Le kell szögezni előre, hogy itt elsősorban a mainstream alkotásokat vesszük sorra, mert – miközben a globális szakma is meghajol a nagyságuk előtt – Tarr Béla, Mészáros Márta, Jancsó Miklós vagy például Szabó István életműve inkább egyetemi szintű, mélyelemzésre való tananyag, mintsem tömegszórakoztatás, amit egy cikkben is ki lehet tárgyalni.

Magasröptű művészfilmek helyett a legérthetőbb és legismertebb mozgóképes tartalmak és a hozzájuk kapcsolódó sztorik jönnek,

mert ezek határozzák meg a valamivel több mint százéves magyar filmgyártás nagy mérföldköveit. Miért mondjuk ezt? Azért, mert a fentebb írt alkotók olyan nagy kaliberű rendezők, akikre kevésbé gyakorolt hatást a közfinanszírozási oldal. Elismert filmes óriásként, erejük teljében már nem igazán szorultak rá arra, hogy kivel kell jóban lenni a pénzért, ami sajnos mindig is nagyban meghatározta a hazai mozi sorsát, de még jobban a színvonalát.

Az aranyember (1918)

Nagyon sok víz lefolyt a Dunán az első magyar mozifilm, az 1918-as Az aranyember óta. A Jókai Mór regényéből forgatott némafilm máig igazi kincs, hiszen majdnem egy évszázadon át elveszettnek hitték, mígnem 1983-ban előkerült egy archívumból, ahol rosszul katalogizálták. Nem is annyira a film korszakalkotó, hanem a rendezője, akit mi Korda Sándornak szeretünk hívni, de a világ Alexander Korda néven ismerte, mint a korszak egyik legnagyobb filmművészét. A sokadik és messze nem az utolsó pótolhatatlan tehetség, akit Magyarországról a politika űzött el, így ahelyett, hogy a hazai mozit tette volna naggyá, emigrációra kényszerítették. Angliában lelt új otthonra, 69 rendezésig és 81 producerkedésig vitte fényes pályafutása alatt és

a magyar Korda lett az első ANGOL producer, akit lovaggá ütöttek.

Hyppolit, a lakáj (1931)

Kabos, Csortos, Jávor. A korszak legnagyobb magyar sztárjai teremtették meg azt a nagyon rövid korszakot, amikor vidám, édes, éneklős, szeretetteljes dolgok uralták a mozivásznakat – így próbálva feledtetni a magyar társadalommal a gazdasági világválság évekig tartó nehézségeit. Persze, persze, az is a valóság egyfajta elhallgatása, hogy a filmvásznon minden nagyon rendben van, és a kulturális élet uralása már akkor is politikai eszköz volt, de a kor hullámaira csak ráerősít, hiszen: „sírva vígad a magyar”.

Valahol Európában (1948)

Az első posztapokaliptikus háborús drámánk, szívbe markolóan nagy színészi teljesítményekkel. Hordozza a háború utáni magyarság elveszettségét, miután a valóságban olyannal szövetkezett, akivel nem is akart, olyanok szabadították fel, akik megvetették és egy olyan birodalomnak lökték martalékul, ami örök rabságot ígért.

Liliomfi (1954)

A birodalom, aminek odalökték a magyart, elkezdett szépen dolgozni rajta, hogy leuralja a kulturális életet, és bár a valóságban semmi sem túl szép, legalább a mozivászonra vidámság kívánkozik. Ezt szépen meg is kapta mindenki a Liliomfitól, ami máig hivatkozott romantikus vígjáték és valahogy rá is nyomott egy pecsétet a hazai filmre, hogy mi csak ilyesmiben vagyunk jók. A vége az lett, hogy mi CSAK ilyesmiket GYÁRTUNK. De hogy jók is lennénk benne…

A tizedes meg a többiek (1965)

A jó magyar zsiványság filmes anekdotája arról, hogy hősködés helyett jobb lesz szépen meglapulni és hagyni a világot, hogy körülöttünk szépen elrendezze a többit – csak nekünk ne legyen bajunk belőle. A film amúgy rém szórakoztató, de csupán addig, amíg rá nem jövünk a ravasz szarkazmusára, amit az akkor is fő finanszírozóként fellépő államhatalom szerencsére nem értett annyira, hogy ne engedje elkészülni. Pofán vág ez a film mindenkit: magyart, oroszt, németet, és úgy küldi el a francba a nagypolitikát, hogy alig várja, hogy elinduljon. Mondjuk az orosz kiskatonával kötött megható barátságot csak sikerült beleerőltetni…

Indul a bakterház (1980)

Ismételten egy bemutatást nem igénylő, sokat hivatkozott alapmű, amivel csak egyetlen baj volt és van: egy sor közönségfilmet készítő magyar alkotó hitte azt (remélhetőleg ma már egy sem), hogy ha elkészíti a Bakterház klónját (értsd: ugyanilyen viselkedésű és személyiségű karakterekkel telepakolt, ugyanilyen humorú vígjátékot készít, csak más közegbe helyezi), az tuti siker. Mivel már ez is arra a lenéző vidéksztereotípiára épült, hogy a fővároson és az autópályákon kívül se aszfalt, se civilizált élet nincsen (csak földtúró parasztok), kizárólag egyszer és csak ebben a filmben működik. Merthogy ez szándékosan van tele elnagyolt gesztusokkal és parasztos viccekkel, ugyanis erről az isten háta mögötti falusi világról szól. Máshol és másmilyen történetben az összes kliséje működésképtelen.

Üvegtigris (2001) és Valami Amerika (2002)

Nem mintha egy napon szeretném említeni a kettőt, hogy előbbi rajongóit megsértsem az utóbbival, de akkor is: ez a két vígjáték egyszerre korszakalkotó, hiszen több mint 20 év elteltével végre rájött a magyar film, hogy nem minden működik, ami Indul a bakterház, és a vidéket se lehet örökké kiröhögni, főleg azért nem, mert csak a fővárosi mozikból – a rügyet fakasztó online kalózkodás miatt – már rég nem lehet megélni. Az Üvegtigris máig röhörészve idézett klasszikus: a kisembernek a kis drámák is a világ összeomlását jelentik, és ebben semmi vicces nincs – legfeljebb a vicces barátaid, akik a maguk szerencsétlenkedésével, de mégiscsak szeretetből feldobják a legsötétebb napokat is. A Valami Amerika (szigorúan az első) más stílusban, de ugyanakkor aratott méltó sikert: szabványos nagyvárosi vidám mese akart lenni, és az is lett. Egyszer remekül működött, a másodikért egy kicsit már kár (igaz, egy barátommal utána évekig hívtuk „fákjunak” a szotyit), a harmadikkal meg egyenesen büntetni lehet.

Saul fia (2015)

Az Andy Vajna korszak viszonylag rövid idő alatt újra dicsőséget hozott a magyar filmnek (a politikai vonatkozásokat most hagyjuk), mert ha voltak is jó páran, akik nem kedvelték, azt aligha lehet elvitatni, hogy az Amerikából hazaszakadt producer nagyon értett a szakmájához. Kiszagolta milyen a jó filmalapanyag és mely művészek fognak stabil közönségsikert, melyek filmművészeti elismerést hozni. Utóbbiak csoportjában támogatta remek időzítéssel Nemes Jeles Lászlót, aki az 1981-es Mephisto után újra nagyjátékfilmes Oscar-díjat nyert az országnak.

És innentől nem vagyunk többek, csak külföldi stúdióknak bedolgozó, tisztes iparosok?

A mozifilm ismét furcsa korszakát éli: szórakoztatónak szánt, mégis ideológiai bele- és újramagyarázásokkal tarkított politikai thrillerek (ElkXrtuk, Blokád) vagy szittya magyarnak szánt szerencsétlenkedések (Aranybulla-sorozat) vernek viszketően ismerős hullámokat, miközben vannak olyan tévés remekművek (A vizsga, Szürke senkik, Aranyélet, Terápia, A király, A besúgó), amelyek visszaadják a reményt, hogy jó magyar mozgóképet is le tudunk tenni az asztalra. Mindemellett, és ez a sorolt címekből is látszik, valószínűleg el kellene fogadnunk, hogy a mozi már nem a mi világunk. A nemzetközi filmgyártás finanszírozási és ideológiai láncok nélküli művészi szabadságban szárnyal, amivel – és itt főleg az üzleti rész hangsúlyos – nem tudjuk felvenni a versenyt, ugyanis Vajna halála után elég volt rá pár év, hogy újra, sokadjára elszaladjon mellettünk a filmvilág.

A mi új terepünk a streaming lehet,

hiszen egymást érik azok nem horrorisztikus büdzsével indult spanyol, lengyel, angol, dél-koreai sorozatok, amelyekhez – bármilyen hülyén hangzik – tényleg elég annyi, hogy baromi jó ötletek, ezért: a művészi és potenciális szórakoztató értékük miatt meg is találják mind a magánfinanszírozóikat, mind pedig a közönségüket.

Az utóbbi évek egyik legjobbja lett ez is:

Ne este kezdd A Királyt, mert be akarod darálni! Ennyire jó az RTL+ új sorozata