A cikk a szerző saját egyéni véleményét tükrözi, nem a teljes szerkesztőségét. Csak az olvasson tovább, aki látta már a The Last of Us sorozat 3. részét, vagy nem zavarják a spoilerek.
A cikk a szerző saját egyéni véleményét tükrözi, nem a teljes szerkesztőségét. Csak az olvasson tovább, aki látta már a The Last of Us sorozat 3. részét, vagy nem zavarják a spoilerek.
Mint azt bizonyára már mindenki tudja, a The Last of Us sorozat harmadik epizódjában két középkorú szőrös férfi nyalja-falja egymást, és hát nyilván mi másért, ha nem a megbotránkoztatás miatt?! Hát persze! A woke ide is elért, a gombajárvány okozta világvége után sem lehet nyugtunk! – harsogják nem ennyire kifinomult véleményüket egy darab kő érzelmi szintjén rekedt kommentelők különböző cikkek alatt, akiknek a két amúgy egymást mélyen szerető szőrös ember látványán kívül nem különösebben ment át más érdemi információ.
Kiszámoltam, szóval onnan tudom, hogy az 1 óra, 15 perc és 38 másodperc hosszúságú epizódban kifogásolt részek, tehát az első csókjelenet, majd az egyébként elég fontos párbeszédet érintő „ágyjelenet” (amiben egyébként semmilyen explicit nem történik) mindösszesen 1 perc és 48 másodpercet tett ki.
Elég szomorú, hogy a közbeszéd itt rekedt meg, ugyanis sokkal többről volt szó ebben az egy részben, mint két bundás férfi összeborulása. A közbeszéd alatt értem egyébként a nagyon hangos kisebbséget, akik minden lehetőséget megragadnak a számok tekintetében tényszerűen szélsőségesnek nevezhető véleményük „kifejtésére”, ellenben azokkal, akik valóban odafigyeltek, és képesek voltak dekódolni több fontos üzenetet is.
A The Last of Us 3. része ugyanis olyan témákat is feszegetett, mint például az eutanázia, de még a világvégét is olyan allegóriaként használták fel, mint ezelőtt még soha senki.
A rész egyébként is nehéz helyzetből indít, mivel a játékhoz képest mondhatni alaposan átírták az eseményeket, pontosabban kiszedték azokat, melyek a játékban jól, élőszereplős sorozatban viszont már kevésbé működnének, ehelyett inkább egy új értelmezést, kontextust adtak a világ utáni világnak. Megváltozik ettől a mondanivaló, vagy a karakterek jelleme? Semmiképp, csupán újabb mélységeiben, oldalaikról ismerhetjük meg őket.
Ott van például Bill, aki jellemében pontosan az az ember, akit a játékban is megismerhetünk: egy fegyver és csapdamániás mogorva öregember, akinek a világvége valójában egy új lehetőséget adott. Bill nem azért várta a világégést, mint sok paranoiás összeesküvés-hívő, hanem mert egyszerűen nem találta a helyét a „normális” világban. Miért? Nos, mert félt azoktól a megbélyegzésektől, amit most a fröcsögő kommentelőktól is kapott. Bill miattuk szigetelte el magát a kis birodalmával, és ezért sem enged a kapukon belülre másokat, ami tökéletes párhuzamban áll a zárkózott személyiségével.
Billel akkor fordult nagyot a világ, amikor egy olyan emberrel találkozott, aki előtt nem kell rejtegetnie magát. Aki úgy képes őt elfogadni, ahogy az életében még soha senki. Szóval az evolválódott cordycepts míg másokat megfosztott a hétköznapoktól, addig neki egy olyan új lehetőséget teremtett, ami ellenkező esetben valószínűleg sosem adatott volna meg a számára.
A The Last of Us harmadik része két magányos ember krónikája, akik együtt egy olyan életet élnek, ami pont az emberiség elítélő jelenléte miatt nem történhetett volna meg velük sohasem.
Az epizódban van egy igen erős jelenet, amiben a páros semmi mást nem csinál, csak epret eszik. Ennyi az egész, mégis nem kevés fogyasztói társadalomkritikát sikerült belecsempészni. Nick Offerman arcán olyan érzések futnak végig, amit talán csak akkor fogunk tudni igazán megérteni, amikor már nem leszünk képesek bemenni egy csipszért és egy jó sörért a boltba. Amikor még a kávé is szó szerint luxuscikknek számít, és nem az ára miatt, hanem azért mert egyszerűen nem maradt ember, aki megtermessze, majd eljuttassa azt a fogyasztókhoz.
A globális felmelegedéssel egyébként ez az idő is könnyen és váratlanul hamar eljöhet. Nem csak a sarki jégben és a permafrosztban konzervált ismeretlen veszélyeket szabadíthatja az emberiségre, hanem előtte még megfoszt bennünket az olyan gyümölcsöktől, zöldségektől – élelmiszerektől, melyek jelenleg teljesen átlagosnak számítanak.
Megannyi más fontos üzenet mellett (mint például, hogy egy kapcsolatnak egyáltalán nem kell tökéletesnek lennie) olyan ritkán felmerülő témát is boncolgat, mint a fentebb már egy szó erejére megemlített eutanázia. Hogy ez mennyire etikus, azt mindenki döntse el maga, az epizódnak is a gondolatébresztés a célja, a problémával azonban nagyon is fontos aktívabban foglalkozni.
Bill mindenáron próbálja meghosszabbítani Frank életét, aki egy olyan súlyos betegségben szenved, amire most, 2023-ban sem nagyon akad igazán használható gyógymód – 2003-ban pedig még ennyire sem. Frank körül egyre keményebben rendül meg az élet, az Alzheimer pedig egy olyan kegyetlen betegség, amibe nem csak ő, hanem lassan a szerette is belenyomorodik.
A döntés tehát adott: önszántából, a szerette ölelésében eltávozik, így pedig Bill nem egy megtört emberként emlékszik majd rá, vagy hagyja, hogy a betegsége őt is, és a szerelmét is feleméssze?
Az epizód végi szívszorító csavar, ami teljesen átírta a játékok cselekményét, ezen a ponton nem csak egy remek döntés, hanem szükségszerű is volt. Tökéletesen keretezte a két ember kapcsolatát, akiknek valójában akkor kezdődött az élet, amikor mindenki másnak véget ért.
Bill ezt nagyszerűen vázolja. Ő már egy aggastyán, aki nem akar már többet a világtól, amiről pedig mindig is álmodozott, amit vágyott, azt maradéktalanul megkapta Franktől. Teljes és boldog életet élt, nincs hiányérzete, és nem akar mást, csak ebben a biztonságos világban maradni az örökkévalóságig. Én nagyon remélem, hogy sikerült nekik.
6 színésznő, aki tökéletes Abby lenne a The Last of Us 2. évadában
