A Greedfallal nevet szerző Spiders csapata ezúttal egy ízig-vérig soulslike játékkal kívánja megnyerni a játékosokat. Egy fogaskerekek hajtotta csodanővel kézen fogva ugorhatunk fejest a steampunk francia forradalomba!

A Spiders fejlesztőcsapat gyakorlatilag a létezése óta egyfajta kakukktojásnak számít a játékiparban. Munkáikra egyetemesen jellemző volt, hogy egy alapvetően érdekes és ütőképes koncepcióra épültek, ami köré végül nem sikerült igazán jó játékot építeni. A srácok valahogy leragadtak a „tisztes iparosmunka” szinten, éppen ezért minden projekt, amit kiadtak a kezeik közül, bizonyos tekintetben tökéletlennek bizonyult.

Ennek dacára, érdekes módon valamennyi játékuk képes volt egy lelkes rajongótábort maga köré gyűjteni. Különösen igaz volt ez legutóbbi alkotásukra, a Greedfallra, ami szintén megannyi aspektusból bizonyult sutának, fogadtatása mégis pozitív volt a játékosok körében. A frissen megjelent Steelrisingal a stúdió a soulslike játékok magasan a tengerszint fölé magasló hullámát kívánta meglovagolni, ami alapvetően sikerült is.

Ám ezúttal sem tudott igazán felülemelkedni azon a bizonyos tökéletlenségen.

Történt egyszer, franciahonban…

Történetünk a Francia forradalom hajnalán játszódik egy alternatív valóságban, melyet a Spiders csapata egy finoman steampunk settingben képzelt el. Mária Antónia királyné, XVI. Lajos király felesége, leghűbb szolgálólányával Saint-Cloud villájában tengeti napjait kényszerű elszigeteltségben. Biztonsága érdekében ugyanis férje ide börtönözte be őt, és hogy még véletlenül se hagyhassa el a szigetet, óramű robotokat, automatonokat állított őrségbe.

A királyné azonban nyughatatlan, hiszen azon felül, hogy ugyanilyen gépek mészárolják le az embereket Párizs-szerte, a forradalom alakulásáról, illetve eltűnt gyermekeiről semmit sem tud. Itt lép be a képbe főhősnőnk, a táncos automatonnak tervezett Aegis, aki most Mária Antónia személyi testőre.

Bár a királyné viszolyog kissé a fogaskerekek által hajtott leányzótól, felmerül az ötlet, hogy Aegis-t Párizsba küldi azzal a megbízással, hogy jelentsen a francia fővárosban történő eseményekről, és mindenekelőtt derítse ki, hogy mi történt a gyermekeivel.

A múzsa csókja

A Steelrising tehát egy soulslike játék, és ezt le sem tagadhatná. A Spiders munkáját oly mértékben inspirálta a Dark Souls sorozat, hogy annak gyakorlatilag minden elemét egy az egyben átemelték, megfűszerezve azokat néhány többnyire jól működő, saját ötlettel. Éppen ezért ha valaki már többé-kevésbé megismerkedett a From Software sorozatával, annak az első pillanattól kezdve kézre fog állni a játék, az irányítástól kezdve a fejlődési rendszerig.

A játék elején lehetőségünk nyílik saját ízlésünk szerint testre szabni karakterünk külsejét. Lehetőségeink elég limitáltak, tehát senki se számítson arra, hogy óramű főhősnőnk minden porcikáján szobrászkodhat! Opcióink kimerülnek abban, hogy megválaszthatjuk Aegis hajviseletét, arcát, anyagát. Variációkból sincs sok, de épp elegendő van ahhoz, hogy mindenki a sajátjának érezhesse a kecses automatont.

Ami meglepett, hogy kasztot is választhatunk magunknak. Négy specializáció közül választhatunk, de a soulslike játékokhoz híven választásunkkal nem véglegesítünk semmit. Pusztán a kezdő fegyverünkre, és statisztikáinkra van hatással, de a játék alatt olyan irányba fejlesztjük Aegis-t, ami a stílusunknak leginkább megfelelő.

Aegis-szel a katonák és gépek által feldúlt Párizst fogjuk keresztül-kasul bejárni, mely nyolc különálló helyszínre van bontva. A pályákat bejárva a várost rettegésben tartó automatonokat fogjuk rendre utasítani, melyhez egy egészen impozáns fegyverarzenál lesz a segítségünkre.

Magát a harcrendszert és a fegyvereket inkább a Bloodborne inspirálta. Minden fegyvernek van egy másodlagos funkciója, amelyek szintén elég széles skálán mozognak. Ezek lehetnek különleges támadások, de némelyik darabot használhatjuk pajzsként, másokkal jól időzített ellencsapásokat hajthatunk végre, és egyesek lőfegyverként is működnek.

Összesen nyolc osztályra különülnek el fegyelmező eszközeink, tehát biztosan mindenki meg fogja találni a stílusához legjobban passzoló kedvencét. Fegyvereinket természetesen a megfelelő nyersanyagokkal fejleszthetjük is, így növelve azok sebzését és egyéb statisztikáit. Tapasztalatom szerint érdemes már a játék elején elköteleznünk magunkat egy bizonyos darab mellett, és annak felpumpálására ráfeküdnünk.

Így a kedvencünkkel simán végigkaszabolhatjuk magunkat egész Párizson, pláne, ha fegyverünk tulajdonságaival összhangban fejlesztjük magát Aegis-t is, ami egy kis odafigyeléssel egyáltalán nem nehéz feladat. Maga a harc a zsánerben megszokott metodikát követi. Alapvetően a precízen kivitelezett támadásokra, és a kitérésre alapoz. Az gyenge és erős csapásokat kombinálva fegyverkasztonként egyedi kombókat rakhatunk össze. Ez eleinte igen élvezetes, és marha badass-nek fogjuk érezni magunkat, mikor bekapott sérülés nélkül másodpercek alatt lenyomunk akár több ellenfelet is úgy, hogy megmozdulni sem volt idejük.

Egy idő után azonban jön a felismerés, hogy ha kitapasztaltunk egy hatásos kombót egy ellenféllel szemben, az az összes többi esetében is ugyanolyan hatásos lesz. Én magam gyakorlatilag a teljes játékon a dupla kardokkal begyakorolt technikámat használva vágtam át magam, ami kissé lelohasztó volt. Érdemes egyébként aktívan és folyamatosan támadni ellenfeleinket, mert minden bevitt csapással csökken az állóképességük.

Ha az ezt jelző rombusz betelik, egy kritikus csapást hajthatunk végre, mellyel extra nagyot sebezhetünk. Mindemellett ha ügyesek vagyunk, hátulról is meglephetjük a mit sem sejtő gépeket, amivel szintén jócskán lecsökkenthetjük életerejüket, sőt, a gyengébbeket akár egyből földre is vihetjük!

Hasonló, mégis más…

Ami a játékmenetet illeti, szintén nem lesznek nagy meglepetések a souls játékok szerelmeseinek. A pályákat bejárva mentési pontokat nyithatunk meg, ezek a Steelrisingban szobrok alá rejtett „szerelő székek” formájában vannak jelen. Ha meghalunk, ezeknél a pontoknál éledhetünk újra, illetve itt lesz módunk tulajdonságainkat és fegyvereinket fejleszteni, valamint használati tárgyakat vásárolni.

Az ellenfelek megöléséért anima essence-t, tehát lényegében lelkeket kapunk, ezeket elköltve hajthatjuk végre az előbb felsoroltakat. Halálunkkor minden addig összegyűjtött lelket elveszítünk, melyeket egyszer van lehetőségünk visszaszerezni azon a ponton, ahol kiütöttek minket. Ha az odaúton még ezelőtt újra sikerül elpatkolnunk, akkor volt-nincs anima essence. Az életerő csíkunk alatt találjuk az állóképességünket jelző csíkot. Itt azonban tetten érhető a Spiders egy jópofa és hasznos ötlete.

Tudniillik az állóképességünk csökkenése a gyakorlatban azt jelenti, hogy Aegis óramű teste elkezd túlmelegedni. Ha a stamina nullára csökken, nem leszünk képesek sem kitérni, sem támadni. Azonban a megfelelő gomb időben történő lenyomásával aktiválhatjuk a rapid cooling-ot, azaz Aegis beépített hűtőrendszerét. Ha ezt igazán jól tudjuk időzíteni harc közben, akár a teljes állóképességünket azonnal visszanyerhetjük, és megszakítás nélkül folytathatjuk a kombóinkat.

Ezt a funkciót azonban nem használhatjuk a végtelenségig, az ugyanis fagyási sérülést okoz Aegis-nek, és ha az ezt mérő kis ikon betelik, hősnőnk tagjai megfagynak, és mozdulatlanná dermedünk. Gyógyítani magunkat egy olajozóval tudjuk, aminek felhasználása limitált, és kizárólag a mentési pontokon tölthetjük újra. Az ez által okozott feszültségen azonban sokat gyengít, hogy emellett elszórva a pályákon, illetve az ellenfelektől lootolva találhatunk kisebb olajos flaskákat, amik ugyan lassan, fokozatosan töltik újra az életerőnket, cserébe annyi lehet nálunk, amennyit nem szégyellünk. Ezekből a mentési pontokon is lehet vásárolni.

Nem is olyan nehéz? Kösz, hogy souls!

Soulslike játék lévén a Steelrising is egy alapvetően nehéz, kihívásokkal teli játéknak állítja be magát. Hamar rájövünk azonban, hogy a Spiders játéka jóval megengedőbb, elnézőbb a nehézséget illetően. Persze ha bekapunk egy nagyobb pofont, az fájni fog, de közel sem fogunk annyiszor elhalálozni, mint egy Dark Souls-ban.

Erre kicsit rásegít az a kellemetlen dolog, hogy az ellenfelek mesterséges intelligenciája nem mindig áll a helyzet magaslatán. Előfordul, hogy indokolatlanul csak jobbra-balra lépkednek pár méterre előttünk, és meg sem kísérelnek megtámadni minket. Aztán mikor közelebb merészkedünk hozzájuk, várjuk a parasztlengőt, de az nem jön. Megint máskor simán elkezdenek hadonászni a fegyveriekkel úgy, hogy mi épp a közelben sem vagyunk, és esélyük sincs a találatra.

Nagyon ritkán ugyan, de egyszer-egyszer mintha sikerült volna akaratomon kívül megzavarnom az AI-t, mert egy kombó bevitele után egy-egy ellenfél teljesen mozdulatlan maradt, és teljes nyugalommal várta, hogy halálra pofozzam. Természetesen nem maradhatnak el a pályák végén található grandiózus és nehéz bossfight-ok, amik viszont a Steelrising esetében nem mindig olyan grandiózusak, és még ritkábban nehezek.

Én magam kissé fantáziátlannak találtam a főellenfeleket mind a kinézetüket, mind az agressziójukat tekintve. A legtöbbet első próbálkozásra sikerült legyőznöm, de legrosszabb esetben is maximum egyszer haltam meg egy váratlan támadástól, amire másodszorra már fel voltam készülve. A Spiders egyébként beépített egy úgynevezett Assist Módot, amit új játék kezdetekor aktiválhatunk.

Ezzel a menüvel lényegében finomhangolhatjuk a játék nehézségét, fájó pont viszont, hogy csak könnyíteni tudunk a dolgunkon, nehezíteni nem. Beállíthatjuk például, hogy ne vesszenek el a már begyűjtött lelkeink, ha meghalunk, hogy az ellenfelek kisebbet sebezzenek, vagy hogy gyorsabban töltődjön vissza a staminánk. A New Game+ mód amúgy egyelőre nem elérhető, de ezt később egy update formájában meg fogjuk kapni.

Ami a történetet illeti, kissé nehezen indul be, de néhány óra játék után sikerült beszippantania, és ezzel késztetnie arra, hogy tovább játsszam a játékot. Ahogy haladunk előre a sztoriban, egyre több kérdőjelet dobnak be a készítők, ami kellő kíváncsiságot vált ki a játékosból. Ezek közül talán a legérdekesebb az Aegis-t övező rejtély, hiszen hősnőnk nem csak attól különleges, hogy „fajtársaival” ellentétben képes beszélni, de tud gondolkodni is, és önálló döntéseket hozni.

Ezt idővel társaink, a játékba beleszórt történelmi személyek is megjegyzik Aegis-nek, és ezzel egy külön történetszál indul el azt taglalva, hogy valójában mi is ő valójában. Apropó történelmi személyek. Sok ilyennel fogunk összefutni a játék alatt, olyanokkal mint például Lafayette tábornok, Antoine Lavoisier, Maximilien de Robespierre, hogy csak párat említsek.

Ők leginkább azt a funkciót töltik be, hogy nyakon öntenek minket mellékküldetésekkel, amiket már csak azért is érdemes megcsinálni, mert minden esetben jutalmat kapunk értük. Némelyikük ugyan fárasztó, pláne azért, mert ezek miatt sokszor már bejárt és felfedezett pályarészeket kell ismételten bejárnunk. Konkrétan ebben a játékban találkoztam hosszú idő óta a legidegesítőbb side quest-el, amit nem lövök el előre, de konkrétan azt igényli, hogy mind a nyolc pályát járjuk be elejétől a végéig még egyszer.

A mellékküldetések mellett akadnak még kisebb, úgynevezett civil missziók elszórva a pályákon. Ezek apróbb feladatok, amik kimerülnek abban, hogy valakinek meg kell szerezni valamit. Keressétek a kokárdával megjelölt ablakokat vagy ajtókat!

Mindent a szemnek (?)

A látvány véleményem szerint sosem volt a Spiders erőssége, és ez sajnos a Steelrising esetében is tetten érhető. Helyenként amúgy egész szépen néz ki a játék, de ez leginkább akkor igaz, ha éppen nappal van, és a modelleket beragyogja a fény. Ilyenkor valóban megmutatja a szebbik arcát.

A gond csak az, hogy az esetek túlnyomó részében éjszaka fogunk bóklászni a pályákon. Ez nyilván tudatos döntés volt a készítők részéről, gondolom ezzel is próbálták megidézni a Bloodborne atmoszféráját, legalábbis nekem a megvalósítás azt adta vissza. Ez viszont azt vonja maga után, hogy a környezet kidolgozottságából, vagy sok esetben elnagyoltságából semmit sem látunk igazán, és ami a képernyőn megjelenik, az végeredményben egy szürkés-kékes-barnás masszává áll össze, amit csak egy-egy máglyarakás tüzének lángjai színesítenek meg néha.

Végszó

Összességében egy látványos szépséghibákkal tűzdelt, de kellemes élményt nyújtott a Steelrising. A zsáner veteránjaként kihagyhatatlan darab volt számomra, és bár én kissé sérelmeztem, hogy nem nyújt akkora kihívást, mint más játékok a műfajon belül, ez alapvetően segíthet abban, hogy olyan játékosok is élvezhessék a Spiders legújabb alkotását, akik kevésbé mazochisták. Érzésem szerint minden aspektusában lehetett volna kicsivel jobb, kicsivel több, kicsivel szebb, és így akár egy hosszú távon is emlékezetes játék kerekedhetett volna Aegis kalandjából. Így ebben a formájában viszont, mint már kritikám elején is említettem, csak egy tipikus, hamisítatlan Spiders játék lett belőle. Hozza a kötelezőt, jó, ámde tökéletlen.

A tesztlehetőséget köszönjük szépen a Magnew-nak!

Összefoglalás

Óramű kisasszony esete a francia forradalmárokkal – Steelrising teszt

Erős közepes Dark Souls klón, ami a skálázható nehézségének hála mind a műfaj veteránjait, mind a kezdőket ki tudja elégíteni. Nem kihagyhatatlan darab, de garantáltan nem fogja megbánni, aki tesz vele egy próbát. Látszik benne a potenciál, és hogy szeretettel készítette a Spiders, de a fejlesztőknek nem sikerült felülemelkedniük saját magukon.


Szerzői értékelés

7

Változatos fegyverek

Magával ragadó, rejtélyekben gazdag sztori

Műfajhoz méltó pályadizájn

Technikailag nem áll a helyzet magaslatán

Fájdalmasan egyhangú látványvilág

Túl könnyen kiismerhető

Olvasói értékelés

0

×