Nagyon rég volt, hogy Shinji Mikami utolsó Resident Evil-es hadjárata először szabadult a világra, s micsoda búcsú volt az a sorozattól. Ez volt az első olyan “Rezi”, ami már inkább hasonlított egy hollywoodi akciófilmhez, mint túlélő-horrorhoz, a fogadtatásnak köszönhetően pedig maradt is ez az irány. A ma már kultszerepet betöltő Resident Evil 4 sok mindent megreformált, ám korából fakadóan az akció és úgy összességében a játékmenet ma már sajnos nem állja meg a helyét. Ezt ismerte fel helyen a Capcom és döntött úgy, hogy itt az ideje az egyik legikonikusabb Resident Evil történetet is újragondolni. Fontos az “újragondolni” szó, ugyanis nem egy tipikus remake-et kaptunk ezúttal, hanem egy remixet, ami felfrissít minden elavult játékelemet, valamint hozzá ad olyan dolgokat, amitől a mai standardoknak is megfelel, valamint új szintre is emeli az élményt. Vártam nagyon a játékot, de amit kaptam messze felülmúlta az elképzeléseimet. Ahogyan a címben is írtam, a Resident Evil 4 iskolapéldája lett a remake-eknek és rettenetesen magasra helyezte a lécet.

A 2005-ös első verzió olyan (ma már) alapvető játékelemeket vezetett be a szériába, mint a váll fölötti harmadik személyű nézet, ezzel közelebb hozva minket, játékosokat a játék főszereplőjéhez és ezzel egyidőben közelebb hozva minket a cselekményhez is. A Capcom fejlesztése nagy hatással volt a lövöldözős akciójátékok fejlődésére is, több harci mechanikát is itt láthattunk először.

Azért volt fontos röviden tárgyalni a “legendás státuszt”, hogy a Rezi-laikusok is értsék, ez a Remake nem feltétlenül azért készült, mert nem volt jobb ötlete a Capcomnak, hanem azért, mert videojáték-történeti mérföldkőről van szó. Ráadásul olyanról, ami még ma is képes alappillérként működni, ha jó kezekben készül az újragondolás.

Az első verzió megjelenése óta számtalan portja látott napvilágot a játéknak. Szinte már hűtőkön is játszható a Resident Evil 4, temérdek HD-felturbózást kapott, játszható volt telefonokon, Wiin, Wii U-n, PS-en, Xboxon, sőt még Switchen is. Ám ezek az eredeti kozmetikázott újrakiadásai voltak, a mostani alanyunk viszont egy önálló indivídum.

A 2019-es fantasztikus Resident Evil 2 Remake után titkon elkezdtem abban bízni, hogy egyszer még eljutunk a legendás negyedik epizódhoz is. Viszont azért csak titkon, mert ahogy az előbb is említettem, egy igazán nagyhatású címről van szó, így persze annak a veszélye is fennáll, hogy az örökséget lerombolják a készítők egy elbaltázott új verzió készítésével. Bőven volt veszíteni való, ám a Capcom sosem arról volt híres, hogy kihátrálnak a megmérettetésekből.

Most, hogy megjelent a játék, valamint korábban már pedzegettem ezt, elmondhatom, hogy nem volt mitől félni. A Resident Evil 4 Remake egy bombasztikus élmény, amit minden Resident Evil rajongónak kötelezően meg kell tapasztalnia. Aki pedig eddig még nem játszott egyetlen “Kaptár” (bocsánat!) játékkal sem, nyugodtan kezdje ezzel, nem fog csalódni. Talán a többiben, mert most egy ideig megint ez lesz a legtökéletesebb Resident Evil cím az elérhető piacon.

Az egyetlen problémám a tesztekkel, hogy bizonyos dolgokról egyszerűen nem írhatunk a forgalmazó, na meg a fejlesztők kérése miatt. Bőven tudnánk áradozni a temérdek újdonságról és tartalomról, amit belepakoltak a játékba a Capcom munkatársai, ám sok esetben meg van kötve a kezem, így igyekszem a legkomolyabb spoilereket elkerülve bemutatni az élményt.

Első nekifutásra a legszembetűnőbb változtatás, hogy a Resident Evil 4 egy ízig-vérig horror-akció lett. Az eredeti kiadás kevésbé volt sötét, a játék elején például nappal érkezünk meg a furcsa spanyol falucskába Leonnal. Nos, a Remake ezt teljesen a feje tetejére állítja, így már a játék elején egy hátborzongató, sötét környezetben találjuk magunkat, ahol minden pillanatban azon gondolkodunk: “vajon mikor fog valaki, vagy valami a nyakunkba ugrani?” A hanghatások ezt az érzést tökéletesen támogatják, állandóan úgy halljuk, hogy valami motoszkál nem messze tőlünk a fák között, vagy éppen nyögések, sikolyok hallhatók. Az atmoszféra tehát teljesen újra lett gondolva, a játéknak pedig ez rettenetesen jól áll.

Ami körülbelül 10 perccel a játék megkezdése után szembe tűnik, hogy az atmoszférán felül a játékmenetet is átdolgozta a Capcom. Az eredeti Resident Evil 4 ugyan berántott minket a harmadik személyű horror-kalandba, azonban mindezt úgy tette, hogy harc közben valamiért Leon lába a földbe gyökerezett. Ha céloztunk, nem tudtunk mozdulni, ez pedig akkoriban még elment, de ma már a videojátékok ennél sokkal mozgalmasabbak és pörgősebbek, így nem feltétlenül felelt volna meg a mai világ standardjainak, ha megmaradt volna a régi mechanika. Ezúttal Leon végre mozoghat lövés és célzás közben, így pedig minden akciójelenet dinamikusabbnak, na meg valóságosabbnak hat. Tényleg benne vagyunk az akcióban és úgy érezzük, komoly hatással vagyunk a történések alakulására.

Szerencsére az olyan “apróságok”, mint Leon közelharci mutatványai, megmaradtak a játékban, így ha térdre kényszerítjük ellenfeleinket, a Remakeben is eltehetjük őket láb alól egy menő pörgőrúgással. Emellé viszont betársul egy új akcióelem, a lopakodás, ami ezúttal némi pihenőt enged azoknak, akik szeretnék kicsit nyugisabban, taktikusabban előrébbtessékelni Leont és Ashleyt a sztoriban. Sőt, lehetőségünk van hárítani is bizonyos támadásokat, ez pedig egy újabb réteg a már egyébként is széleskörű harcrendszeren. Leírhatatlan, hogy mennyire jó érzés blokkolni a láncfűrészes, zsákfejű csóka csapkodásait és végre urának lenni egy szorult helyzetnek. Leon egy tapasztalt, megbízható különleges harcos, ezt pedig végre bizonyítja.

Ezek olyan játékelemek, amik egyébként annyira evidensnek hangzanak, hogy azt hisszük, az eredeti játékban is megtalálhatók voltak. Aztán ha visszatekintünk és elkezdjük játszani a 2005-ös kiadást, az igazság az, hogy komoly hiányérzetet fogunk érezni. Azt kell, hogy mondjam, ha ilyen érzéseket vált ki valakiből egy Remake, akkor az bizony jól van elkészítve.

Mivel nem írhatok mindenről a spoiler miatt, beszéljünk egy olyan újításról, ami véleményem szerint a korábban említettek mellett eltörpül, mégis hatalmasat dob a játékélményen.

Ezúttal a titokzatos boltosunk mellékküldetésekkel is megbízhat minket, amiket falra felszögelt cetlik formájában kaphatunk meg. Nem kell nagy dolgokra számítani, például olyan feladatokat kaphatunk, hogy egy bizonyos területen irtsuk ki az összes patkányt, vagy valami ilyesmi. Ha ezt meglépjük, akkor a cetliket a boltban beválthatjuk különféle jutalmakért. Ezen felül gyűjthetünk charmokat, amiket ha a táskánkra erősítünk, speciális effekteket, lényegében buffokat kaphatunk. A “Chicken charm” például megnöveli a tojások által visszatöltött élet mennyiségét.

Fegyverek terén is kaptunk arzenálbővítést, ilyen például a Bolt Thrower, amivel nyilakat lőhetünk ki ellenfeleinkre. Ezeket a boltokat, ha szerencsések vagyunk, később begyűjthetjük a testekről, így önfenntartónak is mondható a fegyó. Sőt mi több, zajt sem generál, így ha lopakodunk és meg akarunk tisztítani egy zsúfolt folyosót, a Bolt Thrower lesz a legjobb barátunk.

Az ellenségek mesterséges intelligenciáján is javítottak a fejlesztők, korszerűsítve a harcjeleneteket. Az ellenfelek könnyedén el tudják kerülni a felületesen megtervezett támadásainkat, így arra is figyelnünk kell, hogy milyen típusú ellen nehezíti éppen az életünket. Ha nem vagyunk elég körültekintőek, bizony könnyedén ráfázhatunk.

Számomra még mindig kicsit furcsa a játék “Ashleyt pesztráló aspektusa”, de itt is megemelem a kalapom a Capcom előtt, sokkal kevésbé idegtépő a lány, mint az eredeti verzióban. Sosem szerettem azokat a játékokat, ahol konkrétan figyelnem kellett a társam testi épségére harc közben (a God of Wart nekem találták ki), pláne úgy, hogy még mi magunk is megsebezhetjük. Ashleyt ugyanis egy óvatlan pillanatban mi magunk is megölhetjük, ekkor pedig jöhet egy szívbemarkoló “Game Over” felirat, aztán kezdhetünk mindent elölről. Lehetőségünk van instruálni az elnök lányát, hogy közelebb helyezkedjen hozzánk, vagy kissé távolabb, sőt még el is bújtathatjuk. Aminek viszont kifejezetten örülök, hogy végre nem kell mikro menedzselni a lányt, az értékes herbeket megtarthatjuk magunknak, a gyógyítást az ő esetében majd a természet elvégzi.

Ahogy arra számítani lehetett, a játék nem csupán mechanikák terén bővült, hanem a bejárható területet is kiszélesítették a fejlesztők. Kaptunk jó pár új épületet, amit átfésülhetünk a harcjelenetek között. A tó például teljesen bejárható a motorcsónakunkkal, ehhez hasonlóan pedig több korábban bejárhatatlan helyre is eljuthatunk a játék során. Még mindig egy közel lineáris kalandról van szó, ám az ilyen extrák sokat dobnak azon, hogy a régi verzióhoz képest jóval nagyobbnak érezzük a Remake-et.

Az új RE Engine nagyon jót tett a játéknak, így az atmoszféra és a játékmenetbővítések mellett a látványon is hatalmasat dobtak a fejlesztők. Leon haja lebeg a szélben, a fák ágai lengedeznek, a füst végre nem csak egy maszat, a víz csillog, a felszíne tükröződik, egy szó mint száz, a játék gyönyörű és minden pillanatban élő-lélegző valóságnak hat.

A Resident Evil 4 Remake egy fergeteges siker, ami egy közel tökéletes, legendás alkotást új szintre tudott emelni úgy, hogy igazából már vissza sem szeretnénk tekinteni. Legyen ez a fokmérője minden Remake-nek a jövőben, s ha a kiadók meg tudják közelíteni ezt a minőséget, sosem kell majd csalódnunk. A tisztelet és az eredeti anyag iránti szeretet csak úgy árad a játékból, ezt pedig nem tudjuk eléggé megköszönni a Capcomnak. Féltem tőle, de ki merem állítani, hogy az idei év egyik legjobb játékát kaptunk meg, nálam már most dobogós!