy határozott pontot nem tesz a végére. Ennek totális ellentettei a játékszolgáltatások, mint amilyen a Game Pass vagy a PlayStation Plus Extra/Premium, melyek egyértelműen hirdetik a játékok hozzáférhetőségének viszonylag szűkös időtartamát. Itt már ugyan nincs meg a birtoklás illúziója, de a gyakorlatban nagyon hasonlóképp működik a licencjogcsere, mint a DRM-es játékvásárláskor.

Mégis, a legfőbb érv sokszor az ellenük, hogy „inkább megveszem digitálisan, mert szeretem, ha enyém a cucc”, miközben valójában ezt csak az egyre csökkenő eladásokat produkáló fizikai-lemezes kiadások nyújtják.

Ezt is érdemes elolvasnod:

A 10 legbosszantóbb hiba, amit kezdő gamerek elkövethetnek