A vérmes rajongók nagyon furcsa fajt képviselnek: egyrészt szüksége van rájuk a tartalomgyártóknak, másrészt a pokolba kívánják őket, amikor tömeghisztériát generálnak az eredetileg elszigetelt sértettségükből. Annyira szeretném az általam egyébként mélyen megvetett közösségi médiát okolni a jelenségért, de valahol nekünk, gamereknek is magunkba kellene szállnunk, hiszen

a fegyver sem magától sül el – valakinek meg kell húznia a ravaszt.

Az utóbbi években egymást érik az olyan esetek, amikor vagy megjelenés előtt álló címek (Modern Warfare II), vagy kiszivárgott játékrészletek (GTA VI), esetleg kiadás után változásra kényszerített (Mass Effect 3) gamek fejlesztőire szállnak rá a fanok, és úgy érzik, a vélt sérelmeik miatt a legkíméletlenebb zaklatások is beleférnek. Az NME cikkében Jake Tucker teszi fel az egymillió dolláros kérdést:

Miért kritizálják akkora hévvel a rajongók azokat a játékokat, amelyeket állítólag szeretnek?

Fölényesen hangozhat, de 1.: nem mi mondjuk, 2.: ne vedd magadra: a baj az, hogy a fotelben ülve mindenki hatalmas szakértőnek képzeli magát, és ezt nem fél megosztani a világgal, amelyben hasonszőrű partnerekre lel. Ha elég sokan gyűlnek össze – és erre ugye kiváló terep a közösségi média -, akkor közösen, újult erővel lehet háborogni az állítólagos sérelmekért. A rosszul működő falka egyedei persze egymásba is bele-belemarnak, hogy tovább fokozzák a haragot, viszont a préda utáni hajsza ettől nem áll meg: vérben forgó szemekkel kergetik a szerintük nagyot hibázó játékfejlesztőket,

és indul a kiberlincselés.

Nem mondjuk, hogy a háborgás kiváltó oka sosem létezik, hiszen a gameket emberek készítik, és mint ilyenek: hibáznak. De egy félrement storyline, egy rosszul sikerült skin, egy be sem fejezett grafika biztosan ok arra, hogy kíméletlenül fröcsögjük szét az adott játékba rengeteg munkaórát beleölő szakemberek felmenőit – generációkra visszamenőleg?!

Mielőtt téged is magával sodorna egy-egy indulathullám, jusson eszedbe Kindler Réka klinikai szakpszichológus véleménye: az Éva Magazinnak nyilatkozva emlékeztetett rá, hogy mi is történik velünk, emberekkel, amikor tömegbe keveredve egymás befolyásolásának áldozataivá válunk, és ebből kiindulva egy-egy komment szekció a szánalmasabbnál is szánalmasabb, hiszen a tömeg egyedei csecsemők értelmi szintjére süllyednek vissza.

Mintha az ember egy gyermekorvosi rendelőben ülne: ahol egy baba felsír, ott szép lassan bömbölni kezd az összes többi.

Érdekes módon még egész pontos számokkal kifejezhető, hogy honnantól kezdődik az őrület. Csányi Vilmos viselkedéskutató az Íme, az ember című könyvében vezette le, hogy csoportban funkcionáló társas lényként milyen határ felett száll el a maradék eszünk is.

A normál, legkisebb egység a 6-8 fős család (és már ebben sem feltétlenül kedvelünk mindenkit), míg a tartós – ez esetben értsd: békés – személyes kapcsolatok fenntartására úgy 30-50 főig vagyunk alkalmasak. De ha a klán akár 500 fős tömeggé duzzad…

A baj onnan ered, hogy a tömegre fogékony evolúciós énünk egy torz massza részévé válik, ezzel pedig együtt jár az egyéniségünk átmeneti elvesztése. Az a személy, aki a villamoson átadja a helyét a nyugdíjasnak, segít a szomszéd néninek levinni a szemetet, hoz egy kávét ebédszünet után a kollégáinak is, stb. eltűnik a sokkal ősibb, primitívebb – épp ezért: EGYSZERŰBB – válaszreakciók súlya alatt. Ez a jelenség annyira törvényszerű és közismert, hogy egy etológiából gyökkettő diktátor, vagy vallási vezető is könnyedén kihasználja, magyarán a világtörténelem már számtalanszor fordult nagyokat (és fordulgat mind a mai napig) csupán azért, mert

tömegben hülyék vagyunk, mint a segg.

Az önkontrolljukat vesztett rajongókkal is éppen ez történik, amikor valami nem úgy történik a várva várt filmjük / sorozatuk / játékuk folytatásában, ahogy azt elképzelték. És az igazán vérmes fanoknak nem, de tényleg nem lehet megfelelni: ha ugyanolyan a játék, mint az előző, akkor az a baj, ha teljesen új a koncepció, akkor meg az…

• Imádni való példa ide az eredeti Star Wars-filmekért rajongó tömeg, akik addig cseszegették a folytatásokért és a rebootokért George Lucas-t, amíg annak elege nem lett és eladta az egészet a Disney-nek… akik azóta HÚSZSZOR annyi feldolgozást, spinoffot, folytatást gyömöszölnek le a torkukon.
• Vagy ott van A Gyűrűk ura rajongók népes tábora, akik már az előtt szétsavazták az Amazon Prime sorozatát, hogy abból öt egybefüggő percet láttak volna, és akkor még nem beszéltünk a videojáték őrültekről, akik lassan tíz éve várják a GTA folytatását, de az első dolguk keresztre feszíteni a Rockstar Games-t, amint meglátnak néhány túl pixeles videót az évtized leak-je után.

Először is a viták és őrjöngések színteréről szólva szögezzük le:

1., a Twitter az nem egy valós hely.

Ahogy az összes többi közösségi oldal sem. Az onnan érkező ingerek csak akkor befolyásolják az életed menetét, ha hagyod nekik, vagyis: nem lesz kevesebb pénzed, nem szeret majd kevésbé a csajod/pasid, vagy az anyád, nem lesz kevésbé elnéző a tanárod/főnököd attól, hogyha nem ülsz fel egy éppen bontakozó hisztériahullámra Te magad is.

Másodszor pedig az indulatok, amiket másokra zúdíthatsz:

2., a Twitteren leírt anyázás valós sérelmet okoz.

Ahogy az összes többi sértés is, amit leírsz. A tőled érkező ingerek csak akkor befolyásolják a célkeresztedbe került személy életét, ha ő még nem tudja, amit az 1-es pont után Te már igen, viszont tömegbe verődve egyre nagyobb hévvel szidni egy fejlesztőcsapatot, akik új élményekkel akartak meglepni, nem csak inkorrekt, gyakorlatilag is kárt okozhat, hiszen a cégek egyre többet költenek a kollégáik mentális egészségének fenntartására.

+ 1., jusson eszedbe a Dunning–Kruger hatás!

A Facebook világméretű terjeszkedése előtt évekkel, 1999-ben leírt társadalmi jelenség gyakorlatilag a bibliája annak, hogy mi történik a hisztérikusan üvöltöző komment szekciókban. A tudósok alapos kutatás után bizonyították: minél kevesebbet tud valaki egy adott témáról, annál hajlamosabb túlértékelni a saját tudását.

Vissza a gyermekkori példához: azért mert egy csecsemő hosszan és cukin képes rágcsálni a csörgőjét, még nem tudja, hogy hogyan kell azt legyártani.

A videojátékiparban – mint kiderült – éppen ez okozza a legnagyobb fejfájást a szakembereknek: a magukat hozzáértőnek képzelő (és ebben ugye minimális tudással még magabiztosabb) gamerek vég nélküli fölényességgel osztják az észt, hogy mit és hogyan kellett volna másképp csinálni. Ezeket a nagyon „értelmes” megjegyzéseket persze előszeretettel karolják fel a hozzájuk hasonló képességekkel rendelkező (vagy a tömegben átmenetileg elbutult) társak, hogy aztán egyre nagyobb haraggal sulykolják a bölcsességet.

Lsd. „Az első dolog, ami egy videojátékból elkészül, az a grafika”:

Ezért ne fikázd a GTA 6-ot a szivárgás alapján: így néznek ki a játékok a fejlesztés elején!