Nagyot szólt a 2D-s „soft horror” Nintendo Switchen – Metroid Dread teszt

Az 1986-os Metroid olyannyira meghatározó alkotás lett, hogy idővel címéből – összevonva a szintén korszakalkotó Castlevaniával – alműfaji fogalommá vált: ez a metroidvania. Az ilyen jellegű játékokban a karakter egy összekapcsolt világot vagy komplexumot jár be, az újonnan megszerzett képességekkel pedig korábban elérhetetlen helyszíneket tárhat fel. A játékmenet a felfedezésre, barangolásra épít, és hatalmas jutalomérzetet biztosít a játékosok számára, akik az újonnan szerzett technikákkal vissza-visszajárhatnak már kiismert terepekre, hogy bezsebeljenek újabb kincseket.

Furcsa, de lassan 20 éves videojátékos „karrierem” során eddig sosem tudtak komolyabban megfogni ezek a játékok. Inkább maradtam a jó öreg platformerek, vagy éppen a stratégiai játékok kategóriájánál. Az elmúlt egy-két évben viszont a nyakamba szakadtak a metroidvania címek, a Dread teszt írása során például egyszerre kettőt is nyüstölök éppen. Ez a fajta nyomás pedig megmondom őszintén, elérte a hatását. Egyre inkább kezdem megkedvelni a műfajt, ebben pedig biztosan oroszlánrészt vállalt a Metroid Dread is.

 

Valami gond van Samus, megoldod?

A történet szerint Samus Aran a ZDR bolygóra tart, hogy egyszer s mindenkorra véget vessen a galaxist sanyargató, alakváltó X-parazitáknak. Mindez azért érdekes, mert a korábbi epizódok során már „lézerpuskavégre hánytunk” minden káros Metroidot, s az ő helyükbe lépő X-parazitákkal is végeztünk. Samus mégis rossz híreket kap a ZDR bolygón tapasztaltakról, így hát úgy dönt, hogy saját kezébe veszi az irányítást.

Míg a kaland 2D-ben játszódik (a szokásos ugrálós, mászkálós, lövöldözős elemekkel), a karakterek és tájak 3D-sek, és remekül festenek. Az egyszerűbb, laborszerű környezetektől a vörösen izzó vagy kékesen fagyos régiókon át az ősi Chozo-harcosok szentélyéig vagy a bolygóközi erdőig mindegyik szakasznak jellegzetes vizuális identitása van. A térbeli ábrázolásmód remek összekötőjeleneteknek ad helyet: ilyenkor a kamera kiszakad a sík korlátaiból, és szabadon mozog az események között, hogy a játékmenet kezdetére visszaálljon eredeti pozíciójába. Esetenként még az akció is más szögből folytatódik – ez a kivitelezés nagyon filmessé és látványossá teszi a történéseket, és sokkal jobban átjön például az ellenségek méretes termete vagy egy-egy mozdulatsor összetettsége.

Mi van ott a sarokban?!

Lehetséges, hogy csak számomra csapódott le így, de a Metroid Dread könnyedén elmehet egy soft horror játéknak is. A ZDR-re Samus előtt úgynevezett E.M.M.I. robotegységeket küldtek, hogy végezzenek az említett X-parazitákkal. Az egységekkel azonban megszakadt a kommunikáció, ezért volt szükség Samus bevetésére.

Nos, azt hiszem nem árulok el túl nagy titkot, hogy ezekkel az E.M.M.I. egységekkel találkozni fogunk a játékmenet során. A baj csak az, hogy közel legyőzhetetlenek (legalábbis a játék elején), így ha összefutunk velük, nincs más lehetőség, mint menekülni. Ezek a részek megtörik a metroidvania alapütemét és egy bujkálós, horrorjátékokba illő átvezetőrészt emel a formulába. A játék sztorijába és játékmenetébe ugyan jól beleillenek ezek az „epizódok”, de úgy istenigazából ki is hagyhatták volna őket.

Ha épségben átjutottunk, egy kisebb bosson, „Omega” ágyúvá fejlődik fegyverünk, amellyel végre ki tudjuk iktatni üldözőnket, majd magunkba tudjuk szívni annak képességét. A szuperfegyver az adott pályarész aktuális E.M.M.I.-je ellen működőképes, így mindegyik előtt meg kell lelnünk a „csodafegyvert”. Elég hamar megkaparintunk egy láthatatlanná tevő képességet, ami segít abban, hogy elkerüljük a vadászó robotokat. Izgalmas menekülni és bujkálni, tudva azt, hogy hamarosan vissza fogunk tudni vágni.

Mindenki és minden, ami számít!

Samus fegyver- és képességarzenálja merít a klasszikusokból, például idővel újra golyóvá tud változni, de természetesen új elemekkel is találkozunk majd. Erre példa egy közelharci csapás, amit ha jókor nyomunk meg, akkor gyakorlatilag utána egy lövéssel ki tudjuk iktatni az ellenfeleket.

A Metroid Dread legkiemelkedőbb aspektusa azonban a mesterien kivitelezett pályatervezés, ami elképesztően jó ütemet diktál a párórás élménynek. Valamennyivel lineárisabb epizódról van szó, a fejlesztők láthatatlan keze azonban észrevétlenül terelget minket a következő sztorielemig, vagy begyűjthető fejlesztésig. Túlzottan nem lehet eltévedni, ugyanis kellő mértékben izolál minket a játék, és folyton zsákutcákba ütközünk, ha rossz irányba megyünk. Logikusan is ki tudjuk következtetni, hogy merre tovább. Egy-két esetben nem túl egyértelmű az út, de ez egyáltalán nem probléma, és csak jobban hozzáad az élményhez, elvégre egy idegen bolygón próbálunk navigálni. A történet előrehaladtával a már ismert helyszínek új alakot ölthetnek, ami új lendületet adhat a felfedezéshez. Idővel, ha már megvan minden képesség, szabadon bejárhatjuk a bolygót és annak régióit, hogy begyűjtsük a rejtett, néhol könnyebben bezsebelhető, néhol komplexebb mozdulatsorok mögé bújtatott fejlesztéseket.

Zárszó

Keményen kitett magáért a Nintendo és a MercuryStream, a Metroid Dread teljesítményben ugyanis mind dokkolt módban, mind pedig handheld módban kiválóan teljesít a Switchen. Sokan reklamálnak a töltési idők miatt, ám ez véleményem szerint egyáltalán nem volt szembetűnő. A tesztet javarészt egy Switch Lite-on végeztem, s egyszer sem éreztem azt, hogy ki kellene menjek egy kávéért, míg a játék hajlandó életjelet adni magáról. Talán az irányítás terén tudnám felhozni negatívumként a személyre szabhatóság hiányát. A joystickes irányítás tényleg sokat ad a játékmenethez, de biztosan sokan örültek volna, ha a D-paddel is lehetőségünk van munkálkodni. Nosztalgikus lett volna…

A Metroid Dread egy fantasztikus folytatás, amely megőrzi a 2D-s Metroid kalandok szellemiségét és 19 év után méltó fináléja az alap narratívának. A kiváló ábrázolásmód, az izgalmas összecsapások és a fenomenális, mesteri pályatervezés azonnali klasszikussá teszik. Nem újít sokat, de ebben az esetben talán nem is kell!