A Sony a Pókverzumos-sztoriszál feldolgozása előtt utoljára 2004-ben szállított igazán jó Pókember-mozit. Tudom-tudom, sokan imádják az Adrew Garfield-féle filmeket is, de ha őszintén a szívünkre tesszük a kezünket, és félretesszük az önámítást, akkor bátran bevallhatjuk, hogy a főszereplőn túl nem igazán akart összeállni az a trilógia sem.

De igazából akkoriban a Pókember-képregényekre is ráfért már egy alapos megújulás, mert bár százával gyűltek a különböző feldolgozások, alternatív történetek, meg volt már egy csomó pókféle is, de drámaian új színt hozó, igazán megkapó új pókhős nem igazán akadt. Így jutottunk 2011-hez, amikor a Marvelnél Brian Michael Bendis és Sara Pichelli először bemutatták Miles Moralest, aki alaposan felrázni volt hivatott a Pókember-univerzumot.

Miles karaktere pedig abszolút tökéletes volt erre a célra, mert bár sok mindenben hasonlított a több évtizede már jól ismert Peter Parkerhez, de az ő mindennapi problémái sokkal jobban illeszkednek a modern olvasók hétköznapi megküzdéseihez. Arról már nem is beszélve, hogy Miles egy harlemi színesbőrű fiatal srác, akin keresztül olyan komplex társadalmi problémákat is fel lehet dolgozni, amilyenekre Peterrel sosem lett volna lehetőség.

Miles a képregényolvasó fiatalok körében mondhatni nagy sikert aratott, így nem is volt kérdéses, hogy záros időn belül ő is kap majd egy valamilyen adaptációt. Miles először a 2012-ben elindított Ultimate Spider-Man animációs sorozatban bukkant fel mozgásban, ahol Donald Glover keltette életre őt, aztán jött a 2017-es Spider-Man széria, majd volt róla egy említés a Marvel-filmuniverzumbéli első pókfilmben is, amikor Tom Holland egy kocsihoz hálózza a bácsikáját – Aaron Daviest – akit nem mellesleg szintén Donald Glover alakított (ez később fontos lesz!).

Dióhéjban így jutottunk el 2018-hoz, amikor Miles Gonzalo Morales a története során egy teljesen önálló mozifilmet kapott a Pókember: Irány a pókverzum képében.

Az Irány a pókverzum mindenki legnagyobb meglepetésére nem csak az egyik legjobb Pókember-film lett, hanem egy animációfilmes hivatkozási alap is. Olyan kreatív és művészileg kimagasló látványt varázsolt a mozivászonra, amilyenhez foghatót a műfajban talán még sosem láthattunk. De nem csak emiatt volt kiemelkedő: a története még a legnagyobb Pókember-rajongókat is meg tudta lepni, érzelmes és okos volt, mert sokkal többről és mélyebb dolgokról szólni, mint egy átlagos szuperhősfilm, miközben még a legutolsó mellékszereplője is hihetetlenül sok élettel lett megtöltve.

Nem is volt hát kérdés, hogy készül a folytatás, amihez Joaquim Dos Santos, Kemp Powers és Justin K. Thompson rendezőtrió minden időt és támogatást megkapott a stúdiótól. Mivel az alkotók egy, még az első résznél is nagyobb volumenű második (és harmadik) részt álmodtak meg, nem vettél fél vállról a dolgot, így telt el röpke 5 év, mire 2023 júniusában végre mozivászonra került a Pókember: A Pókverzumon át.

A Pókverzumon áttal kapcsolatban legalább akkorára nőttek az elvárások, ahány centit Miles növögetett a Gwennel való legelső találkozása óta. Szóval nagyokra, de azért olyan messzire talán nem kell menni. Miles végzősként épp pályaválasztás előtt áll, ami azért sem olyan egyszerű, mert a szülei és a környezete is jobban szeretné tudni nála, hogy mi lesz neki a legjobb. Miles ez elől a Pókemberkedésbe, na meg a Gwenről való fantáziálásba menekül, egészen addig a pillanatig, amíg egy portálon keresztül fel nem tűnik a szobája kellős közepén a póklány.

A történetről ennél többet talán nem is szabadna elárulni, hiszen az új Pókember-mozi egyik legnagyobb erőssége is ez. Sőt, megkockáztatom, hogy az összes eddig készült Pókadaptáció közül a Póverzumon átnak van a legátélhetőbb, legizgalmasabb, legemberibb, legérzelmesebb és emiatt a legmélyebbre hatolóbb cselekménye. Ettől az élménytől pedig senkit sem fosztanék meg.

Amiről viszont mindenképp pötyögnöm kell, az a látvány. Az Irány a pókverzum! is csodálatos animációkkal, hátterekkel és effektekkel, de a folytatás még magasabbra teszi a mércét. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy amit itt látunk, az az animációs szakma csúcsa – és állítom ezt úgy, hogy egykoron én is szakmabeli voltam.

A Pókverzumon át egy látványorgia, ami minden egyes vizuális receptort meg fog dolgoztatni. De nem akárhogy! Minden karakter és bejárt világ saját megjelenítési stílust kapott, olyat, ami a lehető legjobban passzol a személyiségéhez és a kontextushoz. A képregényekben legalább egyszer feltűnt hősök pedig pontosan olyan megjelenítésben tűnnek fel, ahogyan a füzetek lapjain is találkozhattunk velük.

De nem csak a személyiségjegyeket vizualizálták, hanem az érzéseket is. A különálló karakterekhez kapcsolótó stílus hangulata, árnyalata, de még az effektjei is minden egyes pillanatban úgy váltakoznak, ahogyan a szereplők éppen érzik magukat. Mindez pedig nem csak dinamikusan simul bele a filmbe, de sok helyzetben emiatt az érzelmi töltetet is képes fokozni – hol nyomatékosítva a szereplők dühét, zavarodottságát, meglepettségét, vagy épp örömét.

A Pókverzumon át ezen aspektusa annyira tökéletesen simul egymásba, hogy ezt önmagában filmes mércével egyszerűen lehetetlen megfogni. Ez a fajta szimbiózis ugyanis tanítanivaló magasművészet.

Valami hasonlóképp működik a zene is. Minden karakternek megvan a maga aláfestése, ami a látvánnyal kiegészülve ugyancsak a személyiségük egyediségét, önállóságát próbálja nyomatékosítani.

És bár a Pókverzum második felvonása irdatlan mennyiségű karaktert mozgat, de sosem esik át a ló túloldalára. Mindenkinek pontosan annyi szerep és idő jut, amekkorát a cselekmény szerint megkövetel, mégis a látványbeli és a zenei körítésnek köszönhetően mindegyikük egy egyedi személyiség, akikkel pont annyira lehet azonosulni, mint a magukkal a főhősökkel (és itt most nagyon erősen rád nézek Spider-Punk és Pavitr Prabhakar).

Az egyetlen negatívum, ami felróható, hogy a valamivel több mint 2 órás játékidőben egyszer csak vége szakad a történetnek. Igaz, a fő mondanivaló, a cselekményszál el lett mesélve, a karakterek eljutottak oda, ahol lenniük kell, na meg jó előre tudtuk azt is, hogy ez egy kétrészes filmeposz lesz, mégis, mikor felgördül a stáblista, az ember idővesztettségében csak a következő két-három órát követeli ezekkel a fantasztikus pókfejekkel.

De ez is inkább csak a Pókverzum nagyszerűségét dicséri. A nézőnek és rajongónak ugyan várnia kell közel egy évet a lezárásra, de nem távozik üres kézzel. Miles-zal és Gwennel együtt mi is hatalmasat fejlődünk a mozi székében ülve, ahonnan egészen biztosan nem fogunk ugyanolyan emberként felállni, mint amikor leültünk bele. De igazából pontosan erről szól a Marvel legnagyobb hősének története, ezzel ajándékoz meg bennünket Miles Morales, amilyenhez foghatót szuperhősfilmtől egész biztosan nem, de talán még Peter Parkertől sem kaptunk sohasem.

Legyen bármilyen nagyra értékelt a Bosszúállók, a Végtelen Háború, a Végjáték, vagy akár az új Marveles Póktrilógia, a Miles Morales-mozik egyszerűen más, egy sokkal magasabb szintet képviselnek. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Pókember: A Pókverzumon át nem csak minden idők legeslegjobb szuperhősfilmje, de az egyik legjobb és legkimagaslóbb művészi értékeket képviselő animációs film is, ami valaha készült.

És a végére egy kötelező: a második Pókverzum hivatalosan is összeköti magát az összes Pókember-filmmel, úgy pedig a Marvel-filmunivezrummal. Sőt, még ennél is tovább megy, de erről csak annyit mondok, hogy keresd Donald Glovert, akit nem lesz olyan nehéz felismerni. 

Ha van film, amit idén moziban megnézel, akkor az MINDENKÉPP a Pókember: Pókverzumon át legyen!

De ezt is érdemes megnézned:

KRITIKA | A Műanyag Égbolt Budapestje a bárka, de vajon megéri-e túlélni benne?