A tudósok körében máig óriási vita tárgyát képezi, hogy Uwe Boll csupán az elszenvedője, vagy talán pont ő maga az az átok, ami a videojátékokból készült filmadaptációkat érintik.

A tyúk vagy a tojás dilemma

Az 55 éves német rendező mesterember a kitartás mintapéldája: bármilyen kritikára az a válasz, hogy ti nem értitek, vagy mind retardáltak vagytok, vagy nem kapott elég segítséget, vagy ti egyre retardáltabbak vagytok, de mondott már olyat is – és most kapaszkodj meg -, hogy filmjei azért olyan rossz megítélésűek, mert a streamingszolgáltatók miatt sok jó film jut el az emberekhez, amikhez hasonlítani tudják az övéit. Az a baj tehát, hogy az emberek sok jó filmet néznek.

Nem tudom, hogy kinek, vagy minek köszönhetjük, de Boll már 5 éve kiszállt a filmvilágból, és nem is akarok itt konteókat gyártani, de ugye ti is megfigyeltétek, hogy egyre jobbak is lesznek az adaptációk?! 

Köztünk legyen szólva, de Boll legalább szorgalommal képes volt ellensúlyozni a rendezői tehetségtelenségét. 2005-től egészen 2015-ig évente átlagosan 3-4 filmet szállított szorgos méhecskeként, amit ma is alig tudunk neki elégszer megköszönni.

Ezen remek alkotások között olyan gyöngyszemeket is találunk, mint egy komplett Bloodrayne trilógia, az Alone in the Dark 1-2, a Postal, a Far Cry és egy Dungeon Siege trilógia.

Az örök álmodozó, aki soha nem adja fel

Boll munkásságát a Wikipédia két időszakra osztja: az első a nagy költségvetésű mozik ideje, amikor ugyan nem játékokból készített filmeket, de ezek is olyan rosszak lettek, hogy egy idő után saját magának kellett finanszíroznia hóbortját. Ekkor kezdődött a kis költségvetés időszaka.

Hogy honnan volt pénze a műremekeire azt a mai napig vitatják, ugyanis egyáltalán nem tudni. Van, aki azt állítja, hogy a német adózási rendszert cselezi ki, illetve a német filmművészeti támogatást veszi igénybe. Annyi bizonyos, hogy 2005-től a saját produkciós vállalatán keresztül bonyolította a pénzügyeket. 

Nagyjából a fenti tézist erősíti az a tény is, hogy filmjei szinte soha nem térültek meg, és a teljes elkészítésre fordított összegek töredékét tudták visszatermelni – ami hangsúlyozandó, egyáltalán nem meglepő.

A House of the Dead 12 millióbol készült – bevétele 5,7 millió, az Alone in the Dark 20 millióból – bevétel: 5,1 millió, a Bloodrayne 25 millióból valósulhatott meg, míg éppen csak 2,42 milliót hozott a konyhára.

Hát nem egy életbiztosítás Boll filmjeibe fektetni, de a mester szerencsére tevékeny volt, így 30+ filmjével legalább egy gyártási költségeit fikerült fedezni.

Ezt mind neki köszönhetjük

Fun story, van egy városi mende-monda, miszerint Boll annak idején maga kereste meg a Blizzardot, hogy nagyon szívesen megrendezné nekik a Warcraft: A kezdetek mozit. Nehéz elképzelni azt a mértékű röhögőgörcsöt, ami a legendás stúdióban történhetett, mindenesetre a válasz az volt, hogy

‘Sorry, but no dude’, nem adjuk el a jogokat, neked meg aztán pláne nem – de itt egy fityisz, tessék.

A Blizzardnak persze minden oka megvolt elhajtani a maestrót, hiszen az Alone in the Dark adaptációja méltán kerülhetett minden idők legrosszabb filmjei közé, ami az IMDB-n jelenleg 2,4 ponton áll a 10-ből. De ott van az azonos évben nagyvászonra álmodott Bloodrayne elsőrésze, ami 2,9-en stagnál, a második rész 2,7-en, a harmadik pedig toronymagasan a többi fölött a maga stabil 3 pontos eredményével (pedig talán ez a leggagyibb).

A Dungeon Siege ARPG alapján forgatott A király nevében meglepően jó helyen áll a többihez képest, hiszen az egészen 3,8-ig kúszott, és olyan nagyon a folytatásai sem lettek rosszabbak, hiszen a 2. és a 3. etap is 3,1-3,1-en áll épp.

De menjünk is tovább, hiszen akad még itt egy Far Cry és egy Postal is. Előbbi ugyan szintén katasztrofális, mégis 3,1-et ért el, míg a botrány játékból készült filmadaptáció mondhatni karrierje csúcsaként 4,5-ös gyémántként díszeleg a kakihalmon.

Számomra a legérthetetlenebb az egészeben, hogy mégis hogy a fenébe volt képes Boll papa olyan sztárokat meggyőzni, mint Jason Statham, Dolph Lundgren, J.K. Simmons, Christian Slater, vagy Val Kilmer. Élek azzal a gyanúval, hogy a német államtól támogatás gyanánt behúzott összegek java-része náluk landolhatott…

De mindegy is, Uwe Boll 5 éve mondott csődöt, de ha nem is tette volna, az egyre inkább magához térő és egyre nagyobbra növő játékipar valószínűleg mára már a tányér szélére köpte volna. 

Boll ugyanis egyszer azt mondta vala, hogy a kiadók egyszerűen nem foglalkoznak a játékaikból készült filmekkel, nekik ugyanis az a fontos, hogy jó pénzért el tudják passzolni a jogokat, és ennyi. Ezután őket már kicsit sem foglalkoztatja, hogy jó, vagy rossz lesz-e a film. Igaza is volt!

Mostanra viszont a játékbiznisz sokkalta nagyobbra nőtt a filmiparnál. Ma már szinte ott tartunk, hogy hamarosan tényleg megversenyeztetik a gyártókat/rendezőket a jogokért, hiszen a játékok marketingjének sem tenne jót egy-egy pocsék film. A legjobb példa az egyre fokozódó változásra talán a Sonic film, aminek első előzetesét, de inkább az ott feltűnő Sonicot látva az emberek egyként szólaltak fel annak gyászos és ijesztő kinézete ellen.

A stúdió pedig azonnal lépett, és megváltoztatták a hiperaktív kék süni dizájnját – pedig még játékok sem nagyon vannak úgy igazán.

Egy ilyen világban pedig egy Uwe Bollnak – legyen az bármily szomorú is, de – nincs helye. 2016-ban, megannyi visszavonulását követelő petíciót, és 7 Arany Málna jelölést követően (ebből 5 a legrosszabb rendezői), ha nem is teljesen, de ő maga személyesen visszavonult a filmkészítéstől.

Jelenleg étteremtulajdonosként keresi a kenyerét, méghozzá meglehetős sikerrel. Kanadai étterme bekerült az ország 100 legjobb helye közé (37.), sőt, ugyanezzel a hellyel a Discovery Series a világ 50 legjobb éttermét tömörítő listájában is helyet kapott. A dolog annyira bejött a mesternek és feleségének, hogy hamarosan megnyitják harmadik helyüket is Kínában.

„Milyen érdekes ugye? Egy éttermet kellett nyitnom, hogy jó értékeléseket kapjak!” – viccelődött Uwe.