Tony Gilroy egy zseni. Tessék kimondtam.

Egyrészt azért, mert hiába állította őt a Disney nemhogy nehéz, hanem egyenesen lehetetlen feladat elé, amikor évekkel ezelőtt megbízták őt a lázadás legnagyobb hőseinek bemutatásával, a Zsivány Egyessel csont nélkül vette az akadályt. Pedig alapvetően egy teljesen súlytalan, abszolút kiszámítható története volt, amit már 1977 óta jól ismerünk: egy csapat végletekig elszánt, a Birodalmat velejéig rühellő hős az életük árán megszerzi a valaha készült legbrutálisabb tömeggyilkos fegyver tervrajzait.

The End.

Gilroy viszont olyan remekül vezette a közönséget a Csillagok Háborúja galaxisának eddig sosem látott szürkezónáiba, olyan élő és érző karakterekkel töltötte meg a filmet, amilyenhez hasonlót – és most kapaszkodj meg, de – soha korábban nem láthattunk. George Lucas ugyanis végletekig felületes munkát végzett annak idején, ami bár elegendő volt egy univerzum megteremtéséhez és elindításához, de azt csak a legfelsőbb szinteken volt képes megtölteni élettel.

Ez több ponton is érezhető, és nem csak az eredeti trilógiában. A messzi-messzi galaxisról ugyebár el kellene hinnünk, hogy több millió népség lakja, mindenféle faj, ideológia és kultúra megtalálható benne, amit a Birodalom módszeresen nyomott és nyom el. Ebből viszont alig látunk valamit, mindig és csak a megkérdőjelezhetetlen jóságú hősökön keresztül mesél, és ugyan az előzménytrilógia megpróbált valamit tenni ez ellen, de igazán sosem mutatták meg, hogy pontosan kik is ezek az elnyomott, lázadásra kész népségek.

Ennek a problémának a részei a különféle planéták, melyek valamiért a Star Wars világában konkrétan egyetlen városból, illetve néha azok külterületeiből állnak csak. Ezek azonban valójában tényleg csak városokként, államokként, esetleg sivatagos vagy erdős területekként funkcionálnak: a komplett galaxist össze tudnánk zsúfolni egyetlen bolygóra.

Ha ezt megtennénk, máris sokkal jobban működne a dolog, így viszont annyira szétszabdalt, hogy inkább az üresség érzetét kelti, mint egy népesen lakott galaxisét.

Ezen viszont sokat árnyaltak később a videojátékok, a könyvek és képregények, melyek már tényleg kitöltötték azt az űrt, amit Lucas több tíz éves távlatokban sem tudott. A Disney viszont mindezt úgy, ahogy van, lesöpörte az asztalról, majd állt inkább neki a filmes univerzumbővítés és mélyítés helyett nosztalgia-vidámparkot építeni a komplett franchise köré, aminek két fontos szabálya van csak:

• mindent úgy kell megalkotni, hogy alkalmas legyen a merchendisingra, azaz mindenből lehessen figurát, makettet, plüsst, kulcstartót, pólót-pulcsit-alsógatyát gyártani,
• illetve totálisan felültetni a nézőket a nosztalgiavonatra, amellyel tökéletesen elfedhetik az összes létező hiányosságot.

Így született meg például az Obi-Wan Kenobi is legutóbb, ami szinte biztosan jobban működhetett volna egy közepesen hosszú, bár így is elég fölösleges filmként, mint egy sorozatként. E logika mentén létezhet Jin Jarin és Baby Joda, azaz Grogu – míg kimaxolják a ma nagyon divatos receptet (amit házon belül a Marvel is kezd átvenni): az erős férfi védelmezi a kicsi cukit, addig mindkettővel eszement mennyiségű mörcsöt szórhatnak szét.

Nem mellesleg a mandalóri is nagyon hasonló figura lett, mint anno a közkedvelt Boba Fett, így a nosztalgia is tökéletesen működött, egészen addig, míg a legendás fejvadász vissza nem tért, előbb egy nosztalgia-libabőrözős jelenettel, majd szintén egy halál fölösleges (félig) saját sorozattal. A mandalóri számlájára legyen írva, hogy klasszikus kalandsorozatos jelleggel legalább a világépítéssel megpróbálkozott – inkább több, mint kevesebb sikerrel, bár még így is bőven vannak hiányosságai.

Aztán jött Tony Gilroy, és mindent megváltoztatott.

Meg kell követnem magam, ugyanis óriási meglepetésemre nem teljesen lett igazam, amikor a „tök fölösleges Star Wars sorozat” jelzővel illettem a cikk írásakor még csak egyetlen előzetessel meggyőzni próbáló Andort. Tony Gilroy ugyanis a Zsivány Egyes után ismét vette a lehetetlent, és mint egy jó tanár megmutatta a Disney fejeseinek és a döntéshozói pozícióban munkálkodó kreatívoknak, hogyan is kellene a Csillagok Háborújához nyúlni.

Mentségemre, hogy a Disney az utóbbi időben mindent IS megtett azért, hogy az ember unottan, prekoncepciókkal telve üljön le egy új Star Wars elé. Sőt, azt is sikerült elérnie, hogy mire tényleg előállnak valami értékelhetővel, mi több, értékessel, addigra mindenki elveszítse az érdeklődését. Az Andort ugyanis állítólag (pontos számokat nem ismerünk) alig nézte valaki, ami azért is szomorú, mert valóban az eddigi, ha épp nem a valaha készült egyik legjobb Star Wars.

Igaz, a felelősség maximálisan a Disney vállát nyomja, maga a széria címadása is tömegeket rettenthet el. A címszereplő Andor sorsát ugyanis mindenki tökéletesen ismeri, tudjuk, pontosan hogyan ér véget a rebellis hős története, hiszen hat évvel ezelőtt Gilroy filmjében hunyt el a Halálcsillagot tervező szaki lányának karjaiba zárva. Akkor mégis miért pazarolja erre a drága idejét a néző, akinek a szemét eddig szinte csak nosztalgiamoslékkal szúrták ki?

Nos, a kritika nagyon is jogos, és meggyőződésem, hogy az Andor más néven, akár már főszereplővel sokkal jobban tudott volna működni, hiszen így a sorozat esszenciális része sérül. Nem izgulunk a hősért, a feszült pillanatokat nem tudjuk megélni, hiszen jól ismerjük a sztorit: egy ideig biztosan élni fog.

Ezért is dönthetett – okosan – úgy Gilroy, hogy az Andor főszereplője valójában ne Andor, hanem maga a lázadás és a galaxist benépesítő elnyomottak legyenek.

Andor igazából csak a közvetítő a néző és a messzi-messzi galaxis között, egy átélhető, mindenki által azonosulható figura, aki semmi mást nem akar, csak hogy hagyják már végre békében boldogulni. Az ő szemén, a megpróbáltatásain keresztül ismerjük meg az egyre romló és rothadó Birodalmat, pontosabban azt a világot, amit próbál teljesen kizsákmányolni, az uralma alá hajtani.

Ez a történet nem Andor, hanem az elnyomottak meséje: az egyik helyszínen egy ősi kultúrát ápoló népet ismerünk meg, akik a Birodalom terjeszkedése miatt kiszorulnak a saját otthonukból. Egy másikban mondvacsinált indokokkal soha véget nem érő rabmunkára fogott ártatlanok szökésének szurkolhatunk, míg egy másik szálon egyszerű munkások egyre növekvő kizsákmányolását és kiforgatását nézhetjük végig.

Emellett nemcsak a pórnép, hanem az elit elégedetlenségét és egyre növekvő kiszolgáltatottságát, a valódi politika végét, is megismerjük Mon Mothmán keresztül, aki bár eddig is nagyon fontos szereplője volt a galaxis történéseinek, ezidáig szinte semmit nem tudhattunk róla. Pedig több mint 40 éve aktív alakítója a hivatalos kánonnak. Mellette pedig még a lázadás szikráinak szítóit is megismerjük – különösen erős jelenetekben, de még a Birodalom nagyon is ismerős bürokratikus rendszerébe is bepillantást nyerhetünk.

Az Andor valóban nem fölösleges.

Külön öröm, hogy Gilroy a zöld háttért díszletekre és valódi tájakra cseréli. Nagyrészt, amikor tényleg használják a CGI-t, akkor egészen elképesztő látványt kapunk. Kétségtelen, hogy nagyon sokat költhettek erre a sorozatra, minden egyes képkockáján érződik az izzadtságos munka és az elégetett dollármilliók szaga, de ez így is van jól, mert a gyönyörű látvánnyal ezúttal nem a kreativitás hiányát fedik el, hanem inkább pont azt erősítik fel.

Itt le kell szögezni, hogy az Andor nem egy látványorientált akciósorozat. A fókuszban ezúttal nem a fénykardok, de még csak nem is a sugárvetők állnak, hanem a világ, az azt megtöltő népek és kultúráik, illetve a karakterek és a személyes drámáik. Ékes példa erre a sorozat csúcspontja, egy vita, ami egy családjáért aggódó beépített ügynök és a lázadást szervezgető Luthen között zajlik.

Luthen, azaz a legendás Stellan Skarsgard olyan fájdalmas monológot ad, ami minden túlzás nélkül a Star Wars univerzumának legerősebb alakítása. Nem fénykard-párbaj, nem lövöldözés vagy űrhajós üldözés, hanem egy súlyos párbeszéd két fél között.

Ebben erős nagyon az Andor. Még a legutolsó karakter is mélyen meg van töltve történettel és érzelemmel. Ehhez pedig a legtökéletesebb színészgárdát sikerült kiválogatni. Skarsgard természetesen végig lehengerlő, zsigerien hozza a kettős életet élő, de nagyon is számító rebellist, de Denise Gough és Kyle Soller is fantasztikusan alakítja az ambíciózus, és a rendért bárkit feláldozni képes birodalmiakat.

Genevieve O’Reilly-t külön ki kell emelni, aki bár már sokadjára bújik Mothma bőrébe, ezúttal annyi élettel töltötte meg a lázadás leendő vezetőjét, mint még soha. Mondjuk ehhez nem ártott koherens háttértörténetet is írni hozzá – ami ugyancsak nagy erőssége az Andornak. Szintén kiemelendő Andy Serkis, akinek egyetlen mondatával az egyik legemberibb pillanatot köszönhetjük cakkumpakk az egész kánonban.

A 12 epizódja ellenére az Andor a központi történetében csak toporog, de nem is az a lényeg, hiszen a karakterek nagyon is hatalmas utat járnak be. Így pedig akkor a legerősebb, amikor elfelejt Star Wars-nak lenni.

Az Andor a Disney-éra legfényesebb csillaga – mind a mozivásznon, mind pedig kisképernyőn streamingen. A legnagyobb hibája ugyanakkor maga a címszereplője, aki pár éve meghalni ment a moziba, így sok helyzetben már csak a jelenléte elárulja a cselekményszál végkimenetelét. Ettől bár meghal az izgalom, annak nyomán valami olyasmi születik, amire a Star Wars-nak vagy 40 éve égető szüksége van. És azok nem a Skywalkerek, nem újabb eladható mörcsök, hanem egy élő-lélegző univerzum, nagyszerű és valódi karakterekkel.

Ebben viszont nemcsak hiánypótló, hanem egyszerűen zseniális, ami akkor is működne, ha nem a messzi-messzi galaxisban játszódna.

Az Andort a Disney+ streaming szolgáltatás kínálatából tudod megnézni.

Ezt is olvasd el:

Amin felnőttünk – A 2000-es évek és gyerekkorunk 9 legjobb animesorozata

Elindult új webshopunk, nézz szét te is!