Az igazán jó munkát nem lehet elsietni. Persze nyolc év hosszú idő, s szinte biztos vagyok abban, hogy sok Bayonetta rajongó már le is tett arról, hogy a közkedvelt akciójáték-sorozat valamikor megkapja a harmadik epizódját. Aztán egyszer csak megérkezett az új játék trailere és mindenki megőrült. Pláne a Nintendo játékosok, hiszen mint kiderült, a játék exkluzívan Switchre készült.

Megmondom őszintén, eleinte igencsak tartottam attól, hogy mit fog tudni produkálni egy Bayonetta szintű játék a Switchen. Elvégre ez egy olyan játék, aminek gördülékenyen kell futnia, hiszen a sok effekt villódzása és karakterek repkedése közben bizony tartanunk kell a kombókat, kerülgetni a támadásokat és egyéb manővereket kiviteleznünk. Egy szó mint száz, minimum stabil 40 FPS kell ahhoz, hogy a Bayonetta élvezhető legyen. Az állam akkor esett le, amikor kiderült, hogy 60-at is tud a gép, méghozzá azt is gond nélkül. A harcok szépek, látványosak voltak, na meg folyamatosak!

A Bayonetta 3 valóban az érzékszervek lakomája, részben annak a narratív beképzeltségnek köszönhetően, amely lehetővé tette a PlatinumGames fejlesztőinek, hogy valóban megvaduljanak. Amikor egy furcsa fenyegetés támadja meg a Földet, amely se nem angyali, se nem démoni forrással nem rendelkezik, Bayonettának fel kell kötnie a gatyáját, ugyanis ezúttal nem csak a világát, hanem a teljes emberiséget kell megmentse. A Homunculi néven ismert rosszfiúk az egész multiverzumot veszélybe sodorják, ami azt jelenti, hogy a Switch boszorkányának át kell verekednie magát a különféle dimenziókon, hogy szétrúgja a ragyogó zöld feneküket.

Mindig is panaszkodtam a Bayonetta játékokkal kapcsolatban, hogy a környezet unalmas, vontatottan egyoldalú volt a legtöbb alkalommal. A Bayonetta 3 narratív keretezése nagyszerű módja ennek a problémának a megoldására, mivel a sajátján kívül több világ is felfedezhető (a szokásos módon lineárisan, küldetésen alapuló módon). Ezek a hatalmas Homunculi szörnyek rombolásai Tokiótól a homokos egyiptomi romokon át, egészen egy ókori Kínára hajazó, lávával teli romokig terjednek. Ahogyan több világ létezik, úgy van több Bayonetta is. Annak ellenére, hogy ez még csak a harmadik játék, úgy érezhetjük, mint egy hosszú ideig tartó sorozat fesztivál időszaka, amely nagyjából ugyanúgy működik, mint az Into the Spiderverse a Pókember fanoknak.

Vannak persze visszatérőink is, köztük Jeanne, akinek most is megvan a maga kötelező lopakodós mellékküldetése. Ennek ellenére ezek több bosszantó sorozatot tartalmaznak, amelyek közül néhány az első játék rosszabb pillanataira emlékeztet. Egy melléktevékenységhez elég szórakoztatóak, de ha játszani kell velük, az útjába áll a Bayonetta 3 legjobb elemeinek – a harcnak. Mint egy varázslat egy rossz rúnával, ez is egy olyan hiba, amely többször is előjön, és csak egy kicsit elüti Bayonetta egyébként kifogástalan hangulatát.

Nem csoda, hogy ennyire jó és stílusos akciósorozat a Bayonetta, hiszen a műfaj egyik nagy legendája felel a rendezésért, az első Devil May Cry-t is jegyző Hideki Kamiya. Minden hasonlóságuk ellenére – egyénileg rangsorolt ​​harcok és küldetések, kétgombos támadáskombók, alapvető frissítések vásárlása gyűjthető pénznemmel – a Bayonettának vannak alapvető különbségei. Mégpedig abban, hogy mennyire egyszerű az egész.

A harcrendszer könnyedén tanulható, így egy kezdőnek sem kell attól tartania, hogy bekörcsöl a csuklója a játéktól. Az időlassítás nem csupán stílusos, hanem hasznos is, enged némi gondolkodási időt. Ezúttal is gyorsnak kell lenni, hogy a lehető legjobb eredményeket érjük el és a legmenőbb mozdulatokat hozzuk össze, de ez a gyakorlattal úgyis jön. A mélység inkább itt keresendő, mint ott, hogy mivel mit csinálunk és milyen rendszerességgel.

A küldetések hosszabbnak tűnnek, mint valaha. Lehet, hogy a tényleges játékidő nem különbözik annyira a korábbi játékoktól, de az biztos, hogy a Bayonetta 3 kiválóan van ütemezve. Egyes pályák meglehetősen nagy nyitott területekkel rendelkeznek, amelyek szinte a kis gyűjthető rejtvények központjaként működnek. A bejárás nem olyan nagy probléma, hála a Demon Masquerade-nek, amely lehetővé teszi, hogy Bayonetta összeolvadjon azzal a démonnal, amelyik meghajtja a felszerelt fegyverét, ezzel biztosítva némi húzós mozgási képességet (bár ezek nem teszik jobbá a furcsa platformozós kihívások kezelését).

Megbocsátják, ha azt gondolná, hogy a Demon Slaves, egy új technika, amely előkelő helyen szerepelt a megjelenés előtti anyagokban, a nyögésre méltó kategóriába tartozik. Bizonyára ezek a gigantikus, fásult vadállatok lelassítanák a harcokat, igaz? Megteszik, de olyan módon, hogy még mindig meglepően jól tudjon dicsérni Bayonetta billentéseit, csúsztatásait és gombtartozásait. Mivel a Homunculi nem angyalok, Bayonetta azon kapja magát, hogy közvetlenebbül irányítja szerződött vad ördögi csapatát, táncvarázslat segítségével gyökeret ereszt és a csatatérre idézi őket. Nagyrészt úgy irányítanak, ahogy ő, saját képességfáikkal és egyedi mozdulataikkal. Egyszerre két támadást is meg lehet indítani, ami azt jelenti, hogy a kissé lassabb mozgásukra hagyatkozhat, hogy elegendő időt hagyjon az ellenfeleknek a következő lépéseik között. Két ritmus eggyé válik.

A d-padon három démont felszerelhetsz, amelyek között váltogathatsz, és mindegyik vadul eltérő felhasználási területtel rendelkezik. Noha a Gomorrah és a Madama Butterfly kezdőlistája meglehetősen egyszerű, gyorsan fejlődnek, és egyedi virágzást adnak a csatatérről alkotott elképzeléseinek. A repülő Malphas tornádószerű széllökéseket tud kihozni, a varangyos Baal négy opera dallamból álló sorozatot képes lecsapni, hogy minden ellenséget eltaláljon, a Wartrain Gouon pedig lelassítja az időt, miközben éteri vonatvágányokat rajzol, amelyek pontokat jelölnek ki a támadására. – mintegy biccentésként a The Wonderful 101 Wii U rajzmechanika iránti szerelme felé.

Ha magukról a Bayonetta démon hajtású fegyvereiről van szó, elsőre egy kicsit kevesebb a kreativitás. Többé nem tud különféle fegyvereket felszerelni a kezére és lábára. A két váltókészlet mindegyike csak egy egységes fegyvert tartalmaz, de ez a gyakorlatban elég korrektnek tűnik, különösen a Demon Slave rendszerrel való interakciója tekintetében. Még mindig vannak kiépített kombinált fáik, de ennek eredményeként könnyebben kezelhetőnek érzik magukat, és a Demon Masquerade mozgásának módja nem egyszerű, hosszú időbe telik míg ráérez az ember.

A bizarr fegyverekkel való szórakozás az, ahol a Bayonetta 3 igazán tündököl. Az ellenfelek nem igazán egyeznek meg az első két játék angyalaival, és kissé túl sok eltérés mutatkozik a támadásaikban, mind vizuálisan, mind hallhatóan, hogy minden más történés közepette zavaros lehet reagálni rájuk. Az angyalok bónuszharcokban jelennek meg, amelyeket felfedezhetünk a játék során, ezek mondjuk tényleg jól idézik a korábbi játékok hangulatát. Minden az időzítésen múlik, ezt pedig rendesen belénk verik.

Ezúttal nem csak Bayonettával játszhatunk, hiszen az újonc Viola is kap saját fejezeteket. Amolyan kalauzként – ő maga is egy másik dimenzióból származik – egyúttal egyfajta ellentéte is Bayonettának, pop-punk stílussal megfűszerezve. Ugyanez mondható el arról is, ahogyan küzd. A démonkardjával, Mabu-Dachival az oldalán Viola kombói támadásokkal végződhetnek, ha lenyomva tartod a támadás gombot, kombinálva az ellopást a fegyverdobással vagy a jól irányzott nyilakkal. Megidézhetünk egy démon rabszolgát is, de ahelyett, hogy gyökeret eresztett volna, a vigyorgó, patchwork macska Cheshire lesz az, aki pórázra veri, így Viola továbbra is tud rohanni és ököllel harcolni.

És figyelembe véve néhány ellenséget, amivel végül harcba száll – sok Homunculi sokkal barátságosabb a kibújáshoz, mint az acélzár, így nehéz beilleszkedni Viola harci ritmusába – különösen, ha sokkal kevesebb küldetése van, mint Bayonettának. Ezen túlmenően, ha a ZR megérintésével a Witch Time aktiválásához az R-re váltunk, az megzavarja az izommemóriát, ez pedig azt eredményezheti, hogy egy-egy karakterváltás után megint mindent újra kell szoknunk.

Ennek a parrynek a megvalósítása kissé furcsa, mivel a Bayonettának már van egy parry rendszere az opcionális tartozékkal, a Moon Of Mahaa-Kalaa-val, ahol a bal botot a bejövő irányába nyomva ellentámadásba lendítheti és aktiválhatja a „Boszorkányidőt”.

Még jó, hogy Bayonetta, mint mindig, most is a sztár. A boszorkány harcost továbbra is öröm nézni és játszani, Jennifer Hale pedig tökéletes munkát végzett a megformálásában, bizonyos esetekben még jobban is tetszett, mint a korábbi hang. A Bayonetta 3 ünnepi narratívájához persze kicsit furcsán illeszkedik a tény, hogy eddig más kölcsönözte a hangját a stílusos boszorkánynak, de ez abszolút csak szőrszálhasogatás.

Amikor Bayonetta akcióba lendül, minden eddiginél szórakoztatóbb hack ‘n slash élményt kapunk, a harcrendszerhez érkező módosítások pedig nem vesznek el az élményből, jó érzéssel adagolták őket a fejlesztők, minden jól ki lett találva. Persze ugyanazok a problémák, amelyek az elődeit sújtották, itt is ugyanúgy jelen vannak, ha nem még inkább… Az egyik ilyen negatívum, hogy rettentően „japán” lett, emiatt pedig biztos vagyok benne, hogy lesznek olyanok, akik nem fogják tudni gyomorgörcs nélkül befogadni a látottakat. Ha viszont ez nem probléma, a Bayonetta 3 felhőtlen szórakozást fog okozni minden akcióra vágyónak!