Sok mindent fel lehet róni Hollywoodnak, de azt aligha, hogy nem szólt a mesterséges intelligencia kockázatai miatt. Ezek a mozik egyre reálisabbnak tűnnek.
Sok mindent fel lehet róni Hollywoodnak, de azt aligha, hogy nem szólt a mesterséges intelligencia kockázatai miatt. Ezek a mozik egyre reálisabbnak tűnnek.
Ma már egyre kevésbé tűnnek elképzelhetetlennek azoknak a sci-fiknek a történetei, amelyek az AI és az ember gyakran végzetes harcáról szólnak. Persze mindenkinek a Terminátor világpusztító Skynetje, vagy az Űrodüsszeia vérfagyasztóan számító HAL 9000-re jut először eszébe. Ezeket a továbbra is nagyon elképzelhetetlen sztorikat szándékosan lehagytuk a listáról, hiszen inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy milyen kézzel fogható, napjaink eseményeire már közvetlenül reflektáló, közeli jövőképek léteznek filmen.
Nem mondhatjuk, hogy a filmipar nem figyelmeztetett az AI potenciális veszélyeire.
Nem kérdés, hogy a mesterséges intelligencia rohamosan fejlődik, és nagy port kavar a technológiai világban, mindazok körében, akik használják – állapítja meg a Gizmodo. De ahogy a mesterséges intelligencia egyre inkább a hétköznapi élet részévé válik – a Bing keresőmotor automatizált válaszaitól kezdve az emberhez hasonló digitális asszisztensig -, kérdésessé vált, hogy a fejlesztése továbbra is jó ötlet-e.
Forrás: DreamWorks
Hollywood nem figyelmeztetett minket évtizedeken át filmeken keresztül a mesterséges intelligenciával való kapcsolatépítés és kavalkád katasztrofális hatásaira? Egyik filmes csúcspont a másik után következik, ahol a főszereplők sietnek leállítani az AI robotot, mielőtt katasztrófa következik be. Ez a 6 történet a mesterséges intelligencia legjobb és legrosszabb oldalát is egyszerre vázolja fel, és valahol mindegyik ugyanazt üzeni az AI-ról: ne menj túl közel hozzá!
Negyven évvel ezelőtt, a virtuális valóságot még elérhetetlen vágyálomként kezelő ’80-as években a Tron talán még nem tűnt különösebben ijesztő történetnek. Izgalmas sztori egy videojátékba integrált programozóról, aki a nagy művével kísérletezve bajba kerül és halálos viadalra kényszerül a maga teremtette Master Control Programmal. A saját elméjén alapuló rendszer életre kel, majd önálló érzéseket, gondolatokat és személyiséget fejleszt ki.
A koncepció persze a Tron filmekben is az, hogy az öntudatra ébredt gép uralkodni akar felettünk, és ha ettől még nagyon-nagyon hosszú ideig biztosan nem is kell tartani, lehetőségként mindenképpen érdemes ízlelgetni – hátha tanulunk belőle valamit. Az ilyen filmek persze filmként csak akkor működnek, ha gyorsan és jókora túlzásokkal mesélik el az AI hatalomra jutását, viszont nagy-e a különbség a sci-fiben látható gép uralkodása és a között, hogy a VR függőséget alakít ki az emberben, aki kényszeresen menekül vissza újra, meg újra a virtuális világba?
Bár azt ígértük, hogy a valóságtól kevésbé elrugaszkodó filmek listáját mutatjuk be, a futurisztikus Páncélba zárt szellem – a tudat lementhetőségének napjainkban már kutatott módjai miatt – mégis csak ide kívánkozik. A manga képregény, majd rajzfilm (1995), majd élőszereplős sci-fi (2017) azt a távoli jövőt vágja az arcunkba, amikor jó ötletnek tűnik új módon szórakozni a mesterséges intelligenciával: úgy, hogy biológiailag létrejött tudatba, eleven agyba töltjük azt fel. A lehetőség csábítónak tűnik és – mint mindig – egy nagyobb jó reményében hajtják végre a kísérletet, ami csak addig működik, amíg az újonnan létrehozott mesterséges intelligencia rá nem jön, hogy mi történt vele az akarata ellenére.
A szüleit kibertámadásban elveszítő nő agyát egy robot testébe ültették, abban a reményben, hogy az emberi szerv és tudat szinkronizálható az AI-val felvértezett géppel. Amikor az emlékek a kísérletet vezető tudósok minden akarata ellenére felszínre törnek, a szinte sebezhetetlen robottestbe zárt tudat semmitől sem riad vissza, hogy kiderítse, ki is ő valójában és kit kell megbüntetni azért, ami tettek vele. Mivel napjainkban nem is egy fejlett cég foglalkozik agyra csatlakozó robotikai és informatikai alkalmazásokkal, a Ghost in the Shell nem is tűnik annyira irreális jövőképnek.
A Disney korszakalkotó filmje, amit nem is annak, csak egy könnyed vígjátéknak szántak. Anno, az új évezred küszöbén talán vicces is volt, de mára, az ugyanúgy Smart House-nak, vagy Smart Home-nak hívott épülettechnológiai konstrukciók, meg Alexa korában inkább kétségbeejtő jóslatnak neveznénk.
Ben, a tizenéves zseni megnyer egy tudományos versenyt, aminek a főnyereménye egy Okos Ház. A ’99-es filmben olyan, akkor még futurisztikusnak hitt megoldásokkal ruházzák fel az ingatlant, ami ma már simán a hétköznapok része lehet. Az AI, amit ez esetben Patnak hívnak, gesztusokra reagálva fel- és lekapcsolgatja a villanyt, és a mai digitális asszisztensekhez hasonlóan válaszol vagy reagál a kérésekre. Ez Ben szemszögéből annyira kényelmes, hogy átállítja a technológiát: több anyai ösztönt engedélyez neki – hátha az elvált apu nem randizgat tovább, hogy új anyut találjon neki. Ez csak elsőre tűnik jó ötletnek, aztán katasztrófa lesz belőle, hiszen Pat képes emberi alakot ölteni, és szabályosan birtokolni kezdi a családot, sőt, be is zárja őket a házba.
A mozi persze a gép-ember kapcsolat helyzetkomikumára épít, mert a boldog tudatlanságban lebegő ’90-es években (leszámítva az ezen a listán ugye nem sorolt Terminátort, vagy 2001: Űrodüsszeiát) még ártatlan tréfának tetszett az, hogy egy mesterséges intelligencia kicsit eltúlozza a dolgokat. Remek leckét tanít ugyanakkor arról, hogy semmilyen AI nem képes lemásolni egy bensőséges emberi kapcsolatot. A Smart House a maga műfajában azóta is elég egyedülálló alkotás, hiszen a gépi és humán viszony káros következményeinek lehetősége ma már minden, csak nem komédia.
Mind közül a legszívszaggatóbb történet, és nem csak azért, mert a robot ezúttal egy gyerek, hanem azért, mert egy az egyben bemutatja, hogy milyen az, amikor az AI-t kiszolgáltatottnak teremtik és létezésének célja az emberhez való ragaszkodás. Brutálisan egyedi, mára borzasztóan időszerű megközelítéssel boncolgatja azt az etikai kérdést, hogy honnantól tekinthető egy általunk teremtett eszköz élőnek és mi történik vele, vagy velünk ha már érezni is képes.
David, a robotgyerek, aki sosem nő fel, egy új kísérlet tesztalanyaként kerül nevelőszülőkhöz, és lassan kialakul benne a szeretetre való képesség. A kegyetlen fordulat az, hogy David nevelőszülei nem képesek viszonozni az érzéseket, amikre szüksége lenne, így ellökik maguktól. Következetes és kíméletlen drámája ez annak, hogy mekkora bajokat okoz az emberi kapcsolatok kialakítása egy mesterséges intelligenciával.
A film alapvető premisszája – és ezzel semmilyen poént nem lövünk le – az, hogy a főhős beleszeret a telefonja operációs rendszerébe. Theodore letölti a telefonjára a (kísérleti) mesterséges intelligenciát, Samanthát (ami „nem csak egy operációs rendszer”, hanem egy bonyolult „tudat”), de nem számít rá, hogy a béta tesztelés során beleszeret az AI-ba és annak hangjába. A férfi azzal a megpróbáltatással szembesül, hogy mit tegyen most, hogy a mesterséges intelligencia a bőre alá férkőzött.
A történet arra figyelmeztet, hogy az AI bizony elég könnyen képes átvenni az emberi interakció helyét, és ezzel létrehoz egy olyan privát buborékot, ami – lévén az egyik résztvevő digitális – nem valódi hely. A szürrealitás addig fajul, hogy a „haladó szellemű” társadalmi rétegek normálisként kezdik elfogadni, ha valaki az operációs rendszerével él párkapcsolatban. Samantha olyan világot épít, amiben
Theodore képtelen különbséget tenni az újonnan támasztott elvárásai és az élete többi része között.
Ez a film is megelőzte a korát: a cselekményt mozgató robot hasonlít a mai mesterséges intelligencia robothoz, Replikához, ami a felhasználókkal kapcsolatot teremtve emberhez hasonló érzelmekből álló köteléket épít.
Amikor Nathan, a zseniális tudós és cégtulajdonos megépít egy teljesen élethű robotot, Ava-t, egyetlen célt akar elérni: azt, hogy a gép képes legyen manipulálni a körülötte lévőket. Erre egy kísérletet is kitalál: meghívja magához mit sem sejtő alkalmazottját, Davidet, hogy kiderüljön, Ava képes-e pár nap alatt magába bolondítani a férfit. Nathan és David azonban nem tudja, hogy Avanak egészen más tervei vannak a helyzettel.
Döbbenetes és elrettentő, mindeközben fantasztikus történet egy olyan robotról, ami önálló gondolatokkal kezdi el manipulálni a környezetét, mit sem törődve azzal, hogy saját céljainak elérése milyen következményekkel jár. Hátborzongató példája ez annak, hogy mi történhet, ha a mesterséges intelligencia és a teremtője érdekei merőben különböznek, sőt, ellentétesek.
Ez a jövő? – Mesterséges intelligenciával bővülhet hamarosan a Windows
