Mindig érdeklődéssel figyelem a konzolos posztok és cikkek alatti kommentmezőket, melyekben tájegységtől, országtól és népségtől teljesen függetlenül két tábor gyepálja egymást szüntelen: a PS-esek és az Xboxosok.

A konzolháborús pszichózis valamikor 2005-ben kezdődött, amikor az Xbox 360 nagyon okos stratégiát követve közel egy éves előnnyel jelent meg a PlayStation 3 előtt, sőt, annál 100 dollárral olcsóbban került a boltokba, ami jól tudjuk már a konzolpiacon: egy lélektani határ. A Microsoft második játékkonzolja rendesen oda is pörkölt a Sony-nak, ami egy ultrasikeres PS2-es korszak után majdnem feleannyi eladással zárta le a 7., egyébként roppant izgalmas konzolgenerációt.

Kétségtelen, hogy ez volt a játékipar talán egyik legérdekesebb időszaka, amikor a gyártók egymással szoros versenyt futva rukkoltak elő mára korszakos klasszikusként emlegetett mesterművekkel, mint például a Halo 3, a Gears of War-sorozat, a Fable 2-3, az Uncharted-széria, a The Last of Us, God of War 3 – csak hogy a legnagyobbakat említsem. Tényleg egymást érték a jobbnál jobb exkluzívok, aminek legfőbb indikátora a játékosok meggyőzése volt. És vajon miért kell ennyire megküzdeni értük? Nos, mert egy teljesen átlagos gamer ritkán vesz magának kettőnél több játékkonzolt, az esetek többségében pedig a másodlagos gép inkább egy addigra már különutassá vált Nintendo.

Ennek aztán az Xbox One megjelenésével egy csapásra vége szakadt: a Microsoft játékgépének bejelentése alaposan földbe döngölte az Xboxot, ezt pedig a mai napig szívják. Az Xbox One bár papíron gyengébb, mint a PS4, nem emiatt szaladtak szerteszét a játékosok, hanem az olyan, később visszavont „újítások” miatt, mint a kötelező internetkapcsolat, a használt játékok kvázi betiltása, a film, a film, a film, na meg a gép mellé kötelezően becsomagolt Kinect, ami miatt még drágább is volt, mint a rivális masina.

Ezt a hatalmas hátrányt még nagyobbá szélesítette az igazán meggyőző exkluzívok hiánya: minden addigra bejáratott sorozatuk visszavett a fordulatszámon: fősodorbeli Haloból például csak egyetlen egy valóban Xbox One-ra fejlesztett jelent meg, a Fable-et a Lionheaddel együtt lőtték le, Gears of Warból pedig a korábbi négy önálló játékhoz képest mindösszesen csak kettőt sikerült kipréselniük magukból a Microsoftos stúdióknak. Ezzel szemben PS-en egy másodvirágzás vette kezdetét, és bár sűrűbben ott sem jelentek meg „system seller” játékok, azok minőségben nem csak az Xbox, hanem a komplett játékipar fölébe kerekedtek.

Erre a gyorstalpaló játéktörire azért volt szükség, hogy értsük a jelenlegi események kontextusát. Azt ugyan nem tudom, hogy a Microsoft egyébként is irdatlan sok stúdiója miért nem tud előállni (akár közösen) egy igazán nagy valamivel, az viszont bizonyos, hogy az ég világon semmi sincs a tarsolyukban, amivel érdemben fel tudnák venni a versenyt a PS5-tel szemben. Ezért is vásárolják fel ennyire kétségbeesetten az olyan kiadókat, mint a Bethesda, vagy most az Activision Blizzard.

Bár alapvetően nem támogatom a játékipar ilyesféle tömbösülését, hiszen ez teljesen ellent mond a piaci versenynek, viszont azt is érdemes látni, hogy a AAA játékfejlesztés egy hatalmas szakadék felé menetel az egyre növekvő fejlesztési költségekkel és az egyre elhúzódó fejlesztési idővel megpakolt szekerén. Egy ilyen időszakban, amikor egyes nagyobb költségvetésű játékok akár több mint fél évtizedig is készülnek, a befektetőknek egyszerűen túl kockázatos önteni a stúdiókba a pénzt úgy, hogy az potenciálisan nem fog megtérülni – mert a játékosok nem veszik meg. Kivéve, ha az a Fortnite, a GTA, vagy éppenséggel a Call of Duty.

A Microsoftnál viszont nem csak elég tőke akad, hanem érdek is a felvásárolt játékfejlesztők támogatására.

Erre viszont nem csak az egyre nagyobb leépítési hullámokkal farkasszemező játékiparnak van nagy szüksége, hanem „oldaltól függetlenül” nekünk játékosoknak is. A Nintendo ugyanis még 2006-tal kezdődően, azaz a Wii megjelenésével végérvényesen kiszállt a nagykonzolok versenyéből, és inkább egy saját, általa kijelölt és meghatározott úton halad – okosan, tenném hozzá.

Ez azt jelenti, hogy a PC kurrens alternatívájaként jelenleg csak az Xbox és a PS közül választhatnak a játékosok, ilyen pedig a játékipar történetében nem fordult még elő soha. Már a legelső játékkonzol, a Magnavox Odyssey megjelenésekor azonnal felbukkantak a vetélytársak, mint az Atari Pong vagy a Coleco Telstar – így kezdődött az első generációs „háború”. De olyan még sosem volt, hogy a konzolos piacot mindösszesen két gyártó, két gépe fedje le.

Ha viszont pontosan úgy haladunk, ahogyan eddig, és nem történik valami az Xbox háza táján, akkor ez is könnyen megváltozhat, és az egyetlen játékgép a PlayStation maradhat.

Imádjuk vallási áhítattal, legyünk bármekkora fanatikus élharcosai a Sony-nak, egy percig se gondoljuk, hogy ennek ne lennének következményei. Abban az esetben, ha utolsó ellenbástyaként az Xbox is elhullik, mint annak idején a SEGA, akkor a Sony teljesen leuralja a piacot, amit aztán kénye-kedve szerint formálhat a saját képmására. Ez pedig senkinek sem lehet érdeke.

Amíg az Xbox létezik, a Sony például nem szállhat el túlságosan a konzoljainak, a kiegészítőinek vagy a játékainak az árazásával. Amíg a kettejük közötti versengés fennáll, addig egészen biztosak lehetünk abban is, hogy valóban értékes és érdemes játékok fognak készülni, illetve egyikük sem élhet vissza a külsős fejlesztők helyzetével sem – hisz ha valaki totális monopóliumot üzemeltet egy komplett szórakoztatóipari ágazatban, akkor tulajdonképpen azt tilt ki, akit csak akar, olyan játékokat enged be, avagy sem, amilyeneket csak ő akar, és annyit csíp le a fejlesztőkről, amennyit nem szégyell.

De félreértés ne essék: ez vica versa. Ugyanezt el lehetne mondani az ellenkező, bár kevésbé valószerű felállásban is, amiben a PlayStation küzd az életben maradásért. A lényeg, hogy még a PlayStation-tulajdonosok érdeke is az Xbox sikere, hiszen amíg van egy potenciálisan veszélyes konkurencia, ahová átvándorolhatnak, addig a Sony mindent is meg fog tenni azért, hogy ez semmiképp se történhessen meg. Amint ez a veszély elhárul, már hátra is dőlhet a székében, a lábát az asztalra vetheti, és előhúzhatja a Jockey Ewing arcát: Megcsináltuk!

És sajnos nagyon úgy tűnik, hogy a Microsoft nem lesz hajlandó az örökkévalóságig pénzelni egy olyan részleget, ami ezidáig csak a pénzt vitte. Bár az Xbox Series becsült eladásai a tragikustól azért távol állnak, közel sem kielégítőek, pláne úgy, hogy a PS5 eközben rekordot rekordra halmoz. Ezen pedig még a Game Pass sem tudott változtatni. Egy ilyen elkeserítő helyzetben valóban mentsvár lehet az Activision Blizzard, aminek a Call of Duty-jából, illetve a King Candy Crushjából bőven befolyik annyi, hogy ne legyenek annyira szomorúak, és hogy továbbra is legyen egy felmutatható okuk az Xboxok gyártására.

Jelenleg ugyanis kevesen siratnák meg, ha nem jelenne meg több Halo vagy Gears of War, Fable meg amúgy sem volt.

Ezt is érdemes elolvasnod:

A karrierjéről és az álomjátékáról is mesélt Franciska, a Criterion új MAGYAR fejlesztője