Miért nem érzed büdösnek a saját fingod, míg másokét igen? – A tudomány válaszol!

2022. 09. 25. – Még mielőtt elszabadulnának az indulatok, „hogy mégis mit keres itt egy ilyen cikk egy GÉMER-oldalon”, gyorsan leszögezném, hogy az utóbbi másfél-két évben heti többször szoktunk olyan tudományos cikkeket is írni, melyek általánosan mindenkit érinthetnek, vagy kiemelkedően érdekesnek vélte a szerkesztő – adott esetben én.

Ilyen volt múltkorában az aludobozos üdítők szájrészénél található kórokozókról szóló cikk, vagy mint máskor a több százmillió éves szívfosszília. És bizony tűnjék bármennyire is furcsának, a bélgázok témája sem mindig az altesti humorral ízesített buta vígjátékok privilégiuma, hanem aktívan foglalkozik vele a tudomány is. Sőt, olyan égető kérdésekre is a tudomány adhat választ, mint hogy

az ember a saját szellentését miért érzi jelentősen kellemesebbnek, mint másokét?

Érdekes dolog a fing, ami lehet egy poén tárgya, egy liftes utazás csúnya elrontója, egy bosszú tökéletes fegyvere, vagy a testünk fáklyája is – na nem úgy. A legegyszerűbb és legkézenfekvőbb magyarázata ugyanis, hogy egy illető miért érzi a saját bélgázát elviselhetőbbnek, sok esetben kifejezetten kellemesnek, mert az a sajátja.

Az ASAPScience szerint ugyanis a fing akár egy speciális azonosító, mint egy rendszámtábla a test számára, amit a testünk saját, egyedi baktériumpopulációja termel. Ezért tulajdonképpen nincsen két ugyanolyan fing, mindegyik teljesen egyedi, amit az orrunk és képes megkülönböztetni a másiktól. Az ember pedig a saját mikróbáitól természetes módon nem undorodik, nem találja gusztustalannak. (Persze vannak kivételek, de az inkább betegségre utal.)

Mivel az evolúció során belénk kódolódott egyfajta túlélőösztön, az ember gyorsan megtanulta, hogy ami rossz szagú, vagy egyenesen bűzös, az potenciálisan rossz lehet a számára. Képzeljük csak el, hogyan járhatott volna, ha gondolkozás nélkül megeszi a romlott, bűzölgő húst és gyümölcsöt.

Mindezen túl pedig, mivel a bélgázokba rendesen besegítenek a bennünk lakozó mikróbák, úgy különböző betegségeket – mandulagyulladáshoz, skarláthoz, szívbetegséghez és húsevő betegséghez köthető kórokozókat is terjeszthetnek, melyek a levegőbe kerülő apró székletrészecskéken keresztül távoznak. Minél nagyobb a betegség kockázata, annál intenzívebben érzékeli az orrunk és az agyunk a szagot,

így a korai ember azt is megtanulta, hogy ha az orra alá finganak egy komolyat, akkor gyorsan iszkoljon el a tett helyszínéről.

A másik ok, amiért az ember kellemesebbnek, de minimum elviselhetőbbnek találja a sajátját, hogy megszokta már. Egy idő után ugyanis az ember orra szinte bármilyen illathoz hozzá tud szokni. Ha például bemegyünk egy kicsit büdös szobába, egy idő elteltével már észre sem vesszük a szagot, ha sokáig használunk egyfajta parfümöt, annak illata mintha megkopna, de sokan egyszerűen még a saját izzadtságukat sem érzik, pontosan emiatt.

Szorosan ehhez köthető az agy elülső cinguláris kérge, ami többek között a meglepetésjeleket, hirtelen ingereket dolgozza fel, azaz nagy szerepe van abban, hogy miként reagálunk mások, illetve a saját eresztésünkre. Amikor mi fingunk, azt az agyunk már jó előre látja jönni, így fel tud rá készülni. Ez másoknál nyilvánvalóan nincs meg, amit így meglepetésként érzékel az agy, ezért még büdösebb lesz, mint eleve lenne.

Bár a szag minőségét jelentősen befolyásolhatja a bél állapota, illetve az elfogyasztott étel is, vagyis a fing rólunk is sokat elárul. A magas kéntartalmú, illetve a a sok szulfátot tartalmazó ételek például extra büdössé tehetik a pukit. Ugyanakkor a fingás csökkentheti a gyomorban lévő levegő mennyiségét, de remek visszajelzés lehet a bélmikróbák állapotáról is.

Nagyjából ezek a dolgok állnak a háttérben, ez a válasz a nagy kérdésre, ami a Föld nevű bolygón konkrétan minden egyes embert, kortól és nemtől teljesen függetlenül mindenkit érint. Tudtad például, hogy egy főre vetítve 14 puki/nap az átlagos szellentés mennyiség?