Bódi Dániel

2023. 05. 31. – A videojátékok történelmében tulajdonképpen a kezdetekre visszavezethető a PvP, azaz a játékos-játékos elleni versengés. Minden idők legelsőnek jegyzett játékában, az oszcilloszkóppal irányítható Tennis for Two-ban ugyanis két ember egymással kellett versengjen a magasabb pontszámért, amiért – ha hihetünk a korabeli beszámolóknak – megvesztek az emberek.

Akár már ebből kiindulva sem lehet olyan meglepő, hogy sok-sok évtizeddel később is a videojátékok egyik legnépszerűbb műfaja, esetleg játékmódja a PvP, ami előbb a játéktermeket, majd az otthonokat, végül az online tereket is meghódította. Manapság a legsikeresebb játékok, melyek a legtöbb játékost számlálják mind-mind kompetitív címek, és egyáltalán nem úgy néz ki, hogy ez valaha is meg fog változni.

De vajon miért imádják olyan sokan az olyan játékokat, mint a Fortnite, a Call of Duty, a Counter Strike, a League of Legends, esetleg mint a Mortal Kombat vagy a Tekken? Vajon miért szeretünk ennyire mások ellen játszani?

Nos, az alábbi 5 pontban erre próbáljuk megtalálni a válaszokat.

1. Az izgalom

Ez az egyik legnyilvánvalóbb oka annak, amiért valaki jobban kedveli a PvP típusú játékokat, mint a PvE, vagyis a „játékos a mesterséges világ ellen” címeket. A tudat ugyanis, hogy az ellenfelünk egy valódi ember valahol a világban olyan izgalmi faktort ad a játékhoz, amihez foghatót PvE-ben egyszerűen sosem tapasztalhatunk meg.

Persze egy egyjátékos kaland is lehet érdekfeszítő vagy izgalmas, de a PvP játékok és módok olyan fajta kiszámíthatatlan dinamikusságot nyújtanak, melyek a legtöbb helyzetben egy valódi adrenalin-lökettel érhet fel. Egy kompetitív multiplayer játékban egyszerűen nincs két ugyanolyan meccs, mindig más helyzethez és ellenfélhez kell igazodni, ami még változatosabbá is teheti a játékot, mintha előre programozott ellenfelek ellen kellene csatázni.

A legjobb példát ennek szemléltetésére a Counter Strike vagy épp a Mortal Kombat adhatja: elindíthatunk egy meccset gépi ellenfelekkel, de az még a legnehezebb fokozaton sem lesz olyan izgalmas, adrenalindús élmény, mintha igazi emberek ellen játszanánk. És itt térhetünk rá a második pontra, ami az…

2. …E-pénisz méregetés

Már a videojátékok hőskorában, amikor még csak a játéktermekben pénzbedobós automatákon lehetett összemérni másokkal a tudásunk is szerettünk kitűnni az átlagból. Mindenkinek az volt a leghőbb vágya, hogy felkerüljön az árkádgépek világító ranglistájára, ott is lehetőleg az első helyre. Sőt, már a videojátékok előtt is volt erre példa: bár a flipperekben a játékot kell legyőzni, de a legnagyobb öröm mégis az volt, amikor a ranglistán a mi nevünk jelent meg legfelül.

Talán ezért is tudja olyan könnyen kihozni a sodrából az embert egy-egy elvesztett FIFA-meccs is. Az e-pénisz méregetésnek ugyanis a vélt vagy valós képességeinkkel való flexelés a lényege. Egyszerűen szeretjük megmutatni másoknak, hogyan játszunk, mit tudunk, esetleg mennyivel vagyunk jobbak náluk. Ennek mindig a vesztes végén a legrosszabb lenni, de mégis, egy másik játékos elleni vereséget sokkal nagyobb megsemmisülésként élhetjük meg, mint amikor egy történet-orientált kalandban halálozna el a karakterünk, hisz ekkor döbbenünk rá: nálunk is van jobb.

3. Fejlődés

És pontosan ez a fajta megsemmisülés lehet a legnagyobb aggregátora is a multiplayer műfajnak. Sokan ugyanis pont azért játszanak sokat a Fifával, a Fortnite-tal, a Mortal Kombattal stb., mert ők akarnak a legjobbak lenni benne. Ez persze aligha egy reálisan elérhető cél, de mégis jóleső érzés tud lenni, amikor hosszas és kemény gyakorlást követően egy online vagy offline versenyen mi emelhetjük a magasba az elsőnek kijáró díjat.

A fejlődés igénye és az e-pénisz mutogatásának a vágya miatt születtek meg a kompetitív játékokban a ranglistarendszerek. Ezekben amellett, hogy jelzik a játékosok által elért eredményeket, még ösztönzik is őket arra, hogy a jelenlegi tudásuknál is jobban akarjanak teljesíteni – hogy a LoL-ban az Irontól a Challengerig küzdje magát az ember, vagy a FIFA Ultimate Teamben a Division 10-ből az 1. elitligáig jusson, illetve, hogy ott is tudjon maradni.

4. Társas élmények – kapcsolódás

Az állandó versengés mellett egy másik nagyon erős vonzereje a multiplayer játékoknak a csapatjáték – már ha van rá lehetőség. Persze vannak olyan játékosok, akik inkább egyedül szeretnek fejest ugrani a PUBG, a Warzone meneteibe, de bőven találunk olyan, alapvetően PvP-re épülő népszerű programot is, melyekben kiemelten fontos szerepe van a csapatjátéknak.

Ilyen például a League of Legends, a Counter Strike, a Rainbow 6: Siege, vagy sok minden más mellett az Overwatch – csak hogy a legnagyobbakat említsem. Ezekben a játékosoknak szorosan együtt kell működniük azért, hogy győzelemmel zárják a napot, ha pedig a kooperáció valamiért nem megy, akkor hiába egy jó szóló, az esetek többségében egy 360 no scope sem ment meg a vereségtől.

A csapatok viszont akkor működnek a legolajozottabban, ha a társaság összeszokik. Ha mindenki tudja, hogyan játszik a másik, ki miben jeleskedik, vagy épp miben teljesít rosszul – szóval egy baráti társaság a legideálisabb. Előfordul, hogy a játékosok véletlenül, valahol online, tematikus csoportokban, vagy egy meccs során találkoznak, és úgy lettek állandó társak, de az sem ritka, amikor IRL cimborák fognak össze.

Utóbbi esetében a közös játékon túl a fizikai találkozás hiánya lehet a fő motivációs forrás, hisz nem minden társaságnak van arra ideje, hogy a mindennapi teendőkön túl folyamatosan találkozzanak, de egy félórás-órás Siege-re, Fortnite-ra vagy LoL-ra azért belefér. Szóval bármennyire is kompetitív műfaj a PvP, nagyon sokan a társasági élmény miatt indítanak meccseket.

5. A tudomány

Bizony, a PvP népszerűségének lehetnek tudományos alapjai is. Amikor egy játékos megnyer például egy meccset, akkor azt a testünk egy agyi neuronhormonnal, a dopaminnal jutalmazza, ami örömet, mámort és elégedettség érzetét okozza. Ez azonban motivátorként is működik, mivel az agyunk újra és újra el akarja ismételni azt a folyamatot, ami a dopamin felszabadulását okozta. Ez lehet például az étkezés, a szex, a kábítószer, a mobilunk pittyegése, vagy akár egy kompetitív videojáték is.

Amikor tehát legyőzünk valakit, akkor tulajdonképpen megjutalmazzuk magunkat, aminek hatására már indítanánk is a következő és a következő meccset. Ekkor azt érezhetjük, hogy sokkal jobbak is vagyunk a jelenlegi rangunknál, helyezésünknél, ezért próbálunk olyan magasra jutni a ranglistán, amivel már elégedettek vagyunk.

Előbb vagy utóbb viszont jönnek a vereségek is, ami a jutalomfalatként funkcionáló dopamin elmaradását eredményezi. A legtöbben ilyenkor éghetetlen dühbe gurulnak, majd amolyan önvédelmi mechanizmusként hibáztatni kezdik a játék rossz balanszírozását, ekkor szoktak elhangozni a „biztosan csalt” vagy „bugos volt” mondatok is, de az is gyakori, amikor valaki a nem megfelelő beállításokban keresi a probléma forrását.

Ezt a mentális állapotot egyébként tiltnek nevezik multis berkekben, amikor valaki már nem élvezi a játékot, de a meccsel elveszített önértékelést idegből próbálja meg AZONNAL visszaállítani. Ha törik, ha szakad: ebből lesznek aztán a vesztes szériák. Ilyenkor viszont a legjobb az, ha abbahagyjuk, kilépünk a játékból, és tartunk egy kis szünetet, de erre nagyon sokan pont a dopaminszint csökkenése miatt képtelenek.

Összességében tehát azért élvezünk mások ellen játszani, mert egész egyszerűen jól esik más játékosok fölébe kerekedni. A PvP játékok ugyanakkor lehetőséget adnak a kapcsolatteremtésre és a szocializálódásra is, ami egy másik alapvető igénye az embernek (nem mindenkinek, de ők szólóznak). A kompetitív videojátékok nagyon sok igényt elégítenek ki egyszerre, ezért valószínűleg örökre velünk maradnak. Pont, mint a sakk.

Ezt is érdemes elolvasnod:

Ideje váltani? – Ezt a 17 szakmát/munkakört veszélyezteti a leginkább a ChatGPT