Miközben a kiadók egyre több exkluzív címmel állnak elő és olyan nagy franchise-okat fenyeget – ha idővel is, de borítékolhatóan – az utólag ráhúzott platformfüggőség veszélye, mint a Call of Duty, a hardverek és maguk a játékok gyorsan drágulnak. Ennek üteme sok helyen (hazánkban pláne) messze meghaladja egy átlagos gamer bevételeinek növekedését, ami azt eredményezi, hogy az újgenerációs eszközök és a rájuk készült címek egyre kevésbé hozzáférhetőek.

A játékoknak megfizethetőbbnek kellene lenniük, és ez vonatkozik a konzolokra is.

Erre válaszul remek lehetőség lenne a konzolbérlés, hiszen jelenleg a legolcsóbb megoldás, hogy játssz az éppen felkapott címekkel az, hogy megveszel egy PlayStation 5-öt, végig tolod rajta a kedvenceket a Horizon Forbidden Westtől a God of War Ragnarökön át a Spider-Man: Miles Moralesig, hogy aztán valamekkora veszteséggel eladd és még kijöjjön belőle egy Xbox Series S, a Forza Horizon 5-tel, a Halo Infinite-tal, majd a még idén megjelenő Starfielddel. Oké, de aztán mi lesz a megint PS-exkluzív Final Fantasy 16-tal, Spider-Man 2-vel és Final Fantasy 7 Rebirth-szel?

Az egész folyamat túl bonyolult, túl fárasztó és túl drága – de csak azért, mert még mindig nincs rendes platformfüggetlen megoldás; amilyen a konzolkölcsönzés is lehetne. Felhasználó szemmel a mostanra kialakult helyzet egyszerre áldásos és végtelenül dühítő. Hiszen az, hogy a gamingben rendes piaci verseny alakult ki – és sokáig tényleg csak az számított, hogy ki a jobb -, egyre színvonalasabb játékok fejlesztésére ösztönözte a cégeket. Mindeközben viszont okkal fog el a pulykaméreg azért, hogy ha érdekelnek a legújabb címek és minél előbb hozzájuk akarsz férni, akkor két konzolt kell venned, vagy a gamer PC mellé még beruházhatsz egy PlayStation 5-re is. És ez – pláne a játékok minden, csak nem alacsony nyitóárával fűszerezve – annyira költséges, hogy azt csak kevesen engedhetik meg maguknak.

Nem nehéz kisakkozni azt sem, hogy a mindenáron exkluzivitásra törekvő és saját konzol értékesítését erőltető cégek jóval nagyobb vásárlóközönséghez jutnának, ha hozzáférhetőbbé tennék a játékaikat.

Nem akarunk okosabbak lenni a Sony és a Microsoft piackutató topmenedzseratyaúristeneinél, de mintha a konkurencia kicsinálása és az évvégi bónusz hajszolása közben elkezdték volna magas ívből lesz@rni a lényeget. A felhasználót. Az egész képet szemlélve hamar kirajzolódik, hogy ez a versengés már nem arról szól, hogy próbáljunk minél több embert lenyűgözni, és akkor majd márkahűek lesznek, mert jól érzik magukat a platformunkon, hanem arról, hogy minél több emberre kényszerítsük rá az akaratunkat, vagyis kizsaroljuk belőlük, hogy tőlünk vegyenek hardvert.

Videojáték = hozzáférhető termék

A helyzet abszurditását egy villám összehasonlítással tudnám a legjobban érzékeltetni. Ehhez tekints a videojátékra – bármelyikről is legyen szó – egyszerű termékként. A termék érdekes dolog, és mindenekelőtt nagyon sokféle. Termék a parfüm és termék a videojáték is. De amíg egy parfüm csupán az illatot jelölő névvel együtt létezik (nincs értelme másik márka illatát tölteni a palackba), egy videojáték önálló brandet képvisel, ezért az lenne a normális, hogy feltételek nélkül megveheted, mint önmagában használható terméket. De nem. Ehelyett rád kényszerítik, hogy csak egy adott platformon használd. Mert másképp’ nem férsz hozzá.

Ez olyan, mintha egy Sony gyártmányú autórádiót nem lehetne beépíteni a Toyotákon kívül semmilyen más járműbe. Normális lenne?

Vagy mondok jobbat, ami még közelebb áll a gaming piacon kialakult helyzethez: mi lenne, ha egy felkapott sztár zenéit csak egy adott gyártó hifijén lehetne lejátszani? Ha például Miley Cyrust akarsz hallgatni, Pioneer hangcuccot kell venned, de ha Carson Comát, akkor már JVC-t. Erre mit mondanál? És arra, hogy Netflixre csak LG-tévén lehet előfizetni, de az Amazonhoz már Samsung kell?

A kölcsönzés a legjobb alternatíva

Arra, hogy a minél több fejlesztő stúdiót kisgömböcként felzabáló kiadók és a hardvergyártók között ilyen szoros összefonódás jött létre, szubjektíven azt mondanám: már régen, folytatólagosan és egyre súlyosabban sérti az egészséges piaci versenyt, de a felhasználó érdekeit mindenképpen. Nem tudtam nem vonyítva röhögni a Sony önsajnáltatásán (pedig PS-hívő vagyok), amikor azon vergődött, hogy ő bizony éhen hal, ha a Microsoft megveszi a Blizzardot és exkluzívvá teszi a Call of Dutyt. Az egész cirkusz a gazdasági előny megtartásáról szólt, nem arról, hogy a felhasználók jobban járjanak. Mert azzal akkor törődnének igazán, ha valamilyen módon hozzáférhetőbbé tennék a címeiket.

Mivel nincs olyan illúziónk, hogy az egyre abszurdabb egymásnak feszülésből értelmes megegyezés lesz a gyártók között, nekünk, gamereknek kell okosabbnak lennünk.

Például azzal, hogy szemléletváltással beintünk a gyártóknak és tömegesen kezdjük el – például bérlet formájában – egymás között megosztani az eszközeinket. Ne mondd, hogy nincs olyan időszaka az évnek, amikor hetekig hozzá sem nyúlsz az Xboxhoz, vagy a PS-hez, mert vizsgaidőszak van, vagy sok a határidős munka! Valaki más éppen ilyenkor érne rá többet játszani és venné boldogan bérbe az eszközöd. Ha a sharing ágazatba ilyen módon nem is sanszos, hogy beépülnek a konzolok, elgondolkodtató, hogy mekkora piaci résre tenyerelne rá az, aki nagytételben kezdene – akár adott játékkészlettel feltöltött – konzolokat bérbe adni. Mivel az utóbbi pár évben az ellátási láncok haláltánca miatt a hardverek hozzáférhetősége is nevetséges volt (ráadásul a hiány idején alaposan megemelt árakat a mára zavartalan ellátás ellenére is úgy felejtették a forgalmazók), abszolút lenne jövője ezeknek a szolgáltatásoknak. Te mit gondolsz? Hagyj kommentet a cikk Facebook-bejegyzése alatt!

Ja, egyébként fordulni látszik a konzolháború:

Most akkor az Xbox végre fogást talált a Sonyn? Így győzheti le a PlayStation 5-öt