Magyar sci-fi-vel egészen biztosan nem lehetne Dunát rekeszteni, animációssal meg pláne nem találkozhat túlságosan gyakran az ember. Önmagában már csak ezért is figyelemre méltó lenne a legújabb magyar ‘hibrid animációs’ filmalkotás, a Műanyag égbolt, a disztópikus felütése miatt viszont még inkább felkeltheti a Philip K. Dick és az George Orwell művein edződött közönség érdeklődését.

A sztori szerint 2123-ban járunk, egy olyan globális klímakatasztrófa után, amely során a Föld bolygó túlnyomó része  a marsihoz hasonló lakhatatlan hellyé vált az ember számára. A túlélni kívánó emberiség mintha Elon Musk Mars-missziójának terveit valósítaná meg, egy külső környezeti hatásoktól védelmező burkot épített a nagyvárosok köré, melyek onnantól kezdve modern Noé bárkájaként funkcionálnak.

Mivel a föld abszolút terméketlen, a kormánynak valami más módszert kellett találnia a növénytermesztésre, úgy pedig az élelmiszer előállítására. Itt jön be az orwelli áthallás: az emberek ugyanis csak 50 éves korukig rendelkezhetnek a testük fölött, azután mint a kommunista TSZ-rendszer idején, be kell szolgáltatniuk magukat, hogy kvázi táptalajként szolgáljanak a beléjük ültetett speciális termőfának, amelyekkel élelmezik a városi túlélőket.

Persze, ha valaki előbb szeretne közhaszonná válni, akkor arra is van lehetőség. A disztópikus eutanáziához csak be kell sétálniuk az arra való hivatalba, aláírni a papírokat, majd átesni a fájdalommentes magbeültetésen. Ezután az ember kap egy visszaszámláló karperecet, és vele együtt kevesebb mint egy napot, hogy méltóságteljesen búcsúzhasson el a családtagoktól és barátoktól, majd mehetnek a Balaton mellé az emberfarmra.

Nagyjából ezt a közel sem szimpatikus, de több helyütt ismerős világot festi fel a vászonra a Műanyag Égbolt kábé első 10 perce, amiben láthatjuk az egyik főszereplőnket, Nórát is átesni az önkéntes beültetésen. Hogy pontosan miért döntött így, azt a mozikban lehet kideríteni, ami viszont a cselekmény szempontjából kulcsfontosságú, hogy a pszichológusként dolgozó férje Stefan ezt semmi szín alatt nem hajlandó elfogadni.

Nagyjából itt vetődik fel a film talán első és második problémaköre is: a nő teste fölött rendelkezni kívánó férfi, aki mindenáron ki szeretné venni a nőbe rakott csírát, míg a nő szeretné, ha testéből valami más élet keletkezne. A második igen elmés felvetés az eutanázia egyre többször felvetődő kérdésére próbál rávilágítani: ki és milyen körülmények között rendelkezhet önnön életéről, és egy másik ember, egy hozzá közel álló személy milyen jogon avatkozhat bele, akadályozhatja ezt a döntést?

A Műanyag égbolt tele van ilyesféle sokszor filozofikus magasságokba jutó gondolatokkal, melyeket sorra ültet el a nézőben, hagyva, hogy a film végére azok kiburjánzanak. Ez mindenképp egy pozitívum, hisz rég láttunk ennyire intelligens és gondolatébresztő magyar alkotást, ugyanakkor egy olyan probléma is, ami alatt a végére összeroskad. A cselekmény során a szereplők ide-oda dobálóznak a jól megírt mondataikkal, melyekkel valóban érdekes témákat feszegetnek.

Ezeket azonban szinte minden esetben hagyják a levegőben lógni, majd időt sem adva a nézőnek már egy teljesen másik helyzetben, gondolatban és problémában találjuk magunkat a szereplőkkel együtt.

A fentebb már környékezett Bibliai utalástól sem mentes: a teremtő istenség szimbóluma is megjelenik, aki a cselekmény időszámítása szerint pontosan a hetedik napon pihenhet meg az „édenkertben”. A gond ezekkel az utalásokkal, szimbólumokkal és gondolatcsírákkal, hogy a sokszor sehova sem vezetnek, vagy csak nagyon nehezen kapcsolódnak a karakterekhez, az bennük dúló óriási feszültséghez, vagy ahhoz a gyászhoz, melyet mindannyiuknak, pontosabban mindannyiunknak, az emberiségnek át kell élni.

Mert a Műanyag égbolt főszereplői a világgal együtt gyászolnak. Ezt a folyamatot, a gyász szakaszait láthatjuk megelevenedni, csak épp szereplőnként más-más ütemben. Nóra már a film elején a depressziós szakaszban tart, ami Stefannál például elmarad, ő viszont minden mást kénytelen átélni.

A film elején a tagadást, mikor nem hajlandó figyelembe venni a problémát. Aztán jön a düh, mikor eldönti, hogy akarata ellenére is megmenti valahogy a feleségét. Majd érkezik a többihez képest kissé elnyújtott alkudozás szakasz, aztán (a depressziót már átlépve) az elfogadás. A gond az, hogy a szakaszok között teljesen egyértelmű az átmenet, ami egyik pillanatról a másikra megtörténik, nem pedig folyamatos a változás – ami mindig valami nagy társadalmi probléma, vagy filozofikus gondolat felvetése tarkít.

Nóra például egészen könnyen elfogadta, hogy az életéről, a teste sorsáról a férje döntött helyette, és bár szimbolikusan próbálták ezt a feszültséget feloldani, a problémán a hőseink valójában csak átlépnek.

Érdekesség ugyanakkor, hogy bár akad némi aktuálpolitikai áthallás is a Műanyag égboltban, a legélesebb párhuzamot viszont a búra alá zárt város és a nemrégiben történt koronavírus-járvány miatti lezárások között találhat a néző.

Az emberek bezárva élnek a búra alatt, mint sokan a karantén idején az otthonaikban. Ez nyilván nem kevés feszültséget, szorongást és kilátástalanságot eredményez, amit mi mind megtapasztalhattunk az elmúlt 3 évben. Ez azonban véletlen egybeesés csupán, a sors játszmája, a film alapját és cselekményét ugyanis több mint hét évvel ezelőtt kitalálták, jóval a járvány berobbanása előtt.

És itt kell rátérnünk a látványra.

A film elkészülte azért is húzódott el hosszú évekre, mert egy igen keveset használt technológiát, a rotoszkóp technikát is használja a karaktereinek megjelenítésére. Ezt a megoldást használták például Richard Linklater 2006-os filmklasszkusában, a Philip K. Dick azonos című – szintén disztópikus – regényén alapuló Kamera által homályosban is, de ezzel készültek a klasszikus, nagyon régi Walt Disney animációs mesék is.

A rotoszkópos technológia lényege tulajdonképpen, hogy a jeleneteket valódi színészekkel veszik fel, majd a kapott anyagot animálják meg képkorkáról-képkockára. Ennek egyébként egészen sok fajtája létezik, és számos módon alkalmazható. A Műanyag égboltban amolyan hibrid megoldást láthatunk, ami ötvözi a 3D-animációt, a 2D-animációt, a valódi felvételeket és a rotoszkóp technikát.

Ez sokaknak elsőre nagyon furcsa lehet, és többeknél ez az érzés a stáblista végére sem fog elmúlni. Na nem azért, mert csúnya lenne, a Műanyag égbolt képi világa világszinten is megállja a helyét, a szokatlanságát az okozza, hogy kevesen használják, illetve sokan nem ilyenféle animációkhoz szoktak. Az is nehezíti a dolgot, hogy mivel az alkotók ötvözik a különböző technikákat, a szereplők sokszor túlságosan elütnek a 3D-s környezettől, és bár ezzel fenntartják a fókuszt, de sokszor túlságosan nagy a kontraszt.

Ez azért kár, mert amikor működik, akkor nagyon működik.

Kicsit használhatták volna bátrabban a rotoszkópos megoldást, vagy a 3D-s animációkat cel shadeddel picit hozzáigazítani. A látvány viszont még így is dicséretet érdemel, hiszen ilyen formában még sosem láthattuk sem Pest főbb állomásait, sem pedig Miskolcot (mert bizony oda is ellátogatnak).

Bár a Műanyag égbolt cselekménye nem sablonmentes, a disztópikus világépítése is több sebből vérzik, és valószínűleg nem válik magyar klasszikussá sem, de mindenképp érdemes elmenni rá a moziba. A Liza, a rókatündér óta ez a legkreatívabb és legegyedibb hazai filmalkotás, ami mer valami újat mutatni. A Műanyag égbolt okos és társadalomkritikus, amit mindenképpen olyasvalakivel érdemes megnézni, akivel hajlandóak vagyunk akár órákon át vitatkozni-beszélgetni azokról a filozofikus problémákról, melyek magját a film elültette bennünk.

Ezt is érdemes elolvasnod:

Itt a Super Mario anime, amiről sosem hallottál! – Most ingyen megnézheted