Emlékszem, körülbelül 11 éves lehettem, amikor először találkoztam a Devil May Cry-szériával. Tudom, itt most az ESRB biztosan összevont szemöldökkel néz rám, de volt egy ismerősöm, aki hat évvel idősebb volt nálam. Így azok a játékok, amik elsősorban felnőtteknek készültek, engem jóval hamarabb találtak meg. Így volt ez Dante harmadik kalandjával is, ami egyébként szerelem volt első látásra.

Akkoriban nagy nyomás volt a Capcom vállán, hogy valami értékelhetőt hozzanak ki a harmadik epizódból, mert a kultikusnak minősülő első rész után a második hatalmas bukta volt. Szerencsére ezúttal nem roppant össze a Capcom Production Studio, hanem pálmaként a magasba törtek a nyomás alatt. A Dante’s Awakening mind a mai napig az egyik, ha nem a legjobb hack n’ slash játéknak számít, s ugyan imádom a God of Wart is, számomra Kratos nem tud labdába rúgni Sparda fiai mellett.

Nagy szívfájdalom volt számomra, amikor kiderült, hogy a negyedik rész után a Ninja Theory teljesen újragondolja majd a Devil May Cry-t és DmC néven egy új franchise-t indítanak útjára. Az eredmény egyébként szerintem pontosan olyan lett, mint amire számítottam. Egy stílusos akciójáték, aminek alapvetően semmi köze a Devil May Cry-hoz. A nevek bizonyos esetekben stimmeltek, de összességében olyan volt, mintha valami Tesco gazdaságos mogyorókrémet ennék. Jó-jó, de egyáltalán nem Nutella.

Ezt a Capcom is érezte, ezért nem kérték be a második részt a 2013-as arconpörgés után, hanem néhány mélyebb levegővételt követően 2019-ben megérkezett a Devil May Cry 5. Visszatértek a természetesen ősz karakterek, a jól megszokott dumák, na meg a történet. A DmC-t lehúzták a csatorna legmélyére, s folytatódott onnan az akció, ahol 2008-ban abbamaradt.

Újgenerációs démonvadászok

Ahogy az előbb is írtam, a Devil May Cry 5 tavaly márciusban jelent meg, amit a széria nagy kedvelői úgy vártak, mint a Messiást. Mint a negyedik epizód esetében, itt is Nero volt elsősorban a középpontban, aki mellé, mint „mellék-főszereplő” csatlakozott Dante, a sorozat fenegyereke. Sőt, a fejlesztők tovább bővítették a karakterlistát, a két démonvadászhoz hozzácsapták V-t, a rendhagyó játékmenettel rendelkező varázslót.

A játék hamisítatlan DMC élmény volt. Az elejétől a végéig repkedtek a démonbelsőségek, durrogtak a fegyverek és repkedtek a jobbnál jobb beszólások. A zúzós metálzenével tarkított harcjelenetek még mindig olyan adrenalinfröccsel látnak el mindenkit, hogy gyakorlatilag napokig pofozhatnák őket, akkor sem éreznének semmit. Nem is értem, hogy a Red Bull még miért nem állt be a Capcom mögé, 10-15 perc Devil May Cry után hosszú órákon át úgy pörög az ember, mint a mókus a Túl a sövényen című rajzfilmben.

Tekintve, hogy a szóban forgó játék már több, mint egy éves, magáról a játékmenetről és a történetről nem szívesen írnék. Akit érdekel, az már vagy játszott vele, vagy megnézett egy végigjátszást. A Special Edition viszont számos olyan újítással rendelkezik, amikről mindenképpen beszélnünk kell a teszt során. Már csak azért is fajsúlyos mindez, mert az Xbox Series X és a PlayStation 5 egyik indulócíméről beszélünk. Ezek pedig mindig korszakalkotók szoktak lenni. A Cenega Magyarországnak köszönhetően mi PS5-ön tapasztalhattuk meg első kézből, hogy a „Még egy ördög is sírhat” alakulat hogyan vette az újgenerációs akadályokat.

Felturbózott akció, felturbózott teljesítmény

A DMC még sosem volt ennyire pörgős és lendületes, ezt pedig a tuningnak köszönheti, amivel a fejlesztők megdobták. A High Tracing és a High Frame Rate módozat szinte új játékká varázsolták az újdonsült klasszikust. Persze erre ráfoghatjuk, hogy egy nagyobb volumenű tech demoról van szó, ám szerintem ezzel senkinek nem lesz problémája, elvégre a kezdőcímek erre vannak kitalálva. Ha pedig mellé stílust, vérpezsdítő zenét és izgalmakat kapunk, a hét bármelyik napján kiegyezünk ilyesmivel.

Ha van olyan kijelzőnk, ami elbánik a 120 FPS-sel, akkor a High Frame Rate mód lesz a legjobb barátunk a démonhentelés közepette. A játékélmény lenyűgözően sima tud lenni ezekben az esetekben. Olyan lazán pörögnek a képkockák, mint egy frissen olajozott biciklikerék.

Csak a miheztartás végett, természetesen az első végigjátszás után ismét elővettem a PS4-es alap verziómat, hogy összehasonlítsam a kettőt. Emlékszem, tavaly mennyire egyenletesnek és gyönyörűnek éreztem mindent, mikor megjelent a játék. Na, most ez meglepően nem történt meg.

Ugyan a harcjelenetek ugyan azok voltak, a két játékélmény köszönőviszonyban sem volt. A PS5-ös verzió sokkal simább volt, a PS4-es verzió a szemeim számára már döcögött. Holott tényleg csak pár órát töltöttem el az újgenerációs verzióval.

A Ray Tracinget már a technológia bejelentésénél sem feltétlenül tudtam komolyan venni. Így hazugság lenne azt állítani, hogy a DMC 5: Special Edition esetében a falnak vágtam volna magam tőle. Tényleg nagyon szép és hangulatos az effekt, de összességében nem ad hozzá annyit a játékélményhez, hogy nagy teljesítményű vasat vásároljak miatta. Az új módozatok viszont már indokolják a platform fejlesztését.

Hordányi ellenfél, turbó lendület

Ha az új játszható karaktert nem vesszük ide, akkor a játék tartalmi szempontból két új komolyabb elemmel bővült. Az egyik a Turbo mód, a másik pedig a Legendary Dark Knight módozat.

Utóbbi volt egyébként a kedvencem a teszt során. Ez egyértelműen a kaszabolás szerelmeseinek készült, ebben a módban ugyanis szó szerint démonok hordái várnak kaszabolásra. Minden zónában legalább a tízszerese található az eredetileg arra lófráló ellenfeleknek, így pedig minden egyes frame-re szükségünk van ahhoz, hogy kellőképpen tudjunk manőverezni a harctéren. Itt egyértelműen érezhető volt a PlayStation 5 ereje, csodálatosan vette ezt az akadályt.

A Turbo mód viszont gyorsít rajtuk, ezekben az esetekben pedig komoly reflexekre lesz szükség. Én ezt a módot próbáltam először és az az igazság, hogy közel egy év pihenő után rendesen meg tudtam izzadni játék közben. Elsősorban azt ajánlanám, hogy egy nehezebb fokozaton játsszuk a játékot, s csak utána vegyük elő ezeket a bónusz lehetőségeket.

Vergil, a kihagyhatatlan elem

Szerintem nincs ember, aki megmagyarázza nekem, hogy a DMC speciális kiadásainak miért mindig Vergil a húzóeleme. Na meg azt sem, hogy ez alapvetően miért működik. Mert az igazság az, hogy ez már lassan egy elcsépelt húzás, de mind a mai napig rajongók tömkelege repül a pénztárcájáért, ha Dante ikertestvérét az egyik verzióba bele lehet tuszkolni. A korábbi generációs verzió tulajdonosai például december 15-től DLC formájában juthatnak hozzá a krakterhez.

Stílusos és látványos játékmenetet kapott Vergil, viszont összességében nem ad semmivel sem többet, mint a harmadik, vagy éppen a negyedik rész esetében. Sőt, szerintem itt éreztem a legkevésbé a hatását. Persze ettől még szórakoztatónak tartottam a játékot vele, de egy teljes kiadást csak azért biztosan nem vennék, ha csupán azt kínálná, hogy Vergilt irányíthatom.

Verdikt

A Devil May Cry 5: Special Edition egy kiváló nyitócím, ami képes hozni azt, amit egy következő generációs frissítésnek tudnia kell. Nehéz ezek után visszanézni a PS4-es verzióra, olyan gyorsan és simán fut a játék. Bőven kaptunk újdonságot, így összességében megéri a csomag, még akkor is, ha a bónusz karakter ezúttal már kisebbet üt, mint korábban. A DualSense támogatás nem lett az igazi, talán ezen a téren lehetett volna kreatívabb a Capcom. A hack n’ slash kategória kedvelőinek kötelező, ám aki mély történetre vágyik, az inkább várjon egy kicsit a Cyberpunk 2077 megjelenéséig.