Az elmúlt 20 évben alaposan átalakult a videojátékok disztribúciója – míg korábban a fizikai eladások domináltak, ma már a játékeladások közel 90%-át digitálisan bonyolítják.
Az elmúlt 20 évben alaposan átalakult a videojátékok disztribúciója – míg korábban a fizikai eladások domináltak, ma már a játékeladások közel 90%-át digitálisan bonyolítják.
Egy átlagos játékos a mindennapok során nem sokat gondolkozik azon, hogy vajon digitális vagy lemezes formában vásárolja-e meg az általa választott játékot, hiszen az esetek döntő többségében úgyis az árszabás lesz az eldöntője a dolognak.
Ennek pedig nem kizárólag és nem minden esetben a pénztárca az okozója, sokkal inkább a megváltozott világ dinamikája. Amíg a platformok digitális boltjaiban szinte rendszeresek az akciók, addig hasonló leárazást ilyen ütemben egyszerűen képtelen kivitelezni egy fizikális játéküzlet. Ezért a lemezes játékok ára jellemzően lassan ereszkedik, míg a digitális felületeken hullámozva válik egyre olcsóbbá, aminek hatására sokkal inkább megtalálja magának a gamer a bepattanót. Ezeket pedig nem mindig tudja alálicitálni egy boltos, de legalábbis nem megtérülő üzlet beszerzési ár alatt adni egy-egy kópiát.
Az viszont már egy teljesen másik kérdés – és eldöntendő vita, hogy vajon a lemezes, vagy a digitális játékkal jár jobban az ember?
Egyébként már a vita önmagában is érdekes, és egy picit abszurd is, hiszen egy alapvetően digitális alkotásról van szó, amihez elengedhetetlen egy speciális eszköz, amin megjelenik. Ez lehet egy konzol, vagy egy számítógép, a lényeg, hogy ha az nincs, akkor játék sincs, mindegy, hogy ott van-e a polcon a tükörsimára polírozott lemez, vagy sem.
A videojáték tulajdonképpen minden aspektusában, a készültének szinte minden szegletében egy kézzel megfoghatatlan digitális mű, aminek egyetlen fizikális megtestesülése az adathordozó, amire felmásolták. Ez régen nagyon sok minden lehetett:
vagy akár egy hatalmas lapka, amit beraktak az árkádgépekbe. A lényeg, hogy ennek a digitális, valójában nem létező dolognak az egyetlen fizikális leképezése az a kütyü, amiről elérhető. A történelem folyamán nem különösebben volt probléma egyik adathordozóról a másikra váltani, hiszen a lényeg tulajdonképpen maradt: a játékoknak volt egy fizikális formája is, még ha azzal önmagában nem is lehetett úgy eljátszani, mint egy búgócsigával, vagy egy társassal.
Viszont a digitális játékvásárlás lehetőségének elterjedésével ez egyre inkább háttérbe szorul, és mivel a játékok egyre nagyobb hányada már csak digitális formában jelenik meg, illetve a játékvásárlás is már 90-10 százalékban a digitális javára dől, úgy egyre valósabb a veszélye annak, hogy idővel eltűnnek a klasszikus, kézzel is megfogható fizikai példányok. Pedig a digitális terjesztésnek is igen régre visszanyúló történelme van.
A legelső hivatalos digitális bolt, de inkább amolyan játékszolgáltatás például az 1980-as években alakult. A Wikipédia szerint volt a GameLine, de ironikus módon ehhez is egy speciális kazetta kellett, amely segítségével az Atari 2600 játékosok egy központi szerverhez csatlakozhattak, itt pedig 5-10 napig bérelhettek maguknak játékokat. Voltaképp ez adta az ötletét a streaming szolgáltatásoknak, illetve a Game Pass-PS Plus játékszolgáltatásoknak, illetve előttük a Steamnek.
A GameLine megszűnése után több konzolgyártó is megpróbálkozott hasonlóval, de azok nem lettek különösebben népszerűek, lévén akkoriban kifejezetten szörnyű volt az internetkapcsolat. A digitális játékterjesztés azonban PC-n már kezdett formálódni a Bulletin Board Systems-en, ahol leginkább demókhoz és shareware cuccokhoz lehetett hozzájutni. Nem mellesleg a BBS volt a World Wide Web, illetve a fájlmegosztás ősatyja is. Ez viszont egy nagyon zárt rendszer volt, illetve a sebesség PC-n sem volt túl acélos, így a valódi digitális forradalomra egészen az internet berobbanásáig, és egy Steam nevű áruház indulásáig várni kellett.
Szóval, most, hogy gyorsan átnyálaztuk magunkat ezen a roppant izgalmas történelmi visszatekintőn, rá is térhetünk a lényegre. Digitálisan vagy fizikálisan jobb játékot vásárolni? Erre pedig nem lesz egyszerű választ találni, de azért veselkedjünk csak neki.
A digitális játékvásárlás hátteréről nagyon sokan csak nagyon keveset tudnak, pedig fontos tudni például a jogi maszlagot – legalább felületesen, hogy el tudjuk dönteni, megéri-e nekünk, avagy sem. Alapvető probléma, hogy a játékosok azt hiszik, ha digitálisan vásárolnak meg egy címet, akkor az az övék. Mintha bementek volna a boltba a lemezesért, megvettem, tehát az enyém, örökre megmarad.
Nos, nem igazán:
a digitálisan megvásárolt játék nem lesz a tulajdonod. Azt csupán bérled, pont úgy, mint amikor a Game Passra fizetsz, annyi a különbség, hogy a játék teljes árán drágábban, de sokkal tovább férsz hozzá. Az apróbetűs részben ugyanis szinte minden platformon odabiggyesztik, hogy ezért a bizonyos összegért csak a licenc bérlését kapja meg a felhasználó, azaz ha megszűnik a platform, akkor a játékos sajnos így járt.
Csupán a kiadó, stúdió, vagy a bolt üzemeltetőjének lelkén áll, hogy a pórul jártak kapnak-e visszatérítést, esetleg más felületen továbbra is hozzáférhetnek a megvásárolt portékákhoz. Az esetek többségében a kiadó megoldja valahogy a dolgot, de érdemes tudni, hogy ez senki részéről sem kötelező. Ezzel szerintem nagyon fontos tisztában lenni.
Pro:
Kontra:
A lemezes verzióval viszont már tényleg miénk a játék, legalábbis annak lemezen lévő példánya. Viszont így is megvan a veszélye annak, hogy elveszítjük, hiszen egy fizikai kiadás könnyen megsérülhet – egy expasi/barátnő által vagy egy szimpla költözés során, és a polírozás csak a felületi karcokat javíthatja. Szóval itt is simán benne van a pakliban, hogy újra meg kell majd vásárolnunk a játékot.
Az is fontos, hogy az esetek döntő többségében a fizikális példányok egy bizonyos eszközhöz vannak kötve, azaz ahhoz, hogy játszhassunk vele, rendelkeznünk kell egy kompatibilis konzollal vagy PC-vel. Utóbbit is érdemes lehet jobban megvizsgálni, mert sokan azt hiszik, hogy számítógépen örökké tart egy lemezes játék. Nos, nem igazán, hiszen változnak az operációs rendszerek, a háttérprogramok, egy idő után pedig egyszerűen inkompatibilisek lesznek egymással.
Konzolon a Microsoft sokat javított ezen a helyzeten a visszafele-kompatibilitással, azért ennek is megvannak a maga határai. Az pedig egy másik szignifikáns probléma, hogy ha van is egy régi játékgép, ahhoz kell egy megfelelő tévé/kijelző is, az újabb kütyük ugyanis már nem rendelkeznek a több tíz évvel ezelőtti, de már nem használatos aljzatokkal, ha mégis, akkor a felbontással gyűlhet meg a bajunk.
Pro:
Kontra:
Nos, nem könnyű ítéletet hozni, és valószínűleg én sem fogok tudni. Már csak azért sem, mert egy nagyon kettős személyiség vagyok: szeretem megvásárolni a játékok fizikális kiadásait, ugyanakkor egy nagyobb akció során még akkor is befizetek rájuk, ha már ott vannak a polcon – és fordítva.
Mindkét formának megvan a maga előnye és hátránya, nem meglepő módon az egyik pont abban erős, amiben a másik gyengébb.
Ezért is érdemes tisztában lenni az egyéni preferenciákkal és igényekkel. Ha például valaki szereti otthon gyűjtögetni a játékokat, esetleg nem olyan jó az internetkapcsolata, illetve bőven van hova pakolni is, akkor nyilván a lemezes a nyerő. Ha vigyázunk, akkor pedig örökre meg is marad, amit megfelelő kiegészítőkkel az unokáknak is mutogathatunk.
Ha viszont az ember szimplán csak játszani szeretne, és nem különösebben ragaszkodik a fizikai lemezhez, amit egyébként sem tudna hova rakni, meg hát minek, illetve jobb szereti a kényelmet, a gyorsaságot, és nem tervezi később sem eladni a használt piacon, akkor pedig a digitális verzió a jobb. Ez ugyan nem örök, de kényelmesebb és sokszor olcsóbb is, mint a lemezes.
Gamer DIY: Ne dobd ki a régi billentyűzetet, csomó király cucc lehet még belőle!
