Kevés olyan tévés produkció van, aminek a színvonala ekkora hullámvölgyeket ír le, mégis túléli, ráadásul nem élőhalottként cammog tovább, hanem új életre kel – nem is egyszer. A 2010-ben indult The Walking Dead pár évadon belül váratlan siker lett, és a Maffiózók, vagy éppen a Breaking Bad után újabb úttörője lett a nyílt erőszak-ábrázolásnak a tévében. Ez elsősorban a feltűnéskeltés miatt volt fontos, ám közben az is igaz lett rá, hogy elkezdte komolyan, felnőttként kezelni a nézőket.

Igen, így néz ki, ha valakit fejbe lőnek – tessék, mi nem takargatunk semmit.

Az elv a televízióra korábban jellemző álszemérmességet is kivégezte. A filmstúdiók többé nem takarózhattak azzal, hogy a fiatal nézők védelmében visszafogottak a csatajelenetek, vérszegények a gyilkosságok, láthatatlanok az erőszakos pillanatok, holott

nem is a gyerekeket féltették, hanem a pénztárcájukat.

Az erőszakos tartalmak anno azért fulladoztak néptelen mozik sötétjében, mert a pénztárnál jól elkülöníthetők a korosztályok, akiknek szánják őket. A felnőttek meg inkább járnak moziba a családdal együtt, ha már egyszer időt tudtak szakítani rá, szóval a 18-as karika a streaming szolgáltatók megjelenéséig a borítékolhatóan alacsony bevétel stigmája volt. Évtizedek teltek el így: a filmesek minél alacsonyabb besorolásra törekedtek, mondván, minél lejjebb a küszöb, annál több a néző – ráadásul drága effekteket se kell használni, csak ügyesen vágni.

Az álszent hozzáállás rányomta bélyegét a tartalmakra. Senki sem merte addig tolni a határokat, ameddig a történet megkívánta volna, mert a stúdiók úgy döntöttek, inkább lemennek kutyába a korhatár-bizottságok előtt – csak ne kapjon 18-as karikát a drága filmjük. Aztán a tévés forgalmazáshoz még tovább vágták, sőt, nem angol nyelvterületeken még át is szinkronizálták. Mert a bűnözők úgy káromkodnak ám, hogy „a csudába”…

A moziba termelő produkciós cégek egyeduralma idején egymást érték a diszkont akciófilmek és a tinihorrorok, mert a producerek nem voltak képesek elfogadni azt, hogy a tartalom határozza meg a készítés módját és nem fordítva. Ha mégis így járunk el, akkor valami korcs hülyeség születik, és azt kár megcsinálni.

A műveikhez való hozzáállás és az alacsony fizetés miatt a nézők szerencséjére kitört a hollywoodi forgatókönyvírók sztrájkja (2008). Azért szerencsére, mert egy sor mozifilmeken edződött szerző új munkalehetőség után nézett, és a tévé tárt karokkal fogadta őket. Nem sokkal ezután el is rajtolt a The Walking Dead, ami a zombi horrorsorozatok, meg – ahogy fentebb írtuk – a nyers erőszak-ábrázolás műfaji úttörője lett, ráadásul mozi színvonalú látvánnyal. Ebben a pozícióban kissé elbízta magát, és a relatíve sikeres első évek után a 4-5. évadokra a kényelmesség jeleit mutatta. Az új tempót nem értékelte a közönség – menet közben meg már nem lehet újraforgatni egy fél évadot, szóval a The Walking Dead elindult a lejtőn és 2015 környékén már mindenki temetni kezdte, hiszen epizódonként csak 1-2 milliócska nézőt hozott, ami egy effektekkel masszívan túlterhelt, költséges sorozatnál elég gyengécske.

Aztán jött Negan.

A The Walking Dead (jut eszünkbe: köszönjük, hogy a címet sosem fordították le!) szekerét Jeffrey Dean Morgan karaktere lökte be újra, de úgy, hogy tokkal szakította át az ajtót. A hatodik évadzáró fináléjában, az első színre lépésnél letolt monológ annyira emlékezetes, hogy máig mindenkit ráz a hideg, aki látta – nem beszélve a jelenetet záró képsorról, amikor láthatóan agyonver egy központi karaktert (nem tudni, hogy kit), Cecil nevű baseball ütőjével. A következő évad premierjéig kellett várni, hogy kiderüljön mi történt pontosan, és ez a húzás meg is tette hatását:

a 7. felvonás első epizódját 21 millióan nézték meg, csak a bemutató napján.

Persze el tudták cseszni: nem érték be egy prominens szereplő tényleg brutális halálával – rögtön kettőt kellett agyoncsapni, ami a vártnál nagyobb közfelháborodást okozott. Talán épp’ a sokkhatás miatt, ami kissé érthetetlen, mert a sorozat nem először produkált tabudöntögető rémálmot. A mind naturálisabb erőszak újabb és újabb lépcsőfokait mindig akkor ugrotta meg, amikor esni kezdett a nézettség. Ez a folytatásban is jellemző maradt: az eleven arcégetéstől a zombietetésen át a karóba húzott, de még tátogó fejekig mindent megcsináltak a figyelemért. Nyerő stratégiának bizonyult, főleg azért, mert az alapanyaghoz képest nem estek túlzásba: a módszeres sokkolások egytől egyig megjelennek a forrásul szolgáló képregényfolyamban.

A kilencedik évadra nem sok évek óta meglévő karakter maradt életben, így jöttek az újabb és újabb figurák, akikkel különösebb baj sosem volt: többnyire érthetők és szerethetők mind, csak éppen egytől egyig be kellett vezetni őket a sorozat szövetébe, ám ennyi türelme élő embernek nincs, így a nézők ismét fáradni kezdtek, és hiába maradt meg állandó karakternek, már a lassan kiherélt Negan sem hozott lázba senkit. A megoldás újabb adag tabudöntögető brutalitás, egy – ha lehet – még mocskosabb főgonosz (Alfa) és egy újra kiélezett Negan-Maggie konfliktus, majd e kettős bizarr buddie-movie szerű egyesülése lett.

A Commonwealth-i Közösség, mint új „Paradicsom” megjelenése – amit sokáig csak Eugene baklövésének hiszünk – végül jót tett a történetnek, pedig kezdetben csak az epizódról epizódra hömpölygő dögunalmat hozta magával. A sokadik mélypontról a fogait váratlanul kivillantó új főellenség (Pamela) stratégiaváltása és hatalomféltése mozdította el a sorozatot, de – lássuk be – nem nagyon volt hová. Ezt szerencsére felismerték az alkotók, így minden ismert, de az évek alatt szétszóródott szereplő egy helyre terelésével még sikerült kikanyarítani a sztoriból egy méltó (értsd: nem fergeteges, de tisztességes) finálét.

A Disney+-ra november 21-én felkerült befejező epizód és az egy héttel korábban érkezett 23. rész olyanná változtatta a sorozatot, amilyen a fénykorában volt. Pörgős, lendületes, végletekig túlfeszített, vérmocskos zombi horror lett – nagy menekülésekkel és fordulatokkal, hidegrázós izgalmakkal és klausztrofób fojtogatással. A drámai vénát ugyanúgy megőrizték, és ezúttal minden maradt a jó ízlés határain belül. A elvesztés fájdalma ráadásul nem keserű akkor sem, amikor búcsúzni kell valakitől, hiszen az olyan, mint amikor egy hős a hosszú küzdelem végén örökre megpihen.

De mi lesz a nyilván nem múló apokalipszissel a The Walking Dead után? Nos, a záró jelenetek nem hagynak kétséget afelől, hogy nem minden út zárult le, és bizony érdemes lesz azokon is végig menni. Csak éppen már nem ebben a formában, és nem The Walking Dead-nek fogják hívni. Egy korszak lezárult, de volt elég legendás ahhoz, hogy kiérdemeljen egy újabb spinoffot.

Ezen KÍVÜL persze:

Új The Walking Dead spin-off – Saját sorozatot kap Maggie és Negan