A Nemzet aranyai nem lacafacázik, rögtön a mélyvízbe dobja a nézőt. Semmi sallang, csak a lényeg: a magyar vízilabda-válogatott kvázi fennállása óta sikert sikerre halmozott. A magyar polocsapat szinte mindent is megnyert, amit lehetett: Európa-bajnokságon, Világbajnokságokon, de még az Olimpiákon sem volt ellenfelük.

A többgenerációs sikerszéria azonban a 70-es, 80-as évek fordulóján drámai hirtelenséggel megszakadt, és bár olyan mélyrepülésbe nem kezdett, mint a fociválogatottunk, de mégis el-elmaradtak az igazán kiemelkedő sportteljesítmények. Aztán a 90-es évekre fordulva eljött egy olyan generációja a magyar vízilabdázásnak, amit a focis hasonlattal élve méltán hasonlíthatunk a Puskás-fémjelezte Aranycsapathoz.

A címben sem fukarkodnak ezzel a párhuzammal, bár ebben az esetben valóban nincs miért álszerénynek lenni. Kemény Dénes szövetségi kapitány és szaktekintély által 1997 és 2008 között összerakott álomcsapat amihez hozzáért, az arannyá változott: 2 EB, 1 VB, 1 Világkupa, 2 Világliga, és 3 Olimpia a mérlegen, ami vízilabda-történelem. Minden idők legsikeresebb időszaka volt ez, ami azért is szerencsés, mert nem volt olyan különösen régen, ezért a sportlegendák nem túl távoli időtávlatból maguk tudták elmesélni ezt a legendáriumot.

A roppant gyors és hatásos történelmi gyorstalpaló után jön csak a neheze, amikor hirtelen egymásutánban látjuk feltűnni magukat a sportolókat, az érintetteket és hozzátartozókat, a nagy riválisokat, na meg a nagy Hajdú Bét, akik mesélnek, és mesélnek, és mesélnek. Kisebb-nagyobb megszakításokkal ezzel is telik el az egész dokumentumfilm, ami bár gondolhatnánk, hogy unalmas, de szerencsére nem így van.

Kulisszatitkok, háttérinfók, a medencében kiélezett szituációkat és helyzeteket kiszínező-kommentáló magyarázatok teszik érdekessé a film két és fél óráját, ami elsőre bár hosszúnak tűnik, a végére érve rájöhetünk, hogy nagyon is sok minden hiányzik. Ennek egyik oka, hogy néhány szupertehetséges csapattagról akár egy külön filmet is lehetne forgatni: ilyen például a Megye 1-es habitusú (kézilabdáról vízilabdára tért) Biros Péter, az egykoron legnagyobb tehetségnek tartott Kásás Tamás, a különc védéseiről és idegesítő szemtelenkedéseiről messze hírhedt Szécsi Zoltán, a csapat egyik legkiemelkedőbb játékosa és sokszori megmentője Kiss Gergely, illetve a világszinten is legendaként tisztelt, ám tragikus sorsú Benedek Tibor.

De rajtuk túl is megszólalnak még vagy egy tucatnyian, ami miatt néha egy picit fókuszvesztetté, zavarossá válhat a folyam, így aki annak idején nem követte a vízilabda alakulását, könnyen elveszítheti a fonalat a sportolók közötti áttűnésben. Amit amúgy elég nehezen is vesz fel az ember, hiszen mint egy felnőtt medencében, úgy itt sincsen sok kapaszkodó, egyik eseményről ugrunk a másikra, néha izgalmas archív felvételekkel illusztrálva. Máskor viszont túlságosan is magyarázó, Hajdú B. István itt-ott feltűnő narrációja például mintha kifejezetten a poloszűzeknek készült volna – ebből kellett volna egy picit több talán.

A mese is legalább annyira hullámzó, mint egy szerb-magyar után a medence. Néhol lassú, érzelmes, személyes szálakkal lehet rákapcsolódni a kiemelkedő sportteljesítmény mögötti emberekre, a tagok közötti valódi barátságokra, máskor pedig AC/DC-re összevágva nézhetjük, hogy a megistenült játékosok miként lyuggatják ki az ellenfél hálóját az egyik és éppen legfontosabb tétmeccsükön. Ezek a felvételek pedig egészen izgalmasak tudnak lenni.

Ahogy a két válogatott egymásnak feszül, többször láthatjuk, hogy nem csak úszkálnak és dobálóznak, hanem gladiátorként sokszor vérre menően harcolnak a vízben a győzelemért.

A Nemzet aranyai dokumentumfilm egy érdekes mementó a magyar sporttörténet egyik legkiemelkedőbb időszakáról és sportolóiról. Ezzel együtt pedig egy gyönyörű emléket is állít a 2020-ban súlyos betegség következtében 47 évesen elhunyt Benedek Tibornak is, akit az egész világon a vízilabda legnagyobb ikonjai között emlegetnek.

Már csak az Ő nagysága miatt is érteni vélem, hogy ez a film miért a mozikban nyit, és miért nem került fel azon nyomban valamelyik streaming szolgáltatóra. Ugyanakkor senkit sem hibáztatok, ha nem a nagyvásznon nézi meg, hanem megvárja a kisképernyős premiert (nagyon remélem, hogy lesz ilyen). A legnagyobb polo-rajongókon túl másnak nem lesz olyan élvezetes székekben ülő egyáltalán nem sallangmentesen emlékező embereket nézni 15 percen át a következő meccsbevágásig.

Megnézni viszont mindenképp érdemes, hiszen Magyarország legkiemelkedőbb sportikonjait mutatja be egy kicsit közelebbről, egy kicsit másként, úgy, ahogy eddig még sosem láttuk őket. Sőt, a film még arra is képes, hogy felkeltse a vízilabda iránti szenvedélyt még abban is, akiben eddig sosem volt ott.

HAJRÁ, MAGYAROK!

Ezt is érdemes elolvasnod: