Gábor János

2024.05.06. – Ha figyelemmel kíséred a videojátékos híreket, akkor bizonyára hallottál róla, hogy a Nintendo beperelte a Yuzu fejlesztőit, egy Nintendo Switch emulátor miatt, aztán nem sokkal később kiegyeztek 2,4 millió dollár kártérítésben. Mint írtuk, a Yuzu tagjai meglepően gyorsan kapituláltak, arra hivatkozva, hogy sosem állt szándékukban direkt megkárosítani a Nintendot, sőt, az emulátoraikat őszinte rajongásból, szenvedélyből készítették, csupán azért, hogy szélesítsék a játékgyártó tartalmaihoz való hozzáférést. De hát ez a Nintendonak nem célja, na. Nekünk, mezei gamereknek zavarba ejtő fejlemény lehet, hogy egy akkora cég, mint a Nintendo, miért csinál ekkora ügyet a dologból, ha nem is értékesíti PC-n a játékot – ebben az esetben nem mellesleg a The Legend of Zelda: Tears of the Kingdomot.  Maguk az emulátorok ráadásul a hagyományos álláspont szerint legálisak, ám a konzolszoftverek (játék, BIOS, másolásvédelmi kulcs stb.) terjesztése már illegalitásba löki őket.

De most akkor törvényes az emulátor vagy sem?

Az 1990-es évek végén, 2000-es évek elején a kiskereskedelemben értékesített PlayStation-emulátorok ellen lezavart bírósági ügyek precedenst teremtettek, és a hasonló ügyek nagyjából azóta is a Sony által indított eljárások ítéletei alapján születnek. Nincsenek olyan szerzői jogi törvények, amelyek elég részletesek ahhoz, hogy véglegesen meg lehessen állapítani az emuláció jogszerűségét, de az esetjog elég egyértelmű ahhoz, hogy világos képet adjon. Ha nincs benne korábban szerzői jogvédelem alatt álló kód, például BIOS (mert a konzol nem rendelkezett BIOS-szal, vagy az emulátor fejlesztői visszafejtették azt, vagy mert az emulátort egyszerűen anélkül adták ki),

akkor az emulátor vélhetően teljesen legális.

Bár a legfrissebb, fentebb írt Nintendo kontra Yuzu per szabályt erősítő kivétellé is válhat, azért érdemes rámutatni a másik kettő, korábbi eljárás tanulságaira, amelyek máig meghatározzák az emulátor körül jogi hercehurcákat. A CNET Central 1998 körüli, emulációról szóló cikkében a GameCenter.com szerkesztője, John Marrin azt állította, hogy a játékiparnak több oka van aggódni az aktuális konzolok emulálása, mint a klasszikusoké miatt. Ez valóra vált jóslatnak bizonyult: a Sony 1999 első negyedévében a Connectix Virtual Game Station és a Bleem megjelenése után pereket indított, mivel ezek az emulátorok teljes sebességgel tudták futtatni az akkori játékokat, és a boltokban is megjelentek.

1. A Connectix-per

Az Eurogamer 2017-es cikke szerint a Connectix anno megkereste a Sony-t és együttműködést is javasolt annak érdekében, hogy a PC-re és Mac-re tervezett Virtual Game Station (VGS) nevű szoftvere elkészüljön. A PS-t gyártó cég visszautasította őket, erre a Connectix visszafejtette a PlayStation BIOS-t, és készítettek egy nem jogsértő emulátort.

Forrás: Wikipedia

Két héttel azután, hogy a Connectix elnyerte az 1999-es MacWorld „Best in Show” díját, a Sony beperelte őket, többek között azzal érvelve, hogy a VGS megkerülte a PlayStation másolásvédelmét és a régiózárat. Az IGN akkori állítása szerint ez nem volt igaz, mégis, 1999-ben első- és másodfokon is a Sony javára született döntés az ügyben. A vállalat fő érve az volt, hogy még ha a VGS kiadott változata nem is tartalmazta a PlayStation BIOS-át, a Connectix a fejlesztés során illegálisan lemásolta, majd a VGS korai buildjeihez használta is azt, ezáltal a Connectix hasznot húzott a tiltott másolásból. Ez egy ideig meg is állta a helyét, szóval a Connectix nem tudta legálisan értékesíteni a VGS-t. Később fellebbeztek, azt állítva, hogy időközben a BIOS másolása a jogban tisztességes felhasználásnak minősült, így nem jogsértő. 2000. február 10-én a fellebbviteli bíróság nekik adott igazat, ezzel precedenst teremtett:

az emulátor immáron legális, ha nem kereskedelmi, szerzői jogi védelem alatt álló tartalommal van összekapcsolva.

2. A Bleem-per

A Bleem jóval kisebb fejlesztőcsapatának fogalma sem volt arról, hogy a Connectix mit csinál, de az Eurogamer fentebb hivatkozott cikke és más források sem tisztázzák, hogy miként sikerült megkerülniük a BIOS-t azon túl, hogy azt végeredményben nem jogsértő módon tették. 1999 áprilisában a The Guardian arról számolt be, hogy a bíróság elutasította a Sony ideiglenes korlátozó végzés iránti kérelmét. Ez a végzés nem található meg az interneten és a korabeli tudósítások sem magyarázzák meg részletesen, hogy végülis mi alapján született döntés a Bleemmel kapcsolatban – írja a SlashGear. Az azonban tény, hogy a Sony a Connectix ellen benyújtott panaszt másolta le majd küldte a bíróságra, szóval nem sokat melóztak vele, hogy megnézzék, a Bleem hasonló emulátora milyen technikai különbségeket tartalmaz. Két héttel később a Sony elvesztette a kérelmet, amit a Bleem sajtóközleménye jelentős győzelemként üdvözölt, megjegyezve, hogy a Connectix ugyanebben a szakaszban veszített.

Ezt követően a Sony minden, a Bleem jogsértő tettére vonatkozó állítását elutasították, egy kivétellel, ami arról szólt, hogy a Bleem a játék csomagolásán szereplő képernyőképekkel (amelyekkel bemutatták az emulátor fizikai PlayStation konzolhoz viszonyított grafikai fejlesztéseit) szerzői jogokat sértett. Ezt az érvelést 2000 májusában elutasította a fellebbviteli bíró, mondván, a képernyőképek technikailag a Sony szellemi tulajdonát képezik, de „az ilyen összehasonlító reklám a vásárlóközönség javára válik, miközben a Sony szerzői jogvédett anyagának integritása csak nagyon kis mértékben sérül”. A Sony következő lépése az volt, hogy beperelte Bleemet szabadalomsértésért. Durva, de az ügyben nem feltétlenül az igazság döntött, hanem az, hogy a konzolgyártónál jóval kisebb pénzeszközökkel rendelkező Bleem nem bírta tovább fizetni a jogi eljárások számláit, így belement egy olyan egyezségbe, ami megtiltotta az emulátorai értékesítését. Lényegében kivéreztették a kis vállalatot, ami aztán feladta.

3., A Yuzu ügy

A Connectix és a Bleem pereskedéséből két dolog világos: először is az, hogy a szerzői jogi védelem alatt álló tartalmak nélkül nem könnyű rávenni a bírákat, hogy az emulátorokat jogsértőnek minősítsék, másodszor pedig az, hogy a konzolgyártók a jelentősen nagyobb erőforrásaik révén könnyen megfélemlíthetik és megadásra kényszeríthetik az emulátorfejlesztőket. Szerencsére úgy tűnik, hogy az első megakadályozza a konzolgyártókat abban, hogy megnyerhetetlen pereket indítsanak, így jogi fenyegetést sem igazán jelentenek.

Emlékeztetőképpen érdekes, hogy a Nintendo nem sokkal a Yuzu előtt is nekiugrott egy fejlesztő nyakának (a Dolphin miatt, aminek a Steamről történő eltávolítását követelte), végül nem perelte be és nem is fenyegette meg közvetlenül annak fejlesztőit – csupán a Valve-nél reklamált. Az emulátor fejlesztői hetekkel később egy blogbejegyzésben megjegyezték, hogy miután konzultáltak egy ügyvéddel, úgy érzik, szilárd jogi alapokon nyugszik a projektjük, mivel az általuk visszafejtett Wii Common Key több mint 15 éven át szerepelt a Dolphin nyilvános forráskódjában anélkül, hogy a kiadó tiltakozott volna.

A Nintendónak évtizedekbe telt, mire olyan fejlesztőkkel rendelkező emulátort talált, amelyet az ügyvédei hajlandóak voltak bíróság elé citálni. Ez lett a Yuzu Switch emulátor, amellyel kapcsolatban a konzolgyártó ügyvédei egyenesen azt állították, hogy az emulátor „lehetővé teszi a felhasználók számára, hogy általános célú számítástechnikai eszközön jogellenesen játsszanak olyan kalóz videojátékokat, amelyeket csak egy adott konzolra adtak ki”.

A tényleges jogi érvelés középpontjában az állt, hogy a Yuzu utasításokat tartalmazott arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet letölteni az emulátor működéséhez szükséges Switch kulcsokat. A Yuzu ezeket ugyan nem mellékelte, de a Nintendo elég magabiztos volt ahhoz, hogy azzal az érveléssel lépjen tovább, hogy az utasítások a Switch titkosításának megkerülését jelentik.

Ezt se hagyd ki:

Erős hónap: 8 májusban megjelenő videojáték, amit nem hagyhatsz ki