Ha azt mondom fájlmegosztás, te azt mondod torrent, aminek köszönhetően naponta több millió tartalom, köztük film, zene, könyv, program és videojáték cserél gazdát anélkül, hogy bárki egy kanyi vasat is fizetett volna érte.

Sokan teszik ezt arra hivatkozva, hogy ez mindössze egy hősi szabadságharc a nagyvállalatokkal szemben, mások viszont inkább kalózoknak hívják magukat, akik arra hivatkozva veszik el azt, amit csak akarnak, hogy egyébként sem fizettek volna érte. Na meg van az átlagember, az magasról tesz ezekre, és szimplán torrentezik, amit épp tud.

Szokás is mondani, hogy Magyarországon szép hagyománya van a torrentezésnek, ami amiatt valóban igaz, hogy hazánk polgárai előszeretettel „oldják meg okosba” a dolgokat. Ettől eltekintve viszont az egész világon imádnak torrentezni az emberek, ami az egyik leghatékonyabb fájlmegosztási forma, ami létezik – sokan legalábbis nem ismernek mást ezen kívül.

Azt viszont csak nagyon kevesen tudják, hogy a torrent nem csak úgy a földből nőtt ki egyszer valamikor, hanem egy hosszú, és egészen régre visszanyúló folyamat vége csupán. Az ehhez vezető út pedig fantasztikus internettörténelmi vívmányok és tehetséges emberek fantasztikus ötleteivel van kikövezve. De vajon melyik sokat hivatkozott célt volt eredetileg szolgálni: a szabadságharcot vagy kalózkodást?

A kezdetek kezdete

A fájlmegosztás, mint szó maga, annyit jelent, hogy egy fájl valamilyen formában gazdát cserél. Ennek már az internet megjelenése és elterjedése előtt meg volt a maga módja, mikor az emberek egymásnak másolgatták a floppylemezek tartalmát. A ’70-es évek elején erre bőven elegendő volt a 79,7 kilibájtos kapacitása, majd szépen szolgált az 1,4 megabájtos eszköz is, az idő múlásával viszont ez már nagyon kevésnek bizonyult. Így jöttek képbe a CD-k, majd a DVD-k, melyek pontosan ezt az igényt elégítették ki, míg ezzel párhuzamosan a filmeket sokan VHS-kazettákkal sokszorosították.

A ma is ismert fájlcserélgetés igazán az internet megjelenésével robbant be, aminek előfutárának sokan a Bulletin Board Systemet tartják.

Így nézne ki a Google a BBS-ben | Kép: Engadget

A BBS majdnem olyan volt, mint egy intranet, de küllemre még jobban hasonlított a Teletextre, ahol a felhasználók modemmel tárcsáztak be. Ezen keresztül üzeneteket fogadhattak és küldhettek, híreket olvashattak, játékokkal játszottak, vagy akár fájlokat is megoszthattak egymással. Ezt a megoldást sokan a World Wide Web egyik legkorábbi előfutárának vélik, amit rendszergazdák otthon hobbiból üzemeltettek, de olyan legendás cég is hasonló elv mentén kezdte meg a működését, mint a világ egyik legelső internetszolgáltatója, a CompuServe.

A Shareware-modell, azaz a bizonyos célú és idejű felhasználásig ingyenesen terjesztett programok is így kezdtek el szárnyalni, sőt, egy csomó, később hatalmas sikert befutott játéksorozat is ebben a formában jutott el a játékosokhoz. Ez természetesen leginkább Amerikára volt jellemző, ekkor Magyarországon mi még épp a rendszerváltáson dolgoztunk.

De akadtak mások is. A Usenet vagy a Newsgroups hasonló volt a Bulletin Board Systems-hez, annyi különbséggel, hogy az UUCP (Unix-Unix Copy) segítségével működtek, és képesek voltak túllépni a BBS központosításán. Lényegében a távoli Usenet-kiszolgálók fájlokat tudtak fogadni, és azokat más Usenet-kiszolgálók között újra szétosztani, ami végül az üzenetek és fájlok több száz, akár ezer szerveren keresztül történő másolásához vezetett. Nagyon sok közösség itt szerveződött, egy csomó projekt itt kezdett kicsírázni, mint például a World Wide Web, a Linux, vagy a Mosaic böngésző – csak hogy a legnevesebbeket említsem.

Bár a Usenetet már a ’70-es évek óta használták, az igazi nagyipari fájlmegosztás 1993-ban vette kezdetét, amikor egy Eugene Roshal nevű fickó kifejlesztette a RAR-t. Ennek a technológiának köszönhetően a felhasználók többrészes archívumokra darabolhatták a fájlokat, melyeket így a korábbi módszereknél sokkal gyorsabban és hatékonyabban tudtak feltölteni.

Sokszor például megesett, hogy egy fájl sérült volt, ekkor pedig az egészet újra fel kellett rakni, a RAR-ral viszont ez lényegében megoldódott, és csak a sérült darabot kellett cserélni.

Az underground PC-s scéna aztán tovaszállt a még ma is létező FTP-re, de a zártsága miatt a legtöbb felhasználó nehezen, vagy egyáltalán nem fért hozzá, így végül sosem döngette a mainstream kapuit. A ’90-es években még volt két mód, ami elterjedtnek volt nevezhető: az IRC és a Hotline. Ebből végül csak az előbbi élt túl a mai napig, míg a Hotline a kifejezetten szigorú, és sokszor bonyodalmas titkosítása miatt a kezdeti sikere ellenére hamar elfelejtődött.

Aztán jött Shawn Fanning.

Shawn Fanning, az internet egyik legelső szupersztárja

Shawn volt a fájlmegosztás legelső fenegyereke, egy olyan szerzet, aki először meglátta az internetben rejlő lehetőségeket. Az egész internetet alapjaiban megrázó ötlete állítólag akkor kezdődött, amikor a barátai arról panaszkodtak, hogy nehezen találják meg a kedvenc zenéiket a neten.

Fanning ezt megoldván elsősorban egy olyan rendszert akart létrehozni, ahol az emberek meg tudják osztani egymással a kedvenc zeneszámaikat, de emellett más számokra is rá tudnak keresni, illetve azt is szerette volna, ha a felhasználók üzenetek formájában egymással is tudnának kommunikálni. Mint egy zenei proto-közösségi oldal. Mivel a fájlmegosztás történetében erre korábban akadtak példák, neki tulajdonképpen csak egyetlen programba kellett összekovácsolnia őket.

Így született meg végül 1999-ben a peer-to-peer fájlmegosztás atyja, a Napster.

A Napster teljesen teljesen más volt, mint akkoriban bármi. A zenei fájlokat például általában a lemezkiadók tulajdonában álló szerveren tárolták, innen pedig kizárólag fizetés útján lehetett elérni a választott számokat. Fanningnak ez azonban nagyon nem tetszett, és egy olyan megoldást dolgozott ki, ami teljesen kikerüli a szervereket.

Ehelyett a felhasználók számítógépein tárolták a szükséges mp3-fájlokat és ezt cserélgették egymás között – ezt nevezték el végül peer-to-peer megosztásnak, röviden P2P-nek. Vagyis az átlagembernek annyi dolga volt csak, hogy megnyitja a Napstert, beírja a neki tetsző számot, mire a program kidobja az összes lehetséges opciót, azaz az összes gépet, amin épp fut a szoftver és fent van rajta a szám, majd kiválassza a neki tetszőt, majd indulhat is a letöltés.

Ez viszont nem mindenkinek nyerte el a tetszését

Lars Ulrich, a Metallica dobosa is felszólalt a Napster ellen a bíróságon.

A felhasználók nyilván nagyon jól jártak a Napsterrel, hiszen teljesen ingyen le tudták tölteni a kedvenc zenéiket, azt pedig úgy és arra másolták rá, ahogyan csak akarták. Bár kezdetben Fanning csak a barátai között szerette volna használni a programot, de valahogy kikerült, és nem sokkal később futótűzként kontrollálhatatlanul meghódította a világot. Shawn Fanning az internet korszakának egyik első rocksztárja lett, egy élő legenda, aki olyat alkotott, amit korábban még senki.

Ez azonban a lemezkiadók figyelmét is gyorsan felkeltette, akiknek ugyan kifejezetten tetszett a Napster koncepciója, de azért szépen megkérték a fiatal programozót, hogy állítsa le a projektet. Mivel a Napsternek ekkor még „csak” néhány ezer aktív használója volt, Fanning inkább kockáztatott. Spoiler: ebbe végül bele is bukott.

A Napstert és Fanninget szupergyorsasággal még ugyanabban az évben beperelték. Az ügy eléggé elhúzódott, az internet Time magazin címlapos császárának szinte semmi esélye nem volt rá, hogy győztesként jöjjön ki a dologból. 2001-ben aztán a bíróság végül kimondta az akkorra 32 millió felhasználóval rendelkező Napster halálos ítéletét, mire több kiadó is felbátorodott, és sorra zúdították rá a szerzői jogok megsértéséről szóló pereket.

Shawn Fanning végül körülbelül 300 millió dolláros büntetéssel a háta mögött leállította a forradalmi programot.

A Napster bukása azonban csak a kezdet volt, a sírhelyén ugyanis több másik hasonló megoldás csírázott ki. Egyik-másik még Magyarországon is igen népszerű volt, főleg a LimeWire, de ezek mind vagy leálltak, vagy eltűntek egy nagyobb és forradalmibb ötlet árnyékában.

Megszületik a BitTorrent

Bram Cohen, a BitTorrent atyja

Pont, amikor a Napster a jog és ügyvédek kereszttüzébe került, egy Bram Cohen nevű fickó úgy döntött, hogy még tovább fejleszti Fanning ötletét. Cohen problémája leginkább a letöltési sebességgel volt, ami az eredeti technológia szerint két dologtól függött:

1. a feltöltő internetsebességétől
2. a letöltők számától.

Ez ugyan működött, de nem bizonyult kellően hatékonynak, főleg akkor, amikor sokan használják a szoftvert. A Napsternek a pályafutása végére már 32 millió felhasználója volt, és bár egy számot többen is feltölthettek, az esetek többségében több percbe is beletelt, mire lejött egy 1-2 megabájtos mp3. Cohen erre azt találta ki, hogy ahelyett, hogy közvetlenül egyetlen feltöltőre hagyatkozna, több feltöltőt rendel egy számhoz azáltal, hogy azok nem a teljes fájlt továbbítják a letöltőnek, hanem annak csak egy részletét. Majdnem úgy, mint korábban a RAR-érában.

Ez lett a seeding, azaz a feltöltés, illetve ez mutatja azt is, hogy egyetlen fájlt mennyien töltenek fel, pontosan hányan rakják össze a puzzle-t. Ha sokan, akkor a letöltők (leech) gépén is hamarabb áll össze, ha viszont kevesen, akkor a letöltés sebessége a fogadók népesebb számával arányosan csökkenhet. Egy másik nagy előnye, hogy az azonosítására szolgáló torrent fájlok nagyon picik, így pillanatok alatt fel lehet rakni a forrásoldalra, míg a valódi fájl sokkal méretesebb is lehet pár megánál.

Cohen ezt a módszert elnevezte BitTorrentnek, majd megalkotta az azonos nevű internettörténelmi kliensprogramot is, aminek első, publikusan használható verziója 2002-ben jelent meg.

A kalózkodás korszaka

A BitTorrent kliens és protokoll átütő sikere azonban még váratott magára. Bár akadtak oldalak, a torrent-közösségek nem kezdtek gombamód burjánzani, ami hatalmas piaci résnek bizonyult. Így alakult, hogy 2003 novemberében pár svéd informatikus, meglátva a BitTorrentben rejlő lehetőségeket, megalkotta a The Pirate Bay-t.

Ekkorra már oda jutott a technológia, hogy a BitTorrent kliensnek már egy csomó másolata lett, így a TPB megszületését hatalmas közönség várta világszerte. A torrentoldal végül a világ legnagyobb kalózportálja lett, amit a világ hatóságai éveken keresztül mindhiába próbáltak lekapcsolni. Ennek az egyik oka, hogy a TPB valójában semmilyen jogsértő tartalmat nem terjeszt, az oldalon kizárólag metaadatokat és torrent-fájlokat tárolnak – persze nyilvánosan.

A The Pirate Bay és a hatóságok #sohavégetnemérőset kezdtek játszani, míg Cohen a Napster bukásából okulva próbált inkább jó viszonyt kialakítani a kiadókkal és a jogbirtokkosokkal. A Motion Picture Association of America-val megállapodva a saját torrent-keresőjéből például eltüntette a jogvédett tartalmakat, majd 2007-ben bemutatta a BitTorrent Entertainment Networköt, amely keretében filmeket, tévéműsorokat és zenét szállított legálisan a felhasználóknak – bőven a streaming, vagy hasonló online szolgáltatások megjelenése előtt.

Bár Cohen alapvetően nem a kalózkodást szerette volna megkönnyíteni, de még csak szabadságharcot sem szeretett volna hirdetni és vívni a nagyvállalatok ellen, az általa létrehozott technológia elkerülhetetlenül az illegális tartalomterjesztés legfontosabb eszközévé vált. Kalózindulóra vagy szabadságharcra nagyon könnyű fegyvert rántani, vagy mentségként hivatkozni, de valójában az emberek az ingyenessége és a gyorsasága miatt választotják a tartalmak „letorrentezését”.

Ugyanakkor más érdemei is akadnak. Megteremtette például a decentralizált fájl- és információátvitelt, ami alapja korunk egy másik nagy vívmányának, a hasonló elvek szerint kiötölt Bitcoinnak. Korábbi forradalmi megoldások mentén megteremtett egy gyors és máig nagyon hatékony fájlmegosztási módszert, amelynél jobbat 20 év elteltével sem talált még ki senki.

via – Computer History, The New Bits, Uni Assignment Centre, Torrent Freak, Wikipédia

Ezt is olvasd el:

Kényelmünkben szépen lassan belefulladunk az elektronikai szemétbe