Bódi Dániel

2024.01.30. – A hollywoodi filmesek finoman szólva is hadilábon állnak a tudománnyal, pláne, ha olyan világűrben játszódó realisztikusnak tűnő filmekről van szó, mint például a Csillagok között, vagy mint a Gravitáció. Az avatatlan néző persze akár azt is hihetné, hogy amit lát az 99 százalékos pontossággal a valóságban is pont úgy történne, de ahogyan az Űrkutatás Magyarul-csatorna remek videósorozata élesen rámutat, ez sajnos közel sincs így.

És ez a helyzet azokkal a jelenetekkel is, melyekben olyan embereket mutatnak, akik valamiért szkafander, vagy bármilyen más elképzelt védőöltözet nélkül kerültek ki a világűrbe, akik a hatásos dráma miatt gyakorta pillanatok alatt megfagynak, esetleg szétdurrannak a nagy semmiben. A kettő között azért van némi különbség, úgy film és film közötti ellentmondás is, amiben viszont megegyeznek, hogy egyik sem igaz, vagy kicsit is valóságos. Egy ember az űrben se nem fagyna meg azonnal, se nem robbanna szét, vagy roppanna össze.

De akkor vajon mi történne?

Az biztos, hogy semmi jó. Először is, a vákuumban történő hirtelen dekompresszió miatt a tüdőben lévő oxigén elkezdene tágulni, ami elég hamar felszakítja a szervet – ezt csak azonnali kilélegzéssel, majd a légzés leállításával lehetne elkerülni.

Csakhogy ezzel párhuzamosan egy másik probléma nehezíti a túlélést: a dekompresszió az ebullizmusnak nevezett folyamatot is elindítja, vagyis a testben lévő folyadékok forráspontja drasztikusan lecsökken, így pedig hamar elkezd forrni, majd buborékká és vízgőzzé alakulni az ember nedvei – ami ugyebár azért nagy baj, mert 60-70%-ban vízből állunk össze. Mivel a test keringési rendszerének saját belső nyomása van, a vér lassabban kezdene forrni, mint a sejtekben található víz, de még így is nagyon valószínű az embólia kialakulása, ami ugyanúgy halálos, mint a test nedveinek elpárolgása, vagy mint az oxigénhiány.

Mindeközben az emberi test is tágulásnak indulna, de „jó” hír, hogy ezzel a bőrünk minden bizonnyal meg tudna birkózni, így a szkafander nélküli halálraítélt úgy kezdene el kinézni, mint egy felfújt lufi – de nem durranna ki. Ilyen állapotban a legjobb esetben maximum 15 másodpercig lenne eszméleténél az ember, ezután ájulás, majd egy-két percen belül biztos agyhalál következne. Ez a néhány másodperc azonban a pokoli fájdalmak miatt valószínűleg egy örökkévalóságnak tűnne, a megmenekülés pedig csak akkor volna lehetséges, ha ez idő alatt és a kínok közepette valahogyan biztonságos környezetbe, esetleg egy űrhajóba tudna jutni a képzeletbeli alany.

A halott test ezután minden bizonnyal „megfagyna”, de sokkal lassabban, mint a filmekben. Az űr ürességében nincs mi hőt adjon át, ezért valójában a „hideg” kifejezésünk is relatív, inkább úgy jellemeznénk, mint hőmérséktelen. Ugyanakkor a testből elpárolgó folyadék és az űrbéli sugárzás miatti lassú hőveszteség valószínűleg fagyást okozna, de azt már valószínűleg már aligha venné észre az, aki védőruha nélkül merészkedne a nagy semmibe.

Mindez nagyjából így történne a valóságban:

Ezt is olvasd el:

Ilyen horrorhalált halnánk a Naprendszer többi bolygóján