Egyes mozifilmeket politikai okból tiltottak be, ám vannak olyanok is, amik annyira durvák, hogy a bannolásukhoz nem kellett reszkető diktatúra.

Lépten-nyomon lehet hallani, hogy a világ egyes kultúráiban vagy politikai rendszereiben bizonyos filmeket csak cenzúrázva, vagy még úgy sem lehet bemutatni. Ezek többnyire rendkívül konzervatív, mélyen vallásos államok, vagy simán elnyomó diktatúrák, ahol a közönség vakon tartása a hatalom megtartásának eszköze. Ugyanilyen okokból kifolyólag voltak akár évtizedekre betiltott mozik hazánkban, a szocializmus idején, de akad azért olyan is, ami a durvasága és naturalista képnyelve miatt szerepel tiltólistán.

A művészeti alkotások betiltásának nagy hagyománya van a történelemben,

és szinte kivétel nélkül mind visszavezethető arra, hogy az adott korszak politikai vagy egyházi (néha mindkettő) hatalmának megszilárdítása miatt kerültek lakat alá. Nem mondjuk, hogy jócskán, de azért akadnak példák hazánkból is olyan filmekre, amelyek az adott korban nem fértek rá a műsorfüzetre – leginkább azért, mert „föntről szóltak”, hogy „nem kéne” bemutatni. Persze vannak más szempontok is, amelyek alapján nem marad hely egy filmnek a piacon: előfordul, hogy nem politikai, vagy kulturális kritika, hanem az öncélú erőszakábrázolás miatt maradnak dobozban.

BETILTOTT MAGYAR FILMEK

Ének a búzamezőkről (1947)

A Szőts István (utolsó) rendezésében készült film 1979-ig volt betiltva – leszámítva egy 1968-as, szűk körben tartott vetítést, amihez a szovjet elnyomás idején nem kevés bátorság kellett. Mint szinte mindig, a politika által kockázatosnak tartott téma miatt bannolták, hiszen nem sokkal a II. világháború után készült.

 

A sztorit egy húsz évvel korábbi Móra Ferenc regényből adaptálták, ami az I. világháború utáni falusi magyarok életét és viszontagságait mutatja be, köztük például egy Szibériából hazatért hadifogollyal, ami feltehetően kiverte a biztosítékot az oroszbarát kormányzat cenzorainál, hiszen a második világégés során és után is sok egykori katona tűnt el arrafelé…

Keserű igazság (1956)

Elég megnézni egymás mellett a címet és a dátumot, hogy kiderüljön mi lehetett a baj Várkonyi Zoltán filmjével. 30 évig pihent dobozban, és csak 1986 őszén került mozikba, hiszen a hatalom félt tőle, leginkább azért, mert valós események ihlették. Sztankó János (Bessenyei Ferenc) egy mezőgazdasági üzemeket építő vállalat frissen kinevezett igazgatója alkalmazza volt évfolyamtársát, Palóczot (Gábor Miklós), aki most szabadult a börtönből. Sztankó, aki magánéleti problémákkal küzd (szeretőt tart) megrészegül a hirtelen jött hatalomtól és erőltetett munkatempót diktál, így nem hajlandó figyelembe venni Palócz figyelmeztetését egy siló megrepedt faláról, aminek tragikus következményei lesznek.

 

A történet éles kritikája a rendszernek: bírálja az alkalmatlan vezetők felelőtlenségét és rámutat az egyszerű emberek kiszolgáltatottságára. Az ilyesmit ugye az összes elnyomó hatalom utálja, ráadásul a vágómunka ’56 őszére lett kész. Akkoriban ugye minden hiányzott a szovjeteknek, csak ez a film nem…

Az eltüsszentett birodalom (1956)

Banovich Tamás mesefilmje alighanem tartja a legtöbbször betiltott magyar film rekordját: nem kevesebbszer, mint ötször vetették le a műsorról – leginkább a király karaktere és a korban élet-halál uraként pöffeszkedő Rákosi Mátyás közötti (nem csupán külső) hasonlóság miatt. Ha emlékszel: hasonló okokból tiltották be Kínában a Micimackót: a csacsi öreg medve állítólag a pártfőatyaúristen Hszi Csin-pingre emlékeztet.

 

A Nekeresd-ország idióta uralkodójáról szóló klasszikus mesében ugye mindenki köteles azt mondani a király tüsszentésére, hogy „adjonisten, egészségére” – hacsak nem akar a kiéheztetett udvari medve elé kerülni. Csak egy legény, egy szegény juhász nem hajlandó félni a hatalmat, és hülyét is csinál az udvarból egy varázsfurulya segítségével. A politika jól igazolta saját korlátoltságát azzal, hogy Banovichot 9 évre még a rendezéstől is eltiltotta, a filmet pedig csak a szocializmus végén, 1989-ben lehetett bemutatni.

A nagyrozsdási eset (1957)

Kalmár Tibor filmje egy 1957-ben készült fekete-fehér magyar filmszatíra, avagy kisvárosi komédia, benne a korszak magyar zsenijeivel, Zenthe Ferenccel, Páger Antallal és Sinkovits Imrével. A történet szerint Barka Sándor borellenőr és sofőrje útjuk során Nagyrozsdásra, az álmos és korrupt kisvárosba érkeznek. A tréfás sofőrnek köszönhetően Barkát miniszternek hiszik, ráadásul az is elterjed, hogy a masszőr rokona. A város vezetői megijednek az ellenőrzéstől, és vesztegetéssel próbálják eltussolni visszaéléseiket. Gábriel, a masszőr pedig kihasználva a számára kedvező helyzetet, harcot indít a nők fürdőhasználati jogáért. A filmet 27 évre betiltották, így csak 1984-ben kerülhetett közönség elé.

A tanú (1969)

Bacsó Péter sokat emlegetett és idézett klasszikusa lényegében teljesen nyíltan a Rákosi-rendszerről szól, és bár a diktátor helyén eddigre már rég mások ültek túl korainak bizonyult leforgatni és azonnal betiltották. Gerilla módszerekkel mégis tartottak belőle például ún. klubvetítéseket, míg filmszínházban először csak 1977-ben mutatták be. Izgalmas utóéletű film: létezik egy alternatív befejezéssel záruló verziója, ami sok mindent más kontextusba helyez.

 

Érdekességképpen: a koholt vádakkal meghurcolt, rendszerellenességgel vádolt, majd érdekből felkarolt kisember nevetségesen mulattató, mégis döbbenetesen drámai története az első nagy nemzetközi sikerünk. Miután bemutatták Cannes-ban, A tanút rögtön 32 országban kezdték el forgalmazni.

Az utolsó szó jogán (1972)

Béres Józsefről és a Béres-csepp hatásáról forgatott dokumentumfilm, aminek még a befejezését sem engedték meg. Kósa Ferenc rendező 1987-ben vághatta készre, hogy nagysokára bemutathassák a Filmszemlén. Kósa Ferenc és Szekfü András beszélgetése a beteg emberek sokaságának gyakran a gyógyulás utolsó reményét adó Béres-cseppek sarlatánsággal vádolt, s majdnem börtönbe juttatott feltalálójának – és a róla készült filmnek – a kálváriáját eleveníti fel.

Bástyasétány hetvennégy (1975)

Gazdag Gyula filmszatírájában Dezső úr és Rezső úr új operettet írnak és hősöket keresnek hozzá. Különböző stílust képviselnek, ezért folyton vitatkoznak a történet alakulásán és a karaktereken.

 

A film a hollywoodi show-musicalekhez hasonlóan egy előadás létrejöttéről és az ezzel szoros összefüggésben kialakuló szerelmi kapcsolatokról szól. Látszólag szinte semmilyen direkt társadalmi-politikai utalást nem tartalmaz, de a parodisztikus túlzásokon, a direkt hamisan és modorosan előadott dalokon túl kifinomult képi szimbolikával gúnyolja az épülő szocializmust. Az egyértelműen diktátorként viselkedő szerzők szó szerint futószalagon „rendelik meg” a munkából kiszakított civil szereplőket, amelyről a „szocialista fogyasztói társadalom” uniformizációja juthatott volna a korabeli nézők eszébe.

Álombrigád (1983)

Jeles András műve a Kádár-kor utolsó betiltott magyar filmje. A munkásosztályról forgatott görbe tükör bővelkedik szürreális elemekben, a szocializmus, illetve a magyar történelem ismert motívumai, így Anonymus vagy a tatárjárás szatirikus ábrázolása okkal verte ki a biztosítékot a korszak cenzorainál.

 

A film egyik legemlékezetesebb jelenetében Lenint látjuk, amint egy gyárból távozva átvizsgálják a táskáját: nem üzemi szarka-e a szovjet vezető? Az alkotás egészen 1989-ig dobozban maradt. Az abban az évben odaítélt Balázs Béla-díjat a rendező nem fogadta el, és csak 1992-ben vette át.

Fontos megjegyezni: bár ezeknek – a gyakran független – filmeknek a forgatásához nem kellett engedélyt kérni, az adott korszak politikai hatalma elérte, hogy végül ne kerülhessenek közönség elé. A helyzet napjainkban annyival jobb, hogy csupán politikai okokból nem lehet semmit betiltani, de kifinomultabb eszközökkel el lehet érni, hogy ami a hatalomnak nem tetszik, az ne is készüljön el. Igaz ez például olyan országokra, ahol a filmipar anyagilag erősen függ az állami támogatásoktól (mert például kis piacra dolgozik és máshogy nem tud rentábilis lenni).

BETILTOTT KÜLFÖLDI FILMEK

Cannibal Holocaust (1980)

Bár hivatalos információkat nem találtunk a hazai betiltásáról, emlékezetes, hogy a maga korában csak suttogva egymásnak adogatott, másolt VHS-kazettákon terjedt, majd a ’90-es években már fel-feltűnt videókölcsönzők jól eldugott, diszkréten porosodó polcain. A bennfenteskedő eladók persze azzal reklámozták, hogy sokáig betiltott alkotásról van szó, ami igaz is volt egy sor országra. Az, hogy a ’80-as években a nálunk még élénken működő cenzúra eleve kiszórta-e, mint a nyugati fertő erkölcstelen szennyét, vagy az erőszakossága miatt nem lehetett hozzájutni, tulajdonképpen mindegy is.

Megtekintésre egyáltalán nem javasoljuk, DE muszáj megemlíteni, ugyanis műfajteremtő: a váratlan helyekről (itt éppen egy civilizációtól elzárt dzsungelből) előkerülő videónaplókon alapuló horrorfilmek első mohikánja. Bizony. Csak éppen a benne látható válogatott csonkolások, állat- és emberkínzások vagy brutális megerőszakolások (amelyek egy része állítólag élesben felvett és nem megjátszott, vagy trükkökkel rögzített jelenet) elviselhetetlenül durva filmmé teszik.

Ember a nap mögött (1988)

Az öncélú erőszakábrázolás miatt ez hivatalosan is be volt tiltva Magyarországon és a világ számos további államában, ráadásul nem véletlenül. A megtörtént események inspirálta háborús drámában orosz és kínai hadifoglyok kerülnek a japán Squadron 731 elnevezésű kutatólaboratóriumba, ahol brutális gyötréseknek vetik alá őket. Ezek közül kiemelkedik egy új biológiai fegyver kísérleti tesztelése. Az előzetes is épp’ elég nyomasztó, hogy sose akarjuk megnézni…

 

A magyar mainstream filmekről is írtunk – itt fejtettük meg a hullámzó minőségük okait:

Mi bajod (már megint) a magyar filmmel? Ezek a hazai tartalmak a korszakalkotók

 

×