Bódi Dániel

A cikk 2021. márciusában született.

Egy játékosnak nagyon nem kell ecsetelnem, hogy mi is az a ‘rage quit’ vagy simán a ‘rage-jelenség’, hiszen alig akad olyan, akit ne érintett volna sohasem a probléma. A legtöbben persze nem tartják túl egészségesnek a játékokon való idegeskedést, ezért tanácsokat adnak, hogy hogyan kerüld el a periféria és/vagy kontroller rituális megsemmisítését, vagy kezeld az ilyen szorongató helyzetet. De valóban az ördögtől magától eredeztethető az idegbajoskodás és a rage quit, vagy jobb volna inkább megtanulni kezelni, változtatni rajta?

De kezdjük is az elején: mi is az a „rédzselés” és a „rage quit”?

A játékok közben fellépő heves ingerültséget a legtöbben sokszor a agresszióval párosítják. A jelenséget tulajdonképpen az élet igen sok területén megfigyelhetjük; ilyenek a hirtelen felindulásból elkövetett munkahelyi felmondások, a heves vita közbeni szakítások, de ide vehetjük azt is, ha a közösségi médiából lépünk ki azért, mert épp nem nekünk  tetsző dolgot láttunk (ilyen egyre kevesebbszer fordul elő – thx. algoritmus…), és sorolhatnánk még sokáig.

Ami közös bennük az az, hogy sérül az illető egoja, mivel úgy érzi vesztes helyzetben van, vagy nem érzi magáénak a kontrollt.

A rage quit tehát egy olyan folyamat, amely vesztes, vagy igen szorult helyzetben – stresszes – ingerültség nyomán lép fel, és megvédi a játékost attól, hogy – esetleg egy újabb játékot, meccset, helyzetet stb. – veszítsen el. Végletekig egyszerűsítve tehát az ego védekezési mechanizmusa.

De miért lép ez fel?

Nyilván ez sokaknak nem okoz olyan nagy problémát, 10 vesztett játék után is Buddhaként indítják a következőt, míg bőséggel akadnak olyanok, akiknek a kontroller totális lezúzásához bőven elég 2 vesztett menet-próbálkozás is. Nos, itt jön képbe a Dunning-Kruger-hatás, amivel a gamerek igen nagy hányada küzd – csak nehéz ezt bevallani.

Ez tulajdonképpen annyit tesz, hogy ha valaki minél kevesebbet tud valamiről, azt a kevéske tudást azzal arányosan hajlamos is túlbecsülni.

Például: Peti szereti a Fifát és a barátai is, tehát ha találkoznak, akkor általában játszanak is, de rendre, mindig minden alkalommal elveri őket. Ezáltal kialakul benne egy kép a tudásáról, hogy az milyen hatalmas, hisz ha a barátait legyőzte, akkor minden kétséget kizáróan ő a legnagyobb császár. Aztán elkezd online is játszani, ahol már közel sem ezt tapasztalja: a cselek itt már nem jönnek be olyan könnyen, a védelmét is átjátsszák, ergo többször kap gól, rosszabb esetben többször is kap ki, mint ahányszor nyer.

Jön a frusztráció, idegesség és ellentmondás.

Peti tehát egy ellentmondásba került, hiszen sokáig abban a hitben volt, hogy ő egy nagy tudású játékos, majd hirtelen kiderült, hogy csal a játék meg amúgy is az egész egy hülyeség. Tudjuk, tudjuk, ezt hívjuk kognitív disszonanciának. Ez azt jelenti, hogy ha olyan dologgal találkozunk, amely teljesen ellentmond a hiedelmeinknek, vagy az általános ismereteinknek, akkor belső feszültség, szorongás lép fel.

Ezt csökkentendő elkezdünk úgy viselkedni, ami ellentmond a valóságnak és sokszor akár önmagunknak is.

Itt ugye két felé ágazhat Peti újta: az egyik a megvilágosodás, miszerint valójában sokat kell még tanulnia ahhoz, hogy olyan játékos lehessen, amilyennek képzelte magát – nyilván ez lenne a helyes, belőlük is van kevesebb. A másik út pedig a rage útja; az eddigi hitét megvédendő kvázi önvédelmi rendszerként kezdi el ócsárolni a játékot, kifogást keres (és talál) miért veszített, majd jöhet is a rage quit, szélsőségesebb esetekben pedig az ellenfélre írogatás (te egy szar vagy, noob, semmit sem tudsz, csak szerencséd volt stb.) – na belőlük is akad szép számmal.

Kevés tudás, nagy ego? Simán.

Egy 2009-es tanulmány szerint például minél kompetensebbnek érezzük magunkat egy játékban, annál jobban csökken a stressz szintünk, ami megfordítva természetesen  szintén igaz; minél inkompetensebbnek, tehetetlennek érezzük magunkat, annál jobban megnő a stressz szintünk. (Reinecke, 2009)

Egy játék tehát segíthet az egész nap során felgyülemlett stressz levezetésére – ha az kellőképp jutalmazó -, míg megfáradtan a gép előtt ülve online kompetitív játékban elszenvedett megannyi vereséggel csak még frusztráltabbakká válhatunk. Itt például már találhatunk összefüggéseket a csalókkal is, hiszen az, aki alapvetően sikeres egy játékban az nem kezd el csak úgy a hecc kedvéért csalni egy játékban. Tehát, ha a sikertelenség tartós, de az egonak mindenképpen kell a fényezés és a „jó vagyok tudat”, akkor „rage quitterből” könnyen cheater válhat.

Hogyan ne legyél TE is dühkezelési problémás rage quitter gamer:

Gyakrabban tarts szünetet: talán ezt a legkönnyebb betartani. Ha egy hosszú és fárasztó napon vagy túl, és valamelyik kompetitív játékban is elkerül a szerencse, akkor hidd el, hogy jót fog tenni, ha tartasz egy kis szünetet. Nézz egy kicsit vicces videókat, bénázásokat, esetleg csekkold le valamelyik kedvenc streameredet, nézz meg egy részt a kedvenc sorozatodból, vagy pörgess helyette inkább kicsit egy single player címet.

Tudd, hogy mindig van hová fejlődni: tudom, hogy jó érzés azt hinni, hogy te vagy a világmindenség legjobb playere, de ez aligha van így – legyél bármilyen jó is. Fejlődni pedig mindig van hova, így egy, vagy több, akár sorozatban 10 vesztett játék után se csüggedj, vizsgáld meg, hogy miben hibáztál, hogy hogyan javíthatsz rajta, majd kezdd el gyakorolni.

Story time, de egyszer egy Fifa versenyen úgy kikaptam egy sráctól, hogy nem voltam hajlandó elhinni, pedig azt hittem, hogy jól játszom. Eldöntöttem hát, hogy a következő versenyre felszívom magam, sokat gyakorlok, és ha nem is sorsolnak össze vele, de majd kihívom egy meccsre. Előbb döntetlent játszottunk, később viszont – még több gyakorlással már le tudtam győzni.

Egy vereség tehát egyenes út is lehet a győzelemhez.

Önismeret: ez talán a legfontosabb, és érdemes is ezzel kezdeni, ha érzékeled magadon az egyre gyakoribbá váló „stresszkilépést”, vagy egyre több körülötted a falon szétcsapott periféria. A probléma legtöbbször nem a játékkal van, a vizsgálódást tehát előbb önmagadban kell kezdened. Érdemes feltenni a kérdést, hogy tényleg olyan jó vagy-e, mint amilyennek hiszed magad,

és ha igen, akkor miért nem?!