A Final Fantasy sorozatot nem is kell bemutatni a videojátékok rajongóinak. Ez a híres és kultikus széria már évtizedek óta lebilincseli a játékosokat fantasztikus világával, izgalmas történeteivel és lenyűgöző grafikájával (így van, már a 90-es években is korszakalkotónak számított).

A Final Fantasy XVI egy újabb lenyűgöző fejezetet nyit a sorozatban, izgalommal vártuk, hogy megtapasztaljuk, milyen új kalandok várnak ránk ebben a fantasztikusnak ígérkező akció-RPG-ben. Merthogy az új Final Fantasy epizód szakít a korábbi körökre osztott modellel, s még rátesz egy lapáttal a Final Fantasy VII: Remakeben megismert akcióvonalra. Ezúttal 100%-ig a mi reflexeink, kombóink és gombnyomogatási képességünk fog dönteni az adrenalinnal átitatott csatajelenetekben, nem a stratégia.

A Final Fantasy XVI 2023 június 22-én került fel a boltok polcaira, így feltehetően játékosok ezrei szabadultak rá az élményre szinte azonnal. A sorozat korábbi epizódjai is elképesztő sikereket értek el, így nem meglepő, hogy a Final Fantasy XVI iránti kíváncsiság is óriási.

A sorozat korábbi epizódjai, mint például a legendás Final Fantasy VII vagy a csodálatos Final Fantasy X, magukba szippantották a játékosokat a gazdag történetmesélés és a mély karakterfejlődésnek köszönhetően. A sorozat azonban mindig képes volt meglepni és újítani, mind grafikai szempontból, mind pedig a játékmechanikák terén, s ugye ahogy korábban írtam, most is ez a helyzet.

Történet

A Final Fantasy XVI egy lenyűgöző történetet mesél el, amely egy varázslatos világban, Valisthea-ban játszódik. A történet középpontjában Clive Rosfield áll, egy fiatal lovag, aki tanúja lesz egy katasztrofális eseménynek, aminek során elveszíti családját. Ahogy Clive élete váratlan fordulatot vesz, egy olyan konfliktusba keveredik, ami jóval túlmutat saját személyes útján.

A narratíva hatalom, kötelesség és a nemzetek és vezetőik közötti bonyolult kapcsolatok témáit feszegeti. Clive útja összefonódik társai életével, együtt pedig szembenéznek félelmetes ellenfelekkel, navigálnak a politikai intrikák között és felveszik a harcot saját belső démonaikkal.

Ahogy a történet kibontakozik, Clive felfedezi a kapcsolatát az Ifrit nevű entitással (Eikon), aki veszélyes és sötét erőt ad neki. Ez a felfedezés arra kényszeríti Clive-ot, hogy megkérdőjelezze saját identitását, és veszélyes és kockázatos utazásra induljon, hogy megtalálja önmagát és megszabaduljon a múltjával járó terhektől.

Játékmenet

Ezúttal tehát a Final Fantasy legendás varázslényei, mint Ifrit, Bahamut, vagy éppen Titan nem csupán megidézhető “varázslatok” a játékban, hanem komoly szerepet is kapnak. Úgynevezett Eikonokként állnak a történet középpontjában, akiknek az erejét csakis a kiválasztottak irányíthatják. Minden nagyobb birodalomnak van egy úgynevezett Dominánsa, aki megörökli az egyik Eikon erejét, ezzel is hitelt adva az adott terület hatalmának.

Clive Rosefield a rosariai Domináns, a Főnix bátyja és egyben úgynevezett Pajzsa is, az ő feladata, hogy megvédje a hatalmas erővel rendelkező öccsét.

Nos, mivel ezúttal nem csupán legyőzendő bossok, vagy erős varázslatok a lények, természetesen irányíthatjuk is őket időről időre. A játék egyik fő selling pointja pontosan ez volt, az Eikonokkal történő csata. A hatalmas lények összecsapásai tényleg érdekesek, megmondom őszintén már-már túlságosan is nagyszabásúak. Véleményem szerint a játék első harmadában kiválóan eltalálták az egyensúlyt a készítők, ám a játék vége felé az állandó fokozások miatt kissé elszaladt a ló a Square Enix-szel. Mini spoilerként had áruljak el annyit, hogy lesz olyan összecsapás, aminek a végére már a sztratoszférában fogunk pontot tenni, ráadásul úgy, hogy közel sem a final bossról van szó. Itt azért már kicsit erősnek éreztem ezt a vonalat.

Ami viszont kiváló, az a hack ‘n slash küzdelem. A játék elején még szűkös a repertoár, ám utána egészen szépen finomhangolhatjuk a harc stílusunkat a saját szájízünk szerint. Nem szabad Devil May Cry-szintű csihi-puhira számítani, de valahol Dante és Nero alá, a régi God of War-játékokkal egy szintbe lőném be az élményt. Az pedig tényleg csak hab a tortán, hogy a grafika lenyűgöző!

A korábban említett Eikonok azok, amik meghatározzák Clive harcmodorát. Mindegyik varázslény jó valamiben, főszereplőnk pedig ezeket a lehetőségeket kombinálhatja harcközben. Kapunk egy sima hardcsapás opciót, valamint távolra is lőhetünk különféle csóvákat, ám ezeken felül az Eikon-erők lesznek azok, amik meghatározzák a támadásainkat.

Egyetlen dologra viszont felhívnám a figyelmet, hogy időről-időre bizony rettenetesen fontos, hogy felkeressük az “Abilities” menüpontot a játékban. Ugyan a kalandunk elején felhívják a figyelmünket a készítők arra, hogy van ilyen lehetőség és a szintlépésekért kapott Ability Pointokat ott tudjuk beváltani új támadásokra, kombókra, vagy erőkre, viszont ezt könnyedén el lehet felejteni, ugyanis innentől kezdve nem hívja fel a figyelmünket a rendszer arra, hogy vannak el nem költött pontjaink. Én például lenyomtam vagy 6-8 órát az alapmechanikákkal, s csak utána vettem észre, hogy mennyire hülye voltam. Hirtelen színes-szagos lett a játék, nem pedig egy négyzet spammelő szimulátor. Miután az ember kiszélesítette a repertoárt, a játék tényleg csúcs, legalábbis a harcokra semmiképpen sem lehet egy rossz szót sem mondani.

Rendezés

Ugyan nem nagyon szoktam külön kitérni egy teszt írása során a rendezésre, viszont most úgy gondoltam, hogy ezt megteszem. Az ok pedig az, hogy szerintem ebben a leggyengébb a Final Fantasy XVI és sokaknak szétbarmolhatja mindez a játékélményét.

Adott egy játék, ami gyönyörű, aminek jó a harcrendszere, amiben időnként óriási szörnyek feszülnek egymásnak, amiben kiváló és szerethető karakterek vannak amellett, hogy a történet is lebilincselő. Hol van akkor a kutya elásva?

Véleményem szerint a játék legnagyobb hibája, hogy szanaszét van darabolva. Rettenetesen kizökkentheti az embert egy-egy nagyobb csata után a megmerevedett képernyő, amire felfut egy felirat ( például: “Enemy Defeated”), bepörög pár EXP és Gil (arany), majd megy tovább minden. Indokolatlan időhúzás, nem is szép, de cserébe full gagyi. Ráadásul ebből egy halom van! A küldetések elején és végén, a kulcsjelenetek között, szintlépés után… Sajnos nagyon kényelmetlen.

Ugyan ez a helyzet a közlekedéssel is. A nagyobb távokat egy hatalmas világtérképen járhatjuk be, a nagyobb mérföldkövekhez teleportálgathatunk, ha éppen olyanunk van. Igazából állandóan jelzi nekünk a sztori, hogy hova kell menni, így eltéveszthetetlen az úticél. A játék egészét tekintve ez is elég satnyán hat, esetlennek éreztem a mechanikát még akkor is, amikor a térképem már telis tele volt checkpointokkal, mert már mindenhol jártam, ahol lehetett. Lehetséges, hogy azért érzem ezt, mert hozzászoktam az elmúlt évek során az open-world dolgokhoz, ám itt most tényleg jól tudott volna jönni valami hasonló. Viszont a szomszédos zónák között is csak úgy tudunk áthaladni, ha elfutunk a határhoz, majd a játék felkínálja, hogy meg akarjuk-e nyitni a világtérképet, hogy átlépjünk az új területre… Higgyétek el, ezt igencsak fárasztó állandóan végigcsinálni.

S ha már a rendezésnél tartunk, egészen jól kezeli a játék a mellékküldetéseket. Azok, akik az ilyesmivel nem szeretnek bajlódni (többek között én is), simán csak figyelmen kívül hagyhatják a zöld felkiáltójeleket és koncentrálhatnak a fő történetszálra. Az ellenfelek azon a szinten lesznek, mint mi, így nincs fejlődéskényszer, ez pedig szuper!

Na, de ha van egy ilyen csúcs opciónk, akkor mi a bánatért vannak beépítve a főszálba melléksztorik?! Értem én, hogy ma már az a standard, hogy egy játék legalább 40 óráig pörögjön, vagy különben keresztes hadjáratot indítanak a rajongók a készítők ellen, de ne úgy akarjuk már elérni ezt az időt, hogy közben teletömjük haszontalan feladatokkal a sztorit… Olyan jól hangzott, hogy elkerülhetjük a haszontalannak tűnő zsebtolvaj üldözést, a “szedjünk össze 5 gombát”-szintű baromságokat, vagy a segítsünk A-nak, hogy kibéküljön B-vel kellemetlenkedéseket. Ehelyett időről-időre be vannak építve ezek a sztoriba, ami nagyon fájó, hiszen a Final Fantasy XVI története tényleg nagyon izgalmas és megéri a pénzét. Ezt az időhúzást viszont senki sem fogja tudni nekem megmagyarázni…

Verdikt

Ha az előző bekezdés nem riasztott el, akkor bizony a Final Fantasy XVI egy igazán jó élményt fog adni. A karakterek talán még sosem voltak ennyire erősek, a grafika és úgy összességében a látvány lenyűgöző, a harc adrenalindús és nagyszabású, a sztori pedig fantasztikus. Hozza a korábbi játékok standardját, s bizonyos esetekben még emel is a téten. Nem tökéletes alkotás, de simán az idei év egyik legjobbja!