Minek készül a mesékből horror, és miért nézzük meg? Hát EZÉRT!

Gábor János

2024.01.04. – Vannak, akik értetlenül állnak a jelenség előtt, másokból gyilkos indulatokat vált ki, ha egy mesefigurából horror hős lesz. A szabadon feldolgozhatóvá váló karakterekből éppen csak a legutóbbi néhány példa Micimackó, vagy a játék után horrorfilmes projektekbe is bekerülő Miki egér. A Disney karaktereiből előszeretettel gyúrnak vérengző fenevadat a filmesek, miután lejár a rájuk érvényesíthető szerzői jog, így jócskán akadnak olyanok is, akik gyerekkoruk kedvenc meséinek földbe tiprásával vádolják a készítőket.

Mégis megéri kifordítani a meséket, hogy horror legyen belőlük. De miért?

A felnőttek jelentős része kedves emlékként őrzi Micimackó vagy éppen Miki egér meséit. Egyet jelentenek számukra a gondtalan gyermekkor éveivel, amikor nem kellett törődni a már akkor sem túl barátságos külvilággal. Ezektől a figuráktól szinte érzik a takaró melegét, és a tévé előtt szürcsölgetett, sziruposan édes kakaó ízét. Mindez békés és megható, így abban sincs semmi meglepő, ha valaki a karakterek meggyalázásaként éli meg a véres feldolgozásokat.

Miért akadnak ki egyesek a horror műfajba importált mesehősökön?

Az, hogy rosszul esik látni, ha Hófehérke, Hamupipőke, vagy újabban Micimackó és Miki egér vérmocskos történetek szereplőjévé, sőt, gyakran gonosztevőjévé válik, egy dolog. Háborogni rajta meg egy másik, hiszen senki sem kényszeríti rá az érzékenyebb lelkűeket, hogy megnézzék ezeket a filmeket. Nem is nekik készülnek. És nem kell, hogy a gyerekeik akár csak tudomást szerezzenek a horror változatok létezéséről. A békesség kedvéért jobb lenne ennyiben maradni – főleg a fenyegetések helyett, hiszen sokan eddig is elmennek a készítőkkel szemben.

És még ők hiszik magukat ártatlannak.

Ne értsd félre: én sem feltétlenül vagyok oda érte, ha gyerekkorom kedvenc meséiből belezős rémálom készül (legyen inkább paródia!). De azt sokkal kevésbé tudom elviselni, amikor valaki úgy gondolkodik, hogy ha valami neki nem tetszik, attól meg kell fosztani mindenki mást is. Hiszen jogában áll NEM megnézni a Micimackó: Vér és Mézt, vagy NEM játszani az idén érkező Infestation: Origins-szel és NEM jegyet váltani a Mickey’s Mouse Trapra, ami az első Miki egeres horror lesz. Ez miért nem elég? Miért kellene ugyanúgy élnie mindenkinek, ahogy a közösségi média fotelkurucai akarnak?

Akik imádják a mesék horrorfeldolgozásait, vajon mit esznek rajtuk?

Megvan a magyarázat erre is, ráadásul tankönyvi. A hunyó a megszokottól eltérő dolgokhoz való vonzódásunk. Attól, hogy sosem ölnénk meg senkit, még megnézzük a sorozatgyilkosokról szóló történeteket, hiszen kőbe vésett tabukkal ismerkedni izgalmas dolog. A gyökeres ellentéteink érdeklődést és feszültséget ébresztenek, így az elvárttal szembemenő karakterek, amelyek megzavarják a szokásos narratívát, kíváncsivá tesznek bennünket. A mesefigurák horrorváltozatai gyakran olyan tabukkal és tiltott témákkal játszanak, amelyeket a normál mesék vagy történetek nem dolgoznak fel. Az ilyen karakterek tehát képesek lehetnek a szorongás és a tiltott érzelmek felszínre hozására, amit vonzónak találhatunk.

Miért készül éppen horror a mesefigurákból?

Ott a pont. Hiszen a filmesek készíthetnének belőlük élőszereplős mesét, vígjátékot, kalandfilmet, sőt, drámát is – aminek ékes példája az Ewan McGregor-féle, felnőtt nézőkre vastagon számító Barátom, Róbert Gida. De nem. Valamiért rögtön a horrorok jelennek meg, ha erre lehetőséget ad a szerzői jogok megszűnése, és ez nem véletlen. Ahogy az sem, hogy az alkotók egymáson taposva próbálják leforgatni a maguk borzongató változatát. Ennek összetett okai vannak:

1. Mindenki ismeri ezeket a karaktereket

A már ismert és szeretett karakterek horrorváltozatai azért lehetnek vonzóak a filmesek számára, mert a közönség eleve kapcsolatban áll velük. Nem kell tehát felépíteni őket, ráadásul azonnal figyelemfelkeltőek, ami óriási könnyítés a forgatókönyvíróknak.

2. Kreatív kihívás

A horrorváltozatok kreatív kihívást jelentenek, mert végre a szokottól eltérő módon lehet megközelíteni a témát. Azok, akik ilyen műveket alkotnak, kibővíthetik a karakterek határait és eljátszhatják azokat az elképzeléseket, amelyek a hagyományos narratívákba sosem fértek volna bele.

3. Pszichológiai mélység

A horrorváltozatok lehetőséget adnak a karakterek pszichológiai mélységének felfedezésére. Az ijesztő karakterek mögött gyakran megtalálhatók olyan mélyebb motivációk és traumák, amelyekkel azonosulhat az ember, így az érzelmek és a tapasztalatok által kapcsolatba léphet velük.

De miért imádjuk ennyire a tabukat?

A pszichológusok többféle megközelítésből vizsgálják ezt a kérdést. Egyrészt ott az érzelmi intenzitás, az erős érzelmi reakció, amit a tabuk kiváltanak. A tabuk nagyon eltérnek a mindennapoktól, ami persze vonzóvá teszi őket, hiszen az emberek keresik az érzelmi élményeket és az adrenalinfelszabadulást. Aztán ott az ismeretlen, a tiltott gyümölcs iránt érzett bizsergető izgalom. A kíváncsiság motiválhat minket arra, hogy megismerjük és megértsük azokat a dolgokat, amelyekről általában nem beszélünk (vagy nem beszélhetünk). A tabuk mellett szól a szorongással való megküzdés is, amit a fotel biztonságos ölelésében tehetünk meg, akár egy meséből szőtt horror segítségével.

Ha arra keressük a választ, hogy miért lehet nézői vagy gamer szempontból érdekes egy gyanútlan kirándulókat felszecskázó Micimackó, vagy egy Miki egér karaktere köré felépített kooperációs horrorjáték, akkor elég a bohócokra gondolnunk. Gyerekeket megnevettető, vicces, kedves figurák (nem véletlenül volt a családokra utazó McDonald’s kabalafigurája is éppen egy bohóc), mégis rengetegen félnek tőlük (nem véletlen, hogy a McDonald’s évtizedek után nyugdíjazta a bohócot), ami remek horror alapanyaggá teszi őket (lsd.: Az). A bohócoktól irtózás egy jól leírt mentális nyűg, a neve coulrofóbia. De NEM attól alakul ki, hogy valaki felnőtt fejjel megnéz egy felnőtteknek szóló bohócos horrort. Hanem attól, hogy homályos az identitásuk (nem tudni ki van a jelmez és a smink alatt), ami bizalmatlanságot szül, nem beszélve a furcsa, kiszámíthatatlanság érzetét keltő mozgásukról. És akkor még ott vannak a gyerekzsúrok kínos emlékei, amiket tudat alatt a bizarr megjelenésű bohóchoz köthetünk, pedig lehet, hogy csak a szomszéd gyerek volt bunkó, és ez a kedvünket szegte.

Ahogy a bohócfóbia, úgy a mesefiguráktól való rettegés sem abból ered, hogy létezik az Az, meg a Micimackó: Vér és Méz. Csak ne mutassuk meg őket gyerekeknek, mert – dobpergés – NEM IS NEKIK KÉSZÜLTEK!

Még építőek is lehetnek a meséből lett horrorok

A szociális konformitás és lázadás megélése egy meséből lett horror által szimpla felnőtt szórakozás. És az emberek gyakran kísérleteznek a társadalmi normák vagy szabályok feszegetésével. A tabuk felfedezése lázadásként is értelmezhető, ugyanakkor a társadalmi normákhoz való alkalmazkodás jelentőségét is hangsúlyozhatja. Az pedig, hogy megnézünk egy ilyen filmet / játszunk egy ilyen videojátékkal (a rányalt korhatár plecsninek megfelelő életkorban), az identitásformálásunk része lehet. A tabuk körül kialakult vélemények és hiedelmek megvitatása másokkal, illetve annak megismerése, hogy a többiek hogyan viszonyulnak ezekhez a témákhoz, segíthetnek a saját magunkkal kötött és a körülöttünk lévő emberekkel kialakított kapcsolatunk elmélyítésében.

Ha engem kérdezel: igen, vitasd meg másokkal, ha neked tetszik / nem tetszik a mesék horrorfilmes feldolgozása! De ne várd el, hogy mások ugyanúgy nézzék / ne nézzék, mint te. Ezt (IS) hagyjuk már meg mindenki egyéni, önálló döntésének, ahelyett, hogy rájuk erőszakolnánk a saját normáinkat!