„Bezzeg régen minden sokkal jobb vót! Ezek a mai fiatalok már nem is tudják, milyen jó vót régen!” – és egyébként tényleg. Legalábbis, ha a játékok nehézségről van szó.
„Bezzeg régen minden sokkal jobb vót! Ezek a mai fiatalok már nem is tudják, milyen jó vót régen!” – és egyébként tényleg. Legalábbis, ha a játékok nehézségről van szó.
Egy csomó, mára már kult-klasszikusként emlegetett játék sokkal keményebb, mint manapság bármi. Legyen szó bármelyik soulslike-ról, a 90-es években a Dark Souls-oknál is akadtak kategóriákkal nehezebbek, amit egy mai címeken edződött játékos sehogy, vagy csak kínkeserves szenvedések árán tudna végigjátszani.
A videojátékok ugyanis, a mainstreammé válással azonos arányban lettek könnyebbek, és bár a nehézségi fok a legtöbbször állítható, skálázható, az alábbi lista hat szereplőinek normál fokozatánál még akkor sem lesznek embert próbálóbbak, ha a lehető legmagasabbra tekerjük.
Következzen hát az a 6 kult-klasszikus játéklegenda, amit egy mai játékokon edződött gamer szinte biztosan nem tudna az elejétől a legvégéig játszani.
A Battletoads messze az egyik legkeményebb, a játékossal a legkegyetlenkedőbb videojáték, ami valaha késztült. A beat’em’up részek szimplán nehezek voltak, na de a Turbo Tunnels pályáktől szó szerint vért lehetett izzadni.
A Turbo Tunnelsnél egyszerűn nem létezik szadistább.
A játékosnak nem csak emberfeletti reflexszel kell rendelkeznie, de konkrétan be kellett tanulnia, hogy pontosan mikor mi következik. Ez mondjuk ezután a rage-játékok sajátja is lett, melyekkel néha a streamerek szokták szórakoztatni a közönségüket, a Battletoads viszont egy AAA-s Rare fejlesztés.
Ezeket a részeket elsőre, másodjára, de harmadjára és sokadjára is lehetetlen volt teljesíteni, hiszen másodpercre tudni kellett mit nyomjon az ember. Aztán ha elfogy az élet, lehet is kezdeni a játékot az elejéről.
Ez a játék a legendásan hírhedt Ghosts ‘n Goblins sorozat harmadik etapja, ami egy olyan csavarral ért MAJDNEM véget, amitől mindenki a haját tépte. Szóval, miután átverekedte magát a mit sem sejtő játékos az egyébként is ultranehéz pályákon, és eljutott a legutolsó bossig, jött a plot twist:
az egészet újra kellett kezdeni, mivel kiderült, hogy a főgenyát csak egy speciális fegyverrel, a Goddess’s Bracelettel lehet legyőzni.
Bizony, ezután újra neki kellett esni az egésznek, ezúttal viszont már meg kellett szerezni a misztikus tárgyat is, hogy végre tényleg kiolthassuk Sardius életét. A legtöbb mai játékos valószínűleg a nagy fordulat után azonnal kinyomná a gépet, már ha épp nem pont a legelején tenné ezt. Ja, és azt mondtam, hogy mindezt időre?
Az Oroszlánkirályra a legtöbben a Disney egyik legjobb animációs meséjeként emlékeznek, a játékosoknak viszont rémálmaik voltak tőle a 90-es évek derekán. A mese többféle játékadaptációt kapott, és kivétel nélkül mindegyik elég nehéz is volt, a SNES-es verzió azonban mindegyiken messze túltett.
Az első pálya még nem volt vészes, szépen megtanította az alapokat, és hogy nagyjából miként is működik az oroszlános platformer. Ezután viszont olyan mélyvízbe dobta a játékost, hogy az garantáltan belefullad. A semmiből előbukkanó akadályok, az egypixeles pontossággal végrehajtható ugrások, az egyetlen találattal megölő ellenfelek rommá traumatizálták az embert.
Már ha nem lett volna éppen elég Mufasa halála…
A legendás magyar fejlesztőcég, az Appaloosa Interactive játéka első blikkre egy szuperaranyos delfinszimulátornak is tűnhet, pedig valójában egy kőkemény sci-fi volt. Eccóval, a delfinnel ugyanis egy idegen inváziót kell megállítanunk, ami egy akkori átlagos játékos számára konkrétan lehetetlen feladat volt.
Az Ecco borzasztóan nehéz volt.
Vérverejtékes harcok, kifejezetten bonyolult puzzle-elemek tettek róla, hogy csak kevesen érjenek el az utolsó harcig, ami nem elég, hogy mocsok nehéz volt, még vissza is küldte a játékost az előző, talán az egyik legnehezebb pályára. Egy mai játékos szinte teljesen biztos, hogy nem bírná ezt a magyar csodát végigvinni.
Az Abe’s Oddysee-t az Oddworld egyik legnehezebb etapjának tartanak – nyilván nem véletlenül. Az Oddysee rengeteg új játékmechanikát hozott, amit a sorozat rajongói nehezen tanultak ki, ami nem abból adódott, hogy buták lettek volna. Egyszerűen nagyon sokat kellett kísérletezni benne, mit hogyan érdemes csinálni, és egy csomó dolog egyáltalán nem volt egyértelmű sem.
A dolgot még tovább bonyolította, hogy a checkpoint-alapú mentési rendszer sem szuperált valami jól, így az eleve piszok nehéz játékból, egy igazán frusztráló játék vált. Pláne, hogy egy találat azonnal visszarepítette szerencsétlen Abet az előző mentésre, ami az esetek túlnyomó többségében a pálya elejét jelentette.
A Comix Zone simán lehetne egy hivatkozási alap is a játékiparban, ha nem lett volna méltatlan módon elfeledve. A játék látványvilága 1995-höz képest korszakalkotónak számított, a játékmenet pedig – azt leszámítva, hogy irdatlan nehéz – hihetetlenül kreatív volt.
Az egész játék egy képregényrajzolóról szól, akit egy gonosz mutáns ármánykodása révén beszippant a saját alkotása. Itt pedig ellenfelek garmadája próbálja őt megakadályozni abban, hogy kijusson a valódi világba, ahol a Mortus nevű rosszarc épp a világot hajtaná uralma alá. A hősünknek hiába akad segítsége is a rajzolt világban, de egyáltalán nincs egyszerű dolga.
A játékosnak őt irányítva Bruce Lee-t megszégyenítő reflexekkel kell időben kikerülnie a találatokat, pixelpontosságot igénylő ugrásokat végrehajtania, hogy elérjen a két lehetséges befejezés egyikéhez. Önmagával a nehézséggel még nem volna akkora baj, az viszont már nagyon is problémás volt, hogy a játék túlnyomó részében csak egyetlen élet állt a sorsszerűen hibát hibára halmozó játékosok rendelkezésére.
Ezért hiába egy nagyszerű és formabontó játék a Comix Zone, a mai játékosok jelentős többsége sosem érne a végére.
Persze ezeken túl is bőven akadnak félelmetesen nehéz kult-klasszikusok, ezért ha tudsz olyat, amin a mai fiatalság tuti elhasalna, azt mindenképp írd meg kommentben!
Akkorák, hogy évekig játszhatsz velük – Íme, a valaha megjelent 10 leghosszabb videojáték
