Joker: egy zavarodott elme megrázó története – Kritika

Joker karakterét szinte senkinek nem kell már bemutatni. Attól függetlenül, hogy képregényrajongó-e valaki vagy sem, Batman legfőbb ellenségével valamilyen formában már mindenki találkozhatott. A gothami bohóc egyidős a köpenyes igazságosztóval, először ugyanis 1940-ben, a Batman első számában tűnt fel a lapokon. A két ellenség kapcsolatát több tucat képregény, több animációs sorozat és filmek is taglalják. A tragikus sorsú Heath Ledger 2009-ben még posztumusz Oscar-díjat is kapott a megformálásáért, legutóbb pedig nincs öt éve, hogy Jared Leto képében újra életre kelt a mozivásznon Joker alakja.

Azt hinnénk, lerágott csontról van már szó, a Másnaposok rendezőjének azonban sikerült váratlan csavart vinnie a történetbe. Todd Phillips kijelentette, hogy úgy akarja elhozni nekünk az “igazi” Jokert, hogy közben teljesen elszakad a karakter képregényes eredetétől. Így született meg Arthur Fleck figurája.

Ha ezt a nevet keressük a DC történeteiben, hiába tesszük, nem fogunk ugyanis rábukkanni. A készítők Jokerből kiindulva ugyan, de egy teljesen egyedi szereplőt alkottak meg a filmhez, aki csak külsejében emlékeztet az eredetire. Az, hogy a történetük épp Gotham City-ben játszódik pedig már csak mellékes.

A helyszín tehát adott, már csak az idő a kérdéses. A film azonban ügyesen segít nekünk elhelyezni magát a megfelelő évtizedben, ami a ‘80-as éveket takarja. Erre utalnak a ruhák és az autók is, de ha ez nem lenne elég, egy ponton feltűnik a Zorro, The Gay Blade mozis reklámja is, ami a premiert hirdeti. Gothamet, ahogy azt már az előzetes is hangoztatta, épp egy krízishelyzet kellős közepén találjuk, egyben a sok közül. A város utcáit patkányok és szemét lepik el, a szegény és gazdag rétegek között pedig egyre nő az ellentét.

Ebben a helyzetben ismerhetjük meg Joaquin Phoenix karakterét is, aki a megélhetési problémák és betegeskedő édesanyja ápolása mellett súlyos idegrendszeri rendellenességgel is küzd. Szokatlan betegsége miatt a legindokolatlanabb helyzetekben kezd el hisztérikusan nevetni. A készítők ügyesen építik fel címszereplőjük karakterét, akivel a film elején csak szimpatizálni tudunk.

Nem ő tehet mentális állapotáról, nem egy rossz embert ismerünk meg, csupán egy olyat, akit megtört az élet. A rendező egy interjúban így nyilatkozott új filmjéről:

“Amikor bemutattuk a Warner Bros-nak a forgatókönyvet egyértelművé akartuk tenni, hogy ennek kib*szottul semmi köze ahhoz, amit most csinálnak. Ez egyfajta szeparált univerzum. Annyira, hogy jóval minden más előtt, a múltban játszódik. A film annyira próbál földhözragadt maradni, amennyire csak lehet” – mondta Phillips az I9 újságíróinak.

Arthur Fleck-kel tehát szinte lehetetlen nem együttérezni, ami megnehezíti a dolgunkat miután elkezd kibontakozni a film valódi cselekménye. Több olyan nézővel is beszéltem, akik azt mondták, és az én fejemben is megfordult a gondolat, hogy velem van a baj, amiért még mindig csak sajnálni tudom. Bármilyen brutális jelenetnek voltam épp szemtanúja, bármennyire is volt ijesztő Phoenix alakítása, csak ott motoszkált a fejemben, hogy a társadalom áldozatául esett, megtört embert látok.

Alighanem ez volt az egyik oka annak, amiért a film sok negatív kritikát is kapott, főként az amerikai sajtóban. A mozik több városban extra biztonsági előírásokkal készültek a premierjére és volt olyan hely, ahonnan kitiltották a hátizsákokat és az arcfestéket egy lehetséges támadástól tartva. Azt, hogy milyen hatással van valójában a Joker egy átlagos nézőre talán csak egy pszichológus tudná megállapítani. Véleményem szerint nem ártalmasabb, mint egy normál akciófilm, vagy pszichothriller. Ettől függetlenül nem való gyenge idegzetűeknek.

A Todd Phillips és Scott Silver közös forgatókönyve alapján készült mozi játszik az érzelmeinkkel és élvezi, de pont ez olyan szép benne. Felépíti a sajnálatra méltó Arthur Fleck karakterét, akit mindenki kihasznál és bánt. Ezután elindítja a pozitív fejlődés útján csak azért, hogy végül magával rántson a teljes őrületbe.
A főszereplő számára egy idő után teljesen összemosódik a képzelet és a valóság, a néző pedig maximum a zenei aláfestés miatt sejtheti a kettő közti különbséget. Ez sem válik azonban világossá azonnal. A rendező csak a film vége felé teszi egyértelművé, mi volt a fantázia kegyetlen játéka és mi az igazság. Eddigre Joker már olyan mélyre süllyed az őrület bugyraiba, hogy tudjuk, innen nincs visszaút.

A karakter ugyan a rendező és a forgatókönyvíró közös kreálmánya azért mutat hasonlóságokat helyenként képregénybeli eredetijével a ‘80-as évekből. Ezek a párhuzamok Phoenix mesteri játékának köszönhetően válnak egyértelművé, aki valóban hátborzongatóvá tudja tenni a Bűn Bohóc Hercegét.

A film és főszereplője enged egy kicsit kikacsintani a Batman képregények máig legnépszerűbb darabjára, a magyarul Gyilkos tréfaként is emlegetett Killing Joke-ra. Ebből a sztoriból több filmkészítő is inspirálódott már korábban. Többek között Tim Burton 1989-es Batmanjét is ez ihlette, de bizonyos elemei A sötét lovagban és a nemrég megjelent Jokerben is feltűnnek.

Ebben, amellett, hogy megismerhetjük Joker egyik eredettörténetét a több tucatból a két főellenség pszichológiai párharca kap nagy szerepet. A bohóc szerint elég egyetlen rossz nap ahhoz, hogy valakiből előjöjjön a legsötétebb énje. Míg Todd Phillips filmjében még nyoma sincs Batmannek, addig az alapfeltevés nagyon is jelen van, Arthur Fleck-nek ugyanis úgy tűnik, csak rossz napjai vannak.

Hiába vannak képregényes gyökerei a történetnek, semmiképp nem szabad rá úgy tekinteni, mint egy átlagos szuperhősfilmre. Egyrészt, mert itt hőst bizony nem találunk, másrészt pedig a Joker inkább egy lélektani dráma, amit a készítők a valóság talaján tartva bújtattak képregényes köntösbe. Ennek ellenére, vagy inkább pont ezért nevezhető azonban a Joker az ősz egyik legjobb filmjének.