Nyilván lehetne azt is mondani, hogy a kigyúrt hősökkel példaképeket és célokat adnak az embereknek, de ez csupán egy valós probléma elmismásolása.

Na nem azért, mert rajtam is akad bőven leadnivaló plusz kiló, de a Marvel filmuniverzum 14 éves fennállása óta egyetlen hőt tudott felmutatni, ami nem a már-már toxikusan irreális testképet próbálja meg normálisnak eladni. Értem ezalatt, hogy egyetlen hős sem egy normális, átlagos testalkatú ember, mindenki rommá van gyúrva, vagy ha épp nem, akkor piszok mód kompenzálja ezt a hiányosságát a vagyonával, vagy véletlenül pont át tud vedleni egy izmoktól majd szétpattanó óriássá.

Jó-jó, volt egy kövérebb Thor, de az is csak ideig-óráig, hiszen a legutóbbi filmjében kb. egy 5 perces edzésvideóban pattintotta ki magát újra, hogy aztán duzzadó izmokkal rakja kómába az Olümposz hölgyeit. Mindeközben persze „nagyokat nevethettünk” a Melissa McCarthy-féle Helán, akinek egyetlen humorfaktora az, hogy plus size. Hiha – visítottuk a vászonba. Míg azonban a moziban tökéletesen demonstrálják és erősítik a reklámokkal egyre elterjedtebb testképzavart, addig sorozatos fronton mintha történne valami.

A Ms. Marvelt sok dologgal lehetne vádolni – kezdve az évad végére megfáradt és kapkodó írással, vagy a totál semmilyen ellenlábasokkal, azzal viszont semmiképp, hogy ne próbálta volna megreformálni a hősideált. Kamala ugyanis tényleg és minden tekintetben egy átlagos ember, nemcsak személyiségében, hanem testileg is. Az ilyen hősökből kellene legalább egy féltucat, és valóban el lehetne adni az „ez akár én is lehetnék” életérzést.

Addig meg csak hasonlítgassák a nők az aputestű, amúgy tök átlagos testalkatú párjaikat meg férjeiket Thorhoz, míg a férfiak folyassák csak a nyálukat a Fekete Özvegy fekete vagy épp fehér latexbe bújtatott tökéletes alakján. Az átlagnak és a moletteknek meg maradnak a Nedek, vagyis a székes csávók, akiknek a legnagyobb szuperképességük, hogy a háttérből megtámogatják a rugdalózós haverjaikat.

Mint egy PTSD-vel társult stockholm szindróma, a tömeges toxikus testképzavart még a videojátékokban is megfigyelhetjük. Nem is olyan régen ugyanis egy fél világ borult ki azon, hogy a God of War: Ragnarök Thorja éppenséggel pont úgy néz ki, ahogyan a mitológia szerint ki kell néznie: egy pocakos-szakállastokás melákként. Ugyanis azonnal jött a marveles értékcsatolás, hogy egy isten, mint nem, majd pont a mennydörgés istene nézne ki ÍGY, hát micsoda skandallum!

Szóval nagyon kellenek a Kamalához hasonló hősök, esetleg teltebb idomokkal rendelkező, de amúgy teljesen hétköznapi szuperemberek, akikhez nem hasonlítja magát a néző, hanem akivel testben-lélekben azonosulni is tud.

Nagyjából valami hasonló járhatott az AI Artist, Matty Blades fejében is, amikor kitalálta az egyik legérdekesebb galériáját – a szuperhősök plus size alteregóit. A művész fogta a DC és a Marvel legnépszerűbb hőseit, majd parancsba adta a több tízezer-százezer-millió adattal, képpel és stílussal operáló programnak, hogy mutassa meg őket nekünk XXL-esként.

A végeredmény sokszor hasonlóan szélsőséges és irreális (és cseppet sem egészséges) lett, mint a kigyúrt verzióik, de ez is volt a cél. Egy görbe tükröt mutatni az alkotóknak és a nézőknek, ez ugyanis az inga átellenes vége. Bár azért mégiscsak ott a kérdés levegőben: miért is ne lehetnének ők is hősök? Miért lenne furcsa, ha egy méretesebb ember szuperképességekkel rendelkezne?

Nos, azért, mert az szépséghez egy csomó más tulajdonságot is csatolunk. Egy szép és esztétikus ember sokkal megnyerőbb, mint egy átlagos, vagy egy túlsúlyos alkatú. Meg hát a merchendising sem egy elhanyagolható szempont, hiszen egy izmos figurát, akcióbabát sokkal könnyebb eladni, mint bármilyen mást.