A No More Heroes 3 egy szürreális, ámde őrülten szórakoztató széria lezárása. Hogy megérte-e rá várni, az tesztünkből kiderül!

A No More Heroes rajongóknak több mint 11 évet kellett várniuk ahhoz, hogy egy új kaland során irányíthassák a végtelenül laza Travis Touchdownt.

Az első epizód még a Wii-re érkezett, ráadásul pont akkor, amikor a legnagyobb szükség volt rá. A Nintendo akkoriban erőteljesen a fiatalabb korosztályt kívánta kiszolgálni, s szinte nem is volt felnőtteknek szóló tartalom a konzolon. Ekkor jött Suda51 és az ő mentőöve, a No More Heroes. A játék egyből kultmagasságokba emelkedett, jól látszott, hogy egyébként lenne igény a 18+-os játékokra. A 2007-ben megjelenő első rész után „alig” kellett várni a másodikra, ami 2010 januárjában landolt a boltok polcain, még szintén a Wii-re.

Aztán következett egy hatalmas hiátus, míg 2019-ben Suda51 ki nem adta a Travis Strikes Again: No More Heroes spin-offot. A fanok ugyan nem egy ilyen jellegű folytatásra számítottak  – ez meg is látszott a visszajelzéseken -, de arra jó volt, hogy oltsák a szomjukat kicsit. A rendező viszont azt ígérte, hogy ha jót megy a Travis Strikes Again, elkészíti a sorozat hivatalos harmadik epizódját.

A játék nem ment jól, viszont nem sokkal később érkezett a bejelentés, jön a No More Heroes 3!

Egy őrült történet őrült folytatása

Aki nem ismerné a No More Heroes-szériát, annak most megpróbálom kicsit zanzásítani a háttérsztorit. A történet főszereplője Travis Touchdown, egy „otaku”, aki egy motelszobában éli az életét. Egy internetes aukción váratlanul megnyer egy úgynevezett „beam katanát” (lényegében egy lézerkard), így pedig elfogy minden pénze, amiből videojátékokat vehetne magának. Miután találkozik egy Sylvia Christel nevű nővel, elvállal egy munkát, hogy kirángassa magát az anyagi csődből. Ez a munka viszont nem hétköznapi, meg kell ölnie Helter Skeltert.

A beam katana a gyakorlatban szerencsére jól szuperál, így Skelter nem bírja sokáig. Touchdown így sikerrel veszi az akadályt, ám mikor a pénzéért megy, kiderül, hogy a tettével rákerült egy toplistára. A U.A.A. (United Assassins Association) hivatalos bérgyilkosnak könyvelte el, s egyből a 11. legjobbnak titulálta. Innentől kezdve Travis egy mókuskerékben ragadt, hiszen ha leáll a ranglétra megmászásával, ő válik elsődleges célponttá.

Mindezek mellett temérdek érdekes csavar és rejtett motiváció bújik meg a színfalak mögött. Bevallom őszintén pontosan ezek miatt kedvelem annyira a No More Heroes játékokat. A játékmenet már az első játék esetében is bugyutácska volt, a történet pedig önmagában egy oltári nagy őrület. Ám ha figyelünk a karakterekre, azok kapcsolatára és megértjük a „miérteket”, a játék szépen lassan összeáll.

Persze nem csak én gondolom így, hiszen a No More Heroes-sorozat az évek során szép számmal gyűjtött maga köré rajongókat. Nintendós berkeken belül mondhatni kult magasságokba emelkedett, az ilyesmit pedig „véletlenül” nem lehet összehozni.

Mégsem olyan nagy ez a galaxis

A No More Heroes 3 új szintre emeli a franchise-t. Ugyan voltak őrült megmozdulások, de az első két epizód során javarészt húsvér emberekkel kellett megküzdenünk, most viszont Travist új irányból éri fenyegetés. Egészen pontosan az égből, ugyanis most űrlényekkel kell megküzdenünk, hogy mi lehessünk a galaxis legjobb bérgyilkosai.

A játék bevezetőjében megismerhetünk egy kisfiút, Damont, aki rátalál egy furcsa kicsiny űrlényre. Az aranyos kis szőrmók egy baleset következtében a Földön ragadt, így a fiú segít neki a túlélésben és abban, hogy ismét működőképessé tegyék az űrhajót. Idő közben kiderül, hogy a lényecskét Fu-nak hívják és nagyon hálás azért, hogy Damon segít neki. Idő közben a hatóságok tudomására jut, hogy egy űrlény a Földön tartózkodik, így kísérleti célból el akarják kapni. Szerencsére még épp időben elkészül az űrhajó, Fu elhagyja a bolgyót, Damon pedig a barátja nélkül marad. De megbeszélik, hogy még találkoznak…

 

Körülbelül 20 évvel később Damon egy hatalmas vállalat feje, óriási hatalmas van és temérdek pénze. Ekkor tér vissza a már felcseperedett Fu, többedmagával. Az utazásai során ugyanis egy kisebb hadsereget toborzott maga köré, a galaxis legjobb harcosaival vette körbe magát. Több csillagrendszert is leigáztak már, most pedig Fu visszatértével a Földet vették célba. Damon úgy dönt, hogy segít régi barátjának, ám van egy kis bökkenő. Travis Touchdown is ott él a Földön!

  Van itt bárminek is értelme?

Elöljáróban legyen annyi elég a játékmenetről, hogy pontosan annyira őrületes, mint a korábban felvázolt történet. Itt semminek sincs önmagában értelme, ám közben mégis mindennek megvan a maga helye.

Ilyen például a harc közben lemerülő kardunk. Az első epizód óta jelen van a „töltésmechanika” a játékban, ami annyit tesz, hogy fel kell rázzuk az akkumulátort, ha újra csapkodni akarunk a katanánkkal. Mindez egy hatalmas hack ‘n slash harc kellős közepén egyszerre frusztráló és irtózatosan vicces tud lenni. A Switch Joy-Conjainak köszönhetően mi magunk is felrázhatjuk ilyenkor a kardot, vagy a stickek fel le mozgatásával imitálhatjuk a mozgást. Nem kell sokat bíbelődni ezzel, ám pont annyira röhejes, amennyire lennie kell.

Érdekes, de az egész játék úgy van felépítve, mintha egy sorozatot látnánk a tévében. Minden legyőzendő gonosz egy epizódnak számít, el kell hozzá jutni, megismerünk némi részletet, legyőzzük, ezután pedig jöhet a végefőcím. Ez minden egyes boss előtt és után megtörténik, keretbe helyezve ezzel a No More Heroes 3-at. Hatalmas baromság? Igen! Működik és összességében szórakoztató? Abszolút!

Ezt azért ki tudtam volna hagyni…

A No More Heroes 3 lényegében egy hatalmas bossfight csomag. Itt tényleg csak és kizárólag a különböző rangsorolt küzdelmeknek van értelmük, minden más csak töltelék. Ezért talán a monotonitást nem tűrőknek fájdalmas lehet eljutni az egyik bosstól a másikig. Útközben ugyanis idegtépő feladatokat kell teljesítsünk, hogy zsebpénzt gyűjtsünk.

Bizony, Travisnek még mindig nincs túl sok pénze, megvívni egy rangsorolt intergalaktikus gonosztevővel pedig egyáltalán nem olcsó. Előbb teljesíteni kell megfelelő mennyiségű kvalifikációs összecsapást (ezek kisebb küzdelmek gyengébb karakterek ellen), majd pedig ki kell fizessük a nevezési díjat. Természetesen minél rangosabb ellenfél ellen megyünk, ez annál drágább lesz.

Így hát a világ sorsát eldöntő összecsapások között füvet fogunk nyírni, szemetet fogunk szedni, na meg újra és újra teljesítgetni fogjuk a kvalifikációs meccseket. Ha pedig végre megvan az összeg, haladhatunk is tovább…

Ebből a szempontból a No More Heroes 2 egy emészthetőbb modellel állt elő, ott sokkal lineárisabb volt a történetvezetés. Ez a pénzgyűjtögetés nagyon hajaz az első részre, aminek szintén ez az eleme volt a leggyengébb láncszem.

Egy nyílt világ, de bár zárva lenne

Suda51 valamiért nagyon ragaszkodik az open worldhöz, ám szerintem ezt a játékosok túlnyomó többsége ki tudná hagyni.

Szinte semmit sem ad, hogy szabadon futkározhatunk és motorozhatunk Santa Destroy utcáin, ugyanis az annyira üres, hogy zéró ingert képes kiváltani a felhasználókból. Egyszer-egyszer látni járműveket, de azok inkább csak téglalapok, mint kidolgozott járgányok. Emberből is alig látni valamennyit, így igazából az open world aspektusa a játéknak irtózatosan üresnek érződik.

Biztos vagyok benne, hogy a teljesítmény oltárán lettek feláldozva az apróbb részletek, de összességében viccesnek gondolom, hogy az első epizód autóinak textúrái részletesebbek. Elvégre még a Switch Lite is erősebb kellene, hogy legyen a Wiinél…

Apropó teljesítmény!

A játékot javarészt Switch Lite-on teszteltem, amin meglepően jól futott a cím. A küzdelmek pörgősek voltak, jól átlátható volt, hogy mit csinálunk, s inkább a stabil 60 FPS irányába húzott, mint a 30 felé. Ez pedig egy ilyen játék esetében lenyűgöző.

Ahogy korábban is említettem, valószínűleg emiatt olyan üres a világ és ezért kell a különböző összecsapások miatt egy kis arénába repülni. Ezek amolyan „rendezői csalások”, amik lehetőséget adnak a konzolnak arra, hogy csak és kizárólag a legfontosabb elemekre koncentráljon.

 

A textúrák lehetnének szebbek, de igazából a játék stílusa miatt ez egy pillanatra nem zavaró, körülbelül negyed órányi játék után inkább stilisztikai elemnek tűnik, mint gyengébb grafikának.

Verdikt

A No More Heroes 3 hű maradt az alaprecepthez, s sok esetben sikerült tovább is fejlesztenie azt. A széria rajongóinak kötelező darabnak számít az új epizód, akik pedig ismerkednének vele, véleményem szerint nyugodt szívvel belevághatnak. Egy-két kulcsszereplő ismerete dobhat a játékélményen, de a játék minden esetben elmagyarázza, hogy az adott személy kicsoda és milyen szerepet tölt be a történetben. Így tehát azok sem érzik kirekesztve magukat, akiknek a harmadik epizód az első No More Heroes játékuk.

A harcrendszert tökélyre fejlesztették, a stílus kiváló, a grafika pedig sajátos. Teljesítmény szempontjából etalon lehet Suda51 új játéka, még akkor is, ha ennek okán a világ kissé üresre sikeredett.

A harcok közti töltelék sajnos nem olyan élvezetes, viszont ellensúlyozza a nyakatekert történet és a temérdek kiváló bossfight a szenvedést.

A No More Heroes 3 egy zseniális akciójáték, amit a felnőtt játékosoknak nem érdemes kihagyniuk!

Összefoglalás

Odavág a legkeményebb otaku! – No More Heroes III Teszt


Szerzői értékelés

7

A No More Heroes 3 hű maradt az alaprecepthez, s sok esetben sikerült tovább is fejlesztenie azt. A széria rajongóinak kötelező darabnak számít az új epizód, akik pedig ismerkednének vele, véleményem szerint nyugodt szívvel belevághatnak. Egy-két kulcsszereplő ismerete dobhat a játékélményen, de a játék minden esetben elmagyarázza, hogy az adott személy kicsoda és milyen szerepet tölt be a történetben. Így tehát azok sem érzik kirekesztve magukat, akiknek a harmadik epizód az első No More Heroes játékuk.

Jópofa karakterek

A harcrendszer még sosem volt ennyire kellemes

Suda51 stílusa

 

A nagyobb harcok közti töltelék

A nyílt világ egyáltalán nem érződik élőnek

Egyszerű sztori

Olvasói értékelés

0

×