Mint kazettás magnó egy új Mercedesben, vagy egy Nike márkájú fapapucs. Nagyjából ilyen ezeknek a játékoknak az ár-érték arányára gondolni: kidobott pénzt.
Mint kazettás magnó egy új Mercedesben, vagy egy Nike márkájú fapapucs. Nagyjából ilyen ezeknek a játékoknak az ár-érték arányára gondolni: kidobott pénzt.
Gábor János
2023. 07. 18. – A videojátékok sosem voltak olcsók, és a jelenlegi 20-30 ezer forintos iparági standard még korrektnek is tűnik egy-egy AAA-címért, ha figyelembe vesszük, hogy a NES kazetták egykori ára – az inflációt beleszámítva – közel 50 ezer forintnak felelt meg. Ha ekkora összegekről van szó, nyilván szeretjük tudni, hogy mit kapunk a pénzünkért – viszont a videojátékok mindig hordoznak valamekkora kockázatot, mert nem teljesen biztos, hogy tetszeni fog, még akkor sem, ha a fejlesztők kitettek magukért.
Meg vannak azok az esetek, amikor a stúdiók lesz@rják, hogy mit adnak ki a kezükből. És ez látszik is. Nagyon.
Bizonyos fejlesztők (pl.: LJN, Aqua Pacific) borzalmas termékekkel álltak már elő, szóval alap, hogy az ember óvatos velük, de vannak olyan gyártók is, mint a Bethesda, amelyik időnként szintén szeméthegyet tesz le az asztalra (de megbocsájtjuk), míg a Capcomtól, Activision Blizzardtól, EA-tól vagy Ubisofttól meg nem idegen a „nevetséges, hogy fizetős” DLC-k kiadása, és a mikrotranzakciós sarcolás.
Az indokolt óvatosság ellenére még mindig sok példa akad arra, hogy a játékosok kiadják a nehezen megkeresett pénzüket egy-egy ígéretes játékra, amiről kiderül, hogy gyenge a minősége, funkciók hiányoznak belőle és/vagy félrevezető marketing kampány övezte. Jöjjön 10 szembetűnő példa arra, amikor egy játék olyan, mintha a fejlesztők csak hétfőn, másnaposan dolgoztak volna rajta. Mert más magyarázat ekkora pénzpazarlásra egyszerűen nincs. Köszi a gyűjtést, WhatCulture!
A Naughty Dog mesterművét máig komoly tisztelet övezi a PlayStation-tulajdonosok között – nem csoda, hogy a PS3-ra készült 2013-as eredetit követte egy PS4-remaster is, 2014-ben, valamint egy PS5 remaster, 2022-ben. Mindeközben a PC-játékosok türelmesen – vagy kevésbé türelmesen – vártak Joel és Ellie megrendítő kalandjára. Aztán jól megbánták.
2023 elején végre teljesült a kívánság, kijött a PS5-ös remake PC-s portja, amit az HBO-sorozat átütő sikere miatt még nagyobb hype övezett. Erre kiszúrták a szemünket egy gyenge utánzattal. Mindenki, aki megvette PC-re a The Last Of Us Part I-t, úgy érezhette magát, mint akinek konzervhalat hoztak ki a Nobuban. Ott a nagy elvárás valami igazán különlegesre, jól meg is kérik az árát, de a vége egy minősíthetetlen vásári gagyi. A TLOU rosszul optimalizált, grafikailag torz, bugokkal vastagon belepett maszlag lett, ráadásul teljesítményproblémákkal is küzd. Van mit kijavítani rajta.
A Gearbox Software már bizonyított olyan címekkel, mint a Half-Life, a Tony Hawk’s Pro Skater és a Borderlands, de a 2013-as Aliens: Colonial Marines hallatán biztos mindenki lesüti a szemét a székházban, és jó okkal teszik. A játék klasszikus esete volt a félrevezető marketingnek.
Az FPS-t feltűnően fejlett grafikával, sima játékmenettel, életszagú atmoszférával reklámozták és demózták (mindezt úgy hirdetve, mintha a trailerekben látottak a játékból származó képek lennének). Mindezt tetézte, hogy olyan szinteket is reklámoztak, amelyek aztán nem voltak benne a játékban. Azt, hogy az ígéretek nem teljesülnek, pontosan tudta a készítő Gearbox Software és a kiadó Sega is, ezért mindkettőt be is perelték a játék miatt. Az Aliens: Colonial Marines egyhangú karakterizációval, középszerű szinkronhangokkal, gyenge történetmeséléssel és unalmas, minden elképzelhető hibával terhelt technikai káosz lett. Még jó, hogy a 2014-es Alien: Isolation valamelyest segített elfelejteni ezt a borzalmat.
Annak ellenére, hogy a KOTOR II: The Sith Lords nem volt olyan népszerű, mint a 2003-as elődje, mind kereskedelmi, mind kritikai szempontból hatalmas siker lett. Közel 20 évvel később is az egyik legjobb Star Wars videojátéknak tartják, így a 2022 júniusi Nintendo Switch portot nagy várakozás előzte meg, különösen a Restored Content DLC bejelentésével, ami rajongók által készített mod, és több száz hibát javít ki az eredeti game-ből.
Sajnos, hirtelen és rejtélyes módon törölték, mindössze néhány nappal a megjelenése előtt, így azok, akik előrendelték, okkal érezhették rendesen átejtve magukat. A fejlesztő Aspyr Media a Twitteren közölte a rossz hírt, és bár nem adtak egyértelmű magyarázatot a döntésre, megpróbálták kárpótolni a játékosokat egy ingyenes kulccsal, egy másik Star Wars-játékhoz. Sovány vigasz.
A 2000-es évek közepéig a Tony Hawk’s játékok jelentették az extrém sportok kvintesszenciáját, mivel ők szabták meg a mércét, hogy a műfaj mennyire jól tudja megragadni a gördeszkás kultúra zenéjét, hozzáállását és hangulatát. A Pro Skater zászlaja alatt megjelent első négy rész különösen nosztalgikus volt a korszak játékosai számára is. Nem csoda tehát, hogy a régi rajongók miért voltak annyira izgatottak, amikor bejelentették a 2015-ös Tony Hawk’s Pro Skater 5-t.
A Robomodo Pro Skater 5-je borzalmasan felépített termék volt, amit még a Tony Hawk és az Activision közötti licencszerződés lejárta előtt piacra akartak dobni. Talán a kapkodás volt az oka, de a játék közfelkiáltással megkapta a pénzrabló jelzőt. Teljesen élettelen pályák, ismétlődő kihívások, elavult grafikák jellemezték, és akkor még nem beszéltünk a vacak fizikáról, meg a katasztrofális online komponensekről.
A The Order: 1886-ra sok vásárló úgy tekintett, mint nagyszerű demonstrációra, ami megmutatja, hogy mire képes a PS4. A Ready at Dawn akció-kalandjátéka valóban rámutatott a rendszer több szempontból is erős vizuális képességeire, valamint arra, hogy milyen gördülékeny, filmszerű tud lenni a harmadik személyű játékmenet. Ráadásul a helyszín (19. századi London) magával ragadó volt, ahogy a radikális szervezet körül forgó cselekmény is, ami emberek, vérfarkasok és vámpírok háborúja.
Míg a linearitás/egyszerűség és a Quick-Time Events bősége az utazás értékét csökkentette, a kampány megdöbbentő rövidsége (talán, ha négy-öt óra az egész) végképp kiverte a biztosítékot a vásárlóknál. Valójában az egész iparágban vitákat robbantott ki a minőség kontra mennyiség és az interaktív élmény értékéről.
A Marvel’s Avengers már az első pillanattól kezdve alulmúlta az elvárásokat: a modellből áradt a kapitalista kapzsiság és a szenvedély nélküli dizájn. Az ismétlődő játékmenettől a bugos mechanikán és a lassú fejlődési rendszeren át a sekélyes tartalomig és a Föld Leghatalmasabb Hőseinek kiábrándító értelmezéséig vacak volt az egész.
Nem meglepő, hogy a Crystal Dynamics és a Square Enix Europe 2023 elején hivatalosan is leállította a játék támogatását, nem sokkal azután, hogy megpróbálták visszahozni a veszteségek egy részét azzal, hogy 75 dollárt kértek egy MCU Outfits csomagért. Súlyosbította a helyzetet, hogy a DLC egy nappal a leállás bejelentése előtt vált elérhetővé, majd néhány héttel később az összes valaha kiadott kozmetikai kiegészítő ingyenessé vált.
A Microsoft mozgásérzékelő Kinect perifériája 2010-ben jelent meg Xbox 360-hoz, és nagy reményeket fűztek ahhoz, hogy az Xbox One-nal (2013-ban) megjelenő második generációs változat végre beváltja előd sosem teljesült ígéreteit. Bár néhány esetben valóban így volt, az olyan címek, mint a Fighter Within igazolták, hogy a Kinect nem érte meg a befektetést.
A Fighters Uncaged-hez hasonlóan a Fighter Within is látványos volt, de a silány irányítás és a még silányabb mozgásérzékelés tönkretette az élményt. Ehhez társult még a szánalmasan gyenge cselekmény is, ami szinte semmilyen ösztönzést nem adott a játékosoknak. A játék techdemóként is megbukott volna, nemhogy teljes árú élményként, így nem igazán tudta rávenni a gamereket, hogy további több száz dollárt költsenek egy perifériára.
Az első három Bubsy-játék 1993 és 1994 között debütált, de már akkor is alacsonyabb színvonalúak voltak voltak, mint a legtöbb 2D-s platformer rivális (különösen a Mario és a Sonic). Ennek ellenére volt egy elkötelezett rajongótáboruk, ami alig várta, hogy lássa, merre lép tovább a franchise. Nos, végül őket is sikerült rászedni az 1996-os Bubsy 3D-vel.
A játék mérhetetlen katasztrófa lett: még a Super Mario 64 és a Crash Bandicoot sikerét sem tudta meglovagolni, ráadásul frusztráló kameramunka, felháborítóan unalmas vizuális paletta, összefüggéstelen pályatervezés és merev vezérlés jellemezte. Mindennek a tetejébe jött Bubsy aranyosnak szánt személyisége, ami inkább volt irritáló, mint szeretetre méltó.
Valójában a Mario Kart spin-offok mellett a 2005-ös Super Mario Strikers és a 2007-es Mario Strikers Charged valószínűleg a két legjobb, amiben Mario és társai sportversenyeken mérkőztek meg egymással. Ezért a Mario Strikers: Battle League bejelentése vitathatatlanul 2022-es Nintendo Direct fénypontja volt. A rajongóknak azonban tanulniuk kellett volna az olasz vízvezeték-szerelő korábbi sportkísérleteiből, a 2018-as Mario Tennis Acesből és a 2021-es Mario Golf: Super Rushból, hogy ne legyenek túl magasak az elvárásaik.
A Battle League megdöbbentően – és dühítően – kevés játszható karakterrel és komoly funkcióhiánnyal érkezett. Mindössze 10 figura, öt stadion (amelyek közül több szinte ugyanolyan) és hat kupa. Még rendes 4v4-es online meccset sem lehetett játszani vele. Tekintettel arra, hogy a régebbi Strikers-játékokban mennyi tartalom volt, a Battle League szűkös kínálata csalódás, és a Nintendoról egy egyre kapzsibb cég benyomását keltette.
A Bethesda – ami ez előtt olyan sikeres címeket adott ki NES-re, mint a Home Alone és a Terminator – jól felsült a Where’s Waldo? csak elméletben jó koncepciójával. A kivitelezés elkerülhetetlenül szörnyű lett, ami (utólag persze mindenki okos) az illusztrációk korlátozott természetéből ered.
Az eleve hibás elképzelés a design és a méretarányok tekintetében sem hozta meg a kedvünket ahhoz, hogy elkezdjük keresni Waldot. Paradox módon a díszletek sokkal kevésbé voltak zsúfoltak, mint a könyvekben, de túlságosan tele voltak pakolva mindennel ahhoz, hogy Waldot reális legyen felfedezni a káoszban. Következésképpen, a rejtély kutatása pár perc után eléggé fárasztó lett. A legkitartóbbak persze néhány szint megugrása után rájöttek, hogy a játék legyőzhető, viszont az újrajátszásnak így sincs értelme, hiszen ugyanazokon a képeken (és nem, ekkor még nem volt AI, ami folyton átvariálja a tartalmat), senkinek sincs kedve ismét átrágni magát. Pláne, ha elsőre jól fel is bosszantották.
Te emlékszel hasonló játékra, amit utólag már rablásnak éreztél? Mit hagytunk ki, ami még a listára kívánkozna? Oszd meg kommentben a cikk bejegyzése alatt, a Leet.hu Facebook-oldalán!
Pofátlanság: ebben a 8 játékban alapvető dolgokért is fizetni kell
