Muszáj leszögezni: az összeállítás abból a szempontból szuperszubjektív, hogy nem mozikasszáknál látott teljesítmény, vagy a kifogásolhatatlan logika miatt kerültek rá a filmek (utóbbit nehéz is lenne keresni), hanem a szerint, hogy milyen ötletet fűztek rá az időutazásra. Egy dolog mindegyikben közös:
a szereplők valamilyen hősies céllal keresnek fel pontokat a múltban vagy a jövőben,
és minden egyes cselekedetük hatással van a más időben játszódó eseményekre. Ebben az egy kiindulópontban rengeteg lehetőség van, de csak nagyon kevés film tudott vele úgy élni, hogy egy igazán élvezetes történet kerekedjen ki belőle. Itt a 10 legjobb, amelyeket teljesen szándékosan nem rangsoroltunk, hiszen a maguk ligájában egytől egyig a legjobbak.
Kezdjük rögtön a legérzelmesebb darabbal, amit csupán azért nem érdemes kihagynod, mert alapjáraton utálod a romantikus filmeket. Mert ez csak látszólag az, ráadásul a legformabontóbb, ami csak létezik: egy másodpercig sem bugyuta, végig mélyen drámai és izgalmas, miközben annyi nyomasztó fordulat van benne, mint máskor egy egész éves filmtermésben.
A slágerré vált Igazából szerelem (Love Actually) és az ékkővé nemesedett Rockhajó (The Boat That Rocked) író-rendezője, Richard Curtis munkája. Zseniálisan vette észre az időutazás műfajában, hogy lehetőséget kínál a halálról és a megbánásról való filozofálgatásra, aminek a kiinduló pontja – majd, mint kiderül: elemi lényege – az apa és fia közötti mély kapcsolat, és nem is annyira a szerelmi szál, amire a történet koncentrál. Megnevettet, elgondolkodtat és meg is ríkat, főleg a rendező kabalaszínésze, az óriás Bill Nighy, de ugyanennyire szerethető Domhnall Gleeson és Rachel McAdams karaktereinek időzavaros szerelme is.
Legyen szó az indie noir-szerű Brickről vagy egy olyan hatalmas blockbusterről, mint a Star Wars: Az utolsó Jedik, Rian Johnson író/rendező mindig is az ambíció és az aprólékosság kifogástalan keverékét mutatta be, és soha nem engedte, hogy a hatósugara meghaladja a keze ügyét. A Looper volt Johnson első kitérője a sci-fi műfajába, és ezt lendületesen tette, egy olyan fordulatos időutazásos történetet kínálva, amely elsősorban a karakterekben gyökerezik.
A film a „Mit tennél, ha visszamennél az időben, és találkoznál a fiatalabb éneddel?” feltevést állítja a feje tetejére azzal, hogy a két én lényegében egymás (vagy most kinek?) az életére tör. Félelmetesen feszült akciójelenetek és hátborzongatóan aktuális erkölcsi kérdések, valamint fél mondatokkal elejtett tanmesék („Higgyen nekem, a jövőből jövök: költözzön Kínába!”) teszik jóval többé egy egyszerű menekülős kalandnál. Szerintünk Bruce Willis maga is meglepődött, hogy egy jó filmbe szegődött el. Joseph Gordon-Levitt és Emily Blunt nem: ők mindig tudják mit csinálnak. Itt is.
Azon túl, hogy a franchise úttörő (és sokak szerint legjobb) filmje, a valaha készült egyik legjobb időutazós film is egyben, ami a zseniális Alfonso Cuarón (Az ember gyermeke, Gravitáció) rendező keze munkájának köszönhető. Nem csak ezt az egy filmet, hanem a teljes varászlóuniverzumot felrázta a horrorba hajló Azkabani fogollyal, amiben az időutazás nem az alapkonfliktust adja, hanem a megoldást.
J. K. Rowling – pazarul elmesélt – történetének esztétikai és narratív rendezői megközelítése teszi igazán szárnyalóvá a filmet, ami egyszerre van tele csodával, kíváncsisággal, veszéllyel, és egy frenetikusan felépített időeltolódással, amikor a szereplőknek módja nyílik a múlt megpiszkálására, hogy megmentsenek vele néhány értékes életet. Élmény végignézni – akárhányszor.
J.J. Abrams rendező 2009-es Star Trek-franchise rebootja egy különleges eszközzel oldotta meg a korábbi filmek/tévéműsorok örökségének semmibevételével kapcsolatos problémát (amiért darabokra tépték volna a rajongók): időutazással. Ez a zseniális ötlet lehetővé tette, hogy Abrams rendkívül szórakoztató, de a korábbiakhoz képest végletekig modern filmet készítsen ugyanabban az univerzumban, amiben a korábbi Star Trek-filmek Kirkje, Spockja és összes további szereplője is létezik.
Bár Abrams Star Trekje a fiatal Kirkre koncentrál, egy új és megváltozott idősíkban létezik, így a jövő nem száz százalékosan meghatározott. Viszont az, hogy a film képes mindezt tömören elmagyarázni, önmagában siker, hiszen marad idő és alkalom egy hihetetlenül szórakoztató kaland felépítésére.
Bár Terry Gilliam filmrendezőtől nem idegen az időutazás (az Időbanditák is felférhetett volna a listára – na most már mindegy!), de az 1995-ös 12 majom című filmje a műfaj egyik legemlékezetesebb alkotása volt, ma is az és várhatan mindig az lesz. A sci-fi dráma ötvözi Gilliam rendkívül bizarr érzékenységét a komor és földhözragadt időutazással, ami egy mocskos és felejthetetlen élményt eredményez.
Brad Pitt gyakorlatilag fenomenális őrült elmegyógyintézeti páciensként, míg Bruce Willis egy jövőbeli rabot alakít, akit azért küldenek vissza az időben, hogy felfedezze egy halálos vírus eredetét, ami a Föld lakosságát pusztítja. Gilliam sosem volt a hagyományok híve, így a 12 majom is egy végig lebilincselő, élvezetesen nyomasztó és furcsa sci-fi, aminek helye van a nagy klasszikusok között.
Baromi I D E G E S Í T Ő, hogy ezt a semmire sem hasonlító sci-fit azóta sem folytatták, miközben 2014-ben az elcseszett marketing miatt (komolyan: a plakáton nagyobb volt a szlogen, mint a cím, ezért az emberek nem találták a műsorban) meg is bukott, és csak utóéletében vált kultfilmmé. Sokan próbálták már utánozni az Idétlen időkig (lesz még róla szó) időhurkos premisszáját, de az Edge of Tomorrow azon ritka madarak egyike, ami még jobbá tette a folyton ismétlődő cselekmény apró változásaiból felépülő grandiózus kalandot.
Kevés szórakoztatóbb dolog létezik, mint a gyáva senkiházi Tom Cruise karakterfejlődése – morbid humorral, várfagyasztóan tökéletes látvánnyal, végig feszült izgalommal. Az Edge of Tomorrow Hollywood fehér hollója: egyedi és vadul szórakoztató blockbuster. Tökéletes koktélja Tom Cruise fejlődő akcióhősének, Emily Blunt erőteljes személyiségének, Christopher McQuarrie író egyedi érzékenységének és Doug Liman rendező szélsőséges ambíciójának. Azért van jó hírünk: ha Cruise végre végez a Mission: Impossible franchise-zal, akkor Live Die Repeat and Repeat címmel jön a folytatás.
A bolygó neve: halál és A mélység titka után nyilvánvaló volt, hogy James Cameron Terminátor 2-je korszakalkotó akciófilm lesz. Ez volt az első alkalom, amikor a nulláról talált ki merőben új látványvilágot – olyannyira, hogy az 1991-ben forgatott film trükkjei a mai napig megállják a helyüket. Itt az időutazás röffenti be a történetet, amit viszont a haverkodós road movie jelleg, a poszttraumás stressz szindrómával vegyes dráma és egy elszabadult akciófilmes fenevad egyvelege tesz naggyá.
A Terminátor 2. egy kisebbfajta csoda: a saját maga teremtette alapokat a feje tetejére állítva olyan időutazásos történetet mutat be, ami ugyan hasonlít az első Terminátorhoz, de kulcsfontosságú elemeiben teljesen más. Ráadásul kifejezetten epikus, hibátlan mestermű.
A sztár Bill Murray és a rendező Harold Ramis legendás összeveszést produkált a forgatáson. Murray állítólag azt szerette volna, hogy az időhurkos film filozofikusabb és drámaibb legyen, míg Ramis mindig is vígjátékot látott benne, és ezt a vonalat erőltette. Ha jobban megnézed, éppen ez a két nagyon ellentétes elképzelés huzavonája uralja az Idétlen időkig minden egyes jelenetét, a végletekig dühös Bill Murray-vel, akinek a haragja (nagyon utálja azt a napot, amibe beleragadt) iszonyat komikussá teszi a történetet.
A film fergeteges, Murray legjobb komikus pillanatait mutatja be, de közben mélységesen szomorú is, mivel nem hagyja figyelmen kívül az előzményekből fakadó magányosságot – hogy újra és újra ugyanabban a napban ragadunk. Meglepően sötét mélységekig is eljut a sztori, mire Murray karakterének jobbik énje felülkerekedik – Andie MacDowell figurájának és a szerelemnek köszönhetően.
Levágtad volna a kezünket, ha nincs rajta a listán, ugye? Mi is. Mert semmi, de semmi sem hasonlítható a Vissza a jövőbe sorozathoz, és főleg az első filmhez! Robert Zemeckis rendező 1985-ös eredetije egy egyetemes gondolatot boncol fel őrült ambícióval: azt, hogy soha nem tudhatjuk igazán, milyenek voltak a szüleink, amikor annyi idősek voltak, mint mi most. Na, EZT időutazásos történetbe ágyazni olyan bravúr, amit azóta se tudott senki megismételni.
Michael J. Fox egy reveláció, Christopher Lloyd tökéletes, Lea Thompson pedig annyira jó, hogy elfelejtjük, hogy valójában Marty anyját játssza. A film vidám, új, semmihez sem hasonlít és ötletes, de közben olyan örök igazságokban gyökerezik, amelyek évtizedeken át aktuálisak.
A legendás Robert A. Heinlein (többek között a Csillagközi inváziót is ő írta) novellájából készült filmben egy időügynök (Ethan Hawke) barangol múltban és jövőben: minden bevetés más korba vezeti. Egy olyan bűnözőre vadászik, aki valahogy folyton kicsúszik a kezéből, bármilyen időben is készül lecsapni rá. Nehéz ennél többet elárulni erről a nyomasztó mesterműről anélkül, hogy azt a fordulatot is lelőnénk, ami miatt soha, de soha a büdös életben nem fogod újranézni.
A film zsenialitása nem is abban rejlik, hogy milyen ügyesen navigál idősíkok között és marad fókuszban mindig ugyanaz a néhány ember, akik közül senki sem az, akinek látszik, hanem abban, hogy a megoldás végig ott van a szemed előtt, de az istennek nem veszed észre, csak akkor, amikor elementáris erővel képen törölnek vele. Semmihez sem hasonlítható, nagyon egyedi darab. Kell hozzá gyomor, hogy bele ne szédülj!
2024.02.01. - Azt már a Call of Duty fejlesztői is megerősítették, hogy február 7-én érkezik…
2024.02.01. - A Dungeons and Dragons egy népszerű, fantasy világban játszódó, nyílt végű asztali szerepjáték.…
Gábor János 2024.02.01. - Bár bízom benne, hogy sosem lőttél/lőnél le egy állatot (se), a…
2024.02.01. - Megmondom őszintén, annyire nem vagyok nagy rajongója az Xbox kontrollerek kialakításának, de el…
2024.02.01. - Az Nvidia 2022 szeptemberének végén mutatta be legújabb generációját, mely az RTX 40XX…
2024.02.01. - Az összes vírustípus közül talán a spyware és a malware a legkellemetlenebb, amibe…