Két törzs, két vélemény: az egyik szerint egyáltalán nincs mitől félnünk, az erőszakos játékok nem váltanak ki a játékosokból valódi erőszakot, ezzel szemben a másik oldal szerint el kellene törölni a Föld színéről az erőszakos játékokat, ugyanis tetten érhető erőszakot szül.

De mi az igazság?

A 90-es években és a 2000-es évek derekán azért nem mondanám túlzottan meglepőnek, az erőszakosabb játékokkal szembeni – akár szélsőséges – fellépéseket. A fejlesztők is ekkor kísérleteztek a határokkal, hogy mégis meddig mehetnek el egy-egy ötletükkel, mennyi fér még bele, illetve mikor és milyen mennyiségben lehet túlzó vagy öncélú egy erőszakos jelenet. Kísérleteztek hát, ennek pedig kötelező velejárója pár felháborodott vélemény.

Erre persze mondhatnánk, hogy a Mortal Kombatot látva azért eléggé kitolták az ingerküszöböt, ez azért a gerincoszlop kitépésével együtt sem ilyen egyszerű. Ugyanis teljesen más az, ha egy teljesen valószerűtlen világban, a fizika törvényszerűségeivel teljesen ellentmondó helyzetekben, jelmezes alakok püfölik egymást, mint mondjuk az, hogy valós fegyverekkel közel hihető szituációkban (helló CoD No Russian) szórjuk az ólmot a másikba.

Egy felnőtt, kifejlett aggyal és felfogóképességgel rendelkező embert ezektől nem kell félteni, hiszen pont az különböztet meg minket az állatoktól, hogy képesek vagyunk elvonatkoztatni a saját valóságunktól.

Nagyjából ez történik akkor is, mikor tükörbe nézünk. Akkor sem hisszük, hogy az, akit ott látunk az egy másik létező ember lenne, különbséget tudunk tenni.

Egy gyerek esetében ez viszont közel sem olyan egyértelmű. Abban azért elég nagy egyetértés van, hogy a kisebb gyerekeket nem szabad engedni erőszakos játékokkal játszani. Legyen tehát bármilyen cuki, vagy menő, hogy az apuka beülteti a gyermekét a Warzone elé, majd az arról készült videót büszkén osztja tovább,

ez azért nem feltétlenül egészséges.

Ettől a gyerek még nem lesz erőszakos, de a játékok hipergyors fejlődése miatt még nem igen ismerjük azok ránk, de főleg a gyerekekre mért hatásait. Korábbi felmérések már bizonyították, hogy a játékok nem feltétlenül okoznak fizikai erőszakot, de a játékok azóta sokkal valósághűbbek lettek, de ha megnézünk egy-két FIFA játékost és pár széttört kontrollert talán más lenne az eredmény.

A kutatások mindenesetre rámutatnak, hogy egy ember attól még, hogy Doomozott, nem kap magához egy sörétest és megy ki vele az utcára embereket ölni. 

Story time

Kép: NYT – Eric Harris és Dylan Klebold

1999-ben két amerikai fiatal – Eric Harris és Dylan Klebold – kitervelte az ország legbrutálisabb iskolai mészárlását, amit különös kegyetlenséggel április 20-án a Columbine-i iskolában végre is hajtottak. A lövöldözés során 12 iskolatársukat és egy tanárt gyilkoltak meg, 21-et pedig komolyabban megsebesítettek, majd öngyilkosok lettek.

Az eset után a rendőrség házkutatást tartott a két fiatal otthonában és megtalálták a gépükön a Doomot, amivel az elmondások szerint igen sokat játszottak, sőt, még pályákat is készítettek hozzá. Mivel a lövöldözés az amerikai társadalomban elég nagy port kavart, az akkori Republikánus vezetésnek azonnal bűnbakot kellett keresnie, ami nem az iskolákban történő súlyos abuzálások (bullying), de még csak nem is az alig kontrollált fegyverviselés lett,

hanem az erőszakos videojátékok.

A politika, egyébként rendre a játékokat okolja egy-egy társadalmi problémáért, melyekért nem ritkán a döntéshozók lennének a felelősek. A héten például a GTA betiltása merült fel Chicagoban a megszaporodott autólopásokat visszaszorítandó.

Tehát minden kutatás nélkül rámutatnak a játékokra, és problem solved. Elvégre egy Republikánus politikus (ifj. G.W. Bush) mégsem mondhatja, hogy a fegyverviseléssel van a probléma, ugye?! A másik fontos dolog, amit ilyenkor a tüntetők elfelejtenek,

hogy nem-e lehet, hogy ez a két fiatal pont azért játszott a Dommal, mert eleve voltak erőszakos hajlamaik?

Egy másik eset, egy másik problémára is rámutat. A napokban tragikus körülmények között meggyilkoltak egy fiatal esportoló hölgyet, a tettes pedig egy másik játékos volt, akivel a játékon keresztül ismerkedett meg. 

Már emiatt is úgy gondolom, hogy a játékokat amolyan platformként használják a pszichopaták, melyben ideig-darabig képesek levezetni a vágyaikat, egy idő után viszont tettlegesség lesz a vége. Ebből a nézőpontból a játékok pont, hogy visszafogják az erőszakosságot, bár erre aligha vannak prezentálható felmérések.

Nagyjából ezt a tézist támasztja alá az átlagos gémer esete is, sokan ugyanis a való életben felgyülemlett stresszt a játékokban vezetik le.

1994 szeptemberében – a Mortal Kombat és a Doom – hatására megalakult az ESRB, 2003-ban pedig az európai megfelelője a PEGI, amely a játékok korhatár és tartalom besorolási rendszere. Ezek a szülők felé is – többé-kevésbé – megfelelően mutatja, hogy egy játékot milyen kortól ajánljanak, és a végigjátszás során nagyjából milyen ingerekre és tartalmakra kell számítani.

Butaság lenne hát egyértelműen az amerikai politikát okolni az erőszakosabb játékok téves megítélése miatt, hiszen már a Columbine-i tragédia előtt sok évvel felvetődött a problematikusságuk. Az viszont tény, hogy a saját felelősségükön könnyítve egy egyszerűen felszántható médiumot spéciztek ki ahelyett, hogy az igaz problémát kezelték volna, az ugyanis komoly törést jelentett volna mind a amerikai társadalomban, mind a saját politikai identitásukban.

Ez pedig a mai napig érezteti a hatását, mivel sokan még mindig nem értik, hogy emberekből képtelenség olyan hajlamokat előhozni, amelyek alapvetően hiányoznak belőlük.

A másik pont a filmekkel való összevetés. Ha azoktól sem lesz valaki agresszív és erőszakos, akkor a játékoktól sem – szokás mondani. A helyzet viszont az, hogy a két médium alapvetően tér el egymástól, az egyetlen közös pont, hogy mindkettő a képernyőn zajlik.

A játékok komoly interakciós lehetőséggel operálnak, tehát sokkal több, illetve másabb ingerek érik a játékost, mint egy film nézése közben egy nézőt. Más az, ha a képernyőn látom, hogy valaki meghúzza a pisztoly ravaszát, vagy egy gombnyomással én teszem azt meg. sokan ilyenkor hozzák fel a közömbösség elvét: ha sokat látunk például embereket erőszakoskodni, vagy meghalni a képernyőn, akkor egy idő után közömbösek leszünk ezekkel szemben.

De itt utalnék vissza a fentebbi mondatomra, hogy egy egészséges személy képes különbséget tenni. Egy hullaházban már nehezebb.

Egy dologban viszont osztoznak a játékok és a filmek:

A pszichopátia nem egy hajlam, ami tanulható. A pszichopátia egy – vélhetőleg veleszületett – komoly mentális betegség, amit pedig nem a játékok okoznak, terjesztenek, de még csak nem is triggerelnek. Ahogyan a szociopátia sem a játékok, hanem szülők kegyetlenkedései, gondtalansága nyomán alakulnak ki.

Ezek pedig, az erőszakos játékokkal ellentétben valóban olyan problémák, melyekkel érdemes lenne kezdeni is valamit, az ujjal mutogatáson túl.