2022. 11. 14. – Egyáltalán ne legyen bűntudatod, ha kiröhögsz másokat, amikor bénáznak. Ez valószínűleg azóta egy alapvető, teljesen általános és normális emberi sajátosság, amióta lemásztunk a fáról, levedlettük a bundánkat, majd megtanultunk két lábon járva szapulni a másikat. Szóval jó rég óta, és nem te, nem én vagyunk az elsők és utolsók, akik néhanapján visítva csapkodják a térdüket a FailArmy videóin.

Persze már a fail-videók előtt is bőven volt mint rommá nevetnie magát az embernek. Gondoljunk csak a slapstick komédiának nevezett filmes műfajra, melynek a legnagyobb művelője egy Charlie Chaplin nevű fura figura, de nagyon hasonló dolgokat csinált öregkorában a legendás Leslie Nielsen, de Rowan Atkinson zseniális és halhatatlan karaktere, Mr.Bean is bőven ide sorolható. Vagyis szürreális bénázásokkal repesztették szét a rekeszizmokat.

Ezen túl pedig vannak a tervezett hülyeségek is, mint amilyen a Lehetetlen küldetés című ügyességi reality, a soft-Jackassként értelmezhető MTV-s ‘A Zen ökle’, na meg a kultikus Jackass. Mindegyikben azonban vagy egy közös: az emberek kifejezetten azért nézik őket, hogy másokat lássanak benne bénázni, vagy szenvedni.

De vajon miért imádjuk gennyesre röhögni magunkat ezeken?

A nevetés egy teljesen alapvető emberi dolog, ami annyira megszokottá válik, hogy sokszor még azt sem tudjuk, hogy min nevetünk, nemhogy miért. Pedig egy olyan nyelvről van szó, amit mindenki, kultúrától és nyelvi különbségektől függetlenül univerzálisan megért.

A nevetésnek több oka is lehet, de legtöbb az emberek közötti kapcsolatokról, a kapcsolódásról szól. A nevetés kialakulását vizsgáló kutatások például rámutattak, hogy a kisbabák már jóval azelőtt elkezdenek nevetni, mielőtt megtanulnának egyáltalán beszélni vagy gügyögni, ami azt jelentheti, hogy tényleg egy alapvető kifejezési forma.

Még érdekesebb, hogy ha ügyetlenkedünk egy kisgyermek előtt, vagy buta fejet vágunk, azzal jó eséllyel nevetésre fakaszthatjuk.

Persze a FAIL-videók nevettetése mögött nagy valószínűséggel nem a másokhoz való kapcsolódás állhat, hiszen a képernyőn látható szereplőkkel semmilyen kontaktja nincs, a közlés egyirányú. Tehát amíg mi egy csecsemő vagy egy haverunk előtt bénázunk és az kinevet, valóban lehet egy szavak nélküli közösségteremtő, összekapcsoló hatása. De akkor mi a helyzet a filmekkel és a videókkal?

A meglepetés ereje?

Nagyon sok helyzet azért lehet vicces, mert a szemlélő egyszerűen nem számít rá, azaz váratlanul érinti. Hasonló területeket birizgál, mint a horrorfilmekben a jumpscare, azaz a hirtelen felugró-bevillanó ijesztő jelenetek, melyektől a legtöbb néző azonnal betrottyant.

Az ember nézi a kutyás, cicás, idióta emberes fail videókat, és egyszerűen nem tudja megjósolni, hogy pontosan mi fog következni, mi lesz a nagy csattanó. Aztán hirtelen egyszer csak…

A hihetetlenség ereje?

Egy másik lehetséges ok, amiért szeretünk vonyítva meg ordítva röhögni mások butaságán, hogy egyszerűen nem vagyunk hajlandóak elhinni, hogy valaki tényleg olyan hülye, annyira béna vagy ügyetlen, hogy ez történjen vele, vagy rosszabb esetben azt csinálja magával, amit.

Valahol itt rejtőzhet a Jackass sikere is, hiszen nagyon sokan nem is feltétlenül a morbid poénok miatt, hanem sokkal inkább a fájdalmas és önbántalmazó jelenetek miatt nézik. Tényleg nehéz elhinni, hogy valaki önszántából ilyen állatságokat csinál magával, majd amikor megteszi, akkor (nem minden esetben, de) hajlamosak vagyunk kinevetni az oktondit.

Az ego boost ereje?

Az előzőből származhat egy másik megfejtés is, miszerint a néző ezzel trénírozza a saját egóját. Vagyis azért nevetünk hosszasan, halálos kegyetlenséggel mások véletlen és szándékosan elkövetett bénázásain, mert ekkor tulajdonképpen saját magunkat egy ügyesebb és okosabb entitásnak érezhetjük.

Sok FAIL-videóban ugyanis már messziről lehet sejteni, hogy mi fog következni, főleg, ha pont az a cél, hogy bekövetkezzen. Aztán amikor megtörténik, a néző úgy érezheti, hogy „haha, de hülye volt, úgy kell neki, haha, én bezzeg sosem jártam volna így, haha”. Ez pedig lehet még csak nem is realizálódik az illetőben, de az érzés az sokszor kimondatlanul is ott lapul benne.

Példa: videóban hősünk előtt 4 méteres szabadon hagyott terület áll rendelkezésre, hogy beparkolja a 3 méteres kocsival. Ez azonban konkrétan sehogy nem sikerül neki, és hiába illeg-billeg, egyszerűen nem tud beállni. Taps, nevetés. Esetleg amikor a kamionos átmenne egy alagúton, de nem látja, képtelen felmérni a méreteket, ezért az alagút legelején fájdalmasan beragad. Ezeket azért tarják sokan poénosnak, mert közben úgy érzik, hogy ők ennél sokkalta ügyesebbek.

Nevetünk, mert azt hisszük, szentül meg vagyunk győződve róla, hogy ez velünk semmiképpen sem fordulhatna elő. Aztán a röhögőgörcsben lefejeljük az ágy szélét, majd kecses mozdulattal lepedőt tépve lefordulunk róla. Ezt mondjuk egy haverom mesélte.

Mindent megválaszoló tudományos magyarázat nincsen arra, hogy miért röhögjük szét az agyunkat mások szenvedésén, balszerencséjén és/vagy bénázásán. Az viszont egészen biztos, hogy a dolog nem most kezdődött, hanem nagyjából egyidős az emberiséggel. Csupán a technológiának hála egyre nagyobb dózisokban adagolhatjuk.

Ezt is érdemes elolvasnod:

Kevin valójában egy pszichopata, és a betörők a valódi áldozatok?