A PlayStation Hungary-nek köszönhetően lehetőségünk nyílt arra, hogy leteszteltjük a The Last of Us Part II-t. Hálásak vagyunk érte, ez egy igazán jó menet volt.

Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva gyerekkorom óta kedvelem a thriller, illetve a horrorfilmeket, sorozatokat, játékokat. Emlékszem, mekkora hatással volt rám PewDiePie korszakalkotó Amnesia-szériája, ami egyébként azóta többszörösen is megreformálta a Youtube-ot és az internetes videózást.

A Naughty Dog pedig már a PlayStation X óta az egyik legkedvesebb kiadóm, hozzájuk köthető ugyanis fiatal korom egyik legmeghatározóbb játéksorozata, a Crash Bandicoot. A PS2-es időszakban pedig csak tovább emelték a tétet, az ernyőjük alatt megszületett a Jak széria, ami több ízben meghatározója volt a generációnak. (Történetesen nálam még mindig Top 10.) Jól látható, hogy a kiadó egyre csak komolyodott, a gyermeteg Crash után a Jak játékok átkísértek minket a PS3-on debütáló Uncharted világába. Itt már nem mesébe illő karakterekkel, hanem húsvér emberekkel találkozhattunk, az Indiana Jones sztorikat megszégyenítő kalandokban. Szinte minden, amihez köze volt a Naughty Dognak, kultjátékká vált.

Forrás: thegeek

Ezek után gondolom nem meglepő, hogy egy Naughty Dog rajongó horrorjáték kedvelőnek a The Last of Us bejelentése olyan volt anno, mintha a messiás jött volna el. Amint lehetett, ráfejeltem az előrendelésre, s tűkön ülve vártam 2013. június 14-ét, amikor is először foghattam a kezembe Joel és Ellie – ma már mondhatjuk –  első történetét.

Sosem fogom elfelejteni azt az érzést, amit a játék utolsó jelenete hagyott bennem. Leesett állal, könnyektől csillogó szemmel meredtem a stáblistára, s akarva akaratlan tapsolni kezdtem. Életem egyik legmeghatározóbb videojátékos élménye volt, azóta sem találkoztam olyan erős anyaggal, mint a The Last of Us volt első végigjátszásra.

Egy új klasszikus érkezése

Gondolhatjátok, hogy mennyire megörültem, amikor kiderült, hogy hét hosszú év után végre új fejezet nyílik Ellie és Joel könyvében. A projekt éveket csúszott, ráadásul sokszor annyira elcsendesedtek a fejlesztők, hogy azt hittem a folytatás a kukában kötött ki. De valahol legbelül mégis csak bíztam a Naughty Dogban, elvégre eddig még sosem okoztak csalódást nekem.

Szerencsére nagy nehezen tényleg befutott, de az a fránya internet még a célegyenesben rúgott egyet az IP-n.

 

Néhány hónappal ezelőtt megjelent egy leak a világhálón, ami állítólag a The Last of Us Part II történetét volt hivatott totálisan elrontani mindenkinek. Szerencsére, amikor elém került, még időben elkerültem a benne rejlő potenciális spoilereket, viszont a játék befejezése után kíváncsiságból megkerestem az írást. A helyzet az, hogy sajnos tényleg vannak benne olyan elemek, amik egy az egyben visszaköszönnek a játékban. Szerencsére azonban a leaker nem volt annyira intelligens, hogy különböző szálakat rendesen összekössön, vagy megértse azt, hogy miről is ír, így a játék teljes egésze mindenki számára talány marad. A kulcsfontosságú részeket nem ismerjük meg belőle, a sztori végéről sem szivárgott ki semmi, így hát nyugodtan állíthatom, hogy még ha olvastad is a leaket, a játék teljesen újnak fog hatni. Persze ettől még rendesen megcsapkodnám a szivárogtató körmeit egy favonalzóval, pontosan úgy, ahogy általános iskolában a napközis tanárom csinálta a rossz gyerekekkel.

Buktató tehát bőven volt a The Last of Us Part II útján, ám szerencsére komoly felfüggesztést szerelt rá a Naughty Dog, így épen és egészségesen futott be a PlayStation 4 exkluzív posztapokaliptikus dráma.

Ez most akkor egy film, vagy egy játék…?

Ha már azzal a szóval zártam az előző gondolatom, hogy “dráma”, nos a The Last of Us esetében a szó legszorosabb értelmében kell venni mindezt. Akik játszottak az első résszel, azok pontosan tudják, hogy a cordyceps-szerű fertőzés sújtotta világ micsoda borzalmakat rejt. A helyzet ilyen téren nem javult a Part II idejére sem. Ellie képes a lehető leghajmeresztőbb helyzetekbe sodródni, a játékosoknak pedig csak akkor esik le, hogy tátott szájjal nézték az eseményeket, amikor a nyáluk már a nadrágjukra csöppen.

Értelemszerűen nem szeretnék semmit sem lelőni a történetből, így most inkább az atmoszféráról beszélnék. Ami a sztori mellett a másik igazán kemény húzóeleme a The Last of Us Part II-nak. A generációjának az egyik legszebb játéka lett Ellie új kalandja, a Naughty Dog nem sajnálta az időt és az energiát a részletek kidolgozására. Emlékszem, már az első rész is egyből elvarázsolt, de ebben az esetben a fejlesztőknek sikerült több lapáttal is rádobni az élményre. Hosszú perceket töltöttem a tájak megcsodálásával, a havas hegycsúcsoktól kezdve a lápossá vált városi parkokig. A játék minden szeglete élőnek hat, pár perc játék után nemes egyszerűséggel benne találjuk magunkat a játékban, s onnantól kezdve már nem Ellie-t irányítjuk, hanem sokkal inkább mi magunk nézelődünk és merülünk el a látottakban.

Épp emiatt a részletgazdag világ miatt éreztem sokszor úgy, hogy maga a játékmenet – ami egyébként némi ráhagyással, de kiváló – csak púp a hátamon.

Sokszor csak hátradőltem volna és legszívesebben élveztem volna azt, amit a Naughty Dog kifőzött.

A dialógusok, a felbukkanó karakterek, a cselekmény, na meg a tálalás egyszerűen annyira fantasztikus elegyet alkot, hogy néha már-már tényleg zavaró, amikor hirtelen egy hosszabb bejátszás után ismét nekünk kell karakterünket irányítani. Valószínűleg soha nem fogom tudni eléggé megköszönni az HBO-nak, hogy bevállalták a széria megfilmesítését.

MacGyver elbújhat

S ha már az előbb említettem a játékmenetet, nézzük hát, hogy ilyen téren hogyan teljesít a játék. Az alap formula maradt a régi, még mindig egy akcióelemekkel megspékelt túlélő-horrorról beszélünk, vagyis amellett, hogy néha elsütünk egy-egy fegyvert, a lopakodás is kulcsszerepet kap. Különböző játékhelyzetekben egyszerűen nem lehet továbbjutni settenkedés nélkül. Bár ez inkább a nehezebb játékmódokra igaz csak.

Bevallom őszintén, én sosem voltam az a türelmes, kimért játékos, aki hajlandó dobozok mögött bujkálni perceken keresztül és várni a megfelelő pillanatot. A The Last of Us Part II viszont mindezt elvárja a játékosoktól, így még nekem is változtatnom kellett a hozzáállásomon.

Szerencsére a játék bővelkedik opciókkal, a megjelenéskor összesen öt nehézségi fokozatot kapunk, amik mellé hatodikként később a Grounded mód fog érkezni. A legnehezebb fokozaton például elengedhetetlen, hogy úgy játsszunk, ahogy azt a fejlesztők eltervezték. Ott már nem engedhettem meg magamnak azt a Rambo-stílust, amit a közepesnek tekinthető módozatban előszeretettel alkalmaztam. Hogy mi a Rambo-stílus alapja? Én úgy vélem, hogy a The Last of Us kontextusában úgy írnám le, hogy számomra a balta mindig erősebb fegyver lesz egy géppuskánál.

Ha tehát igazi, kemény, hamisítatlan The Last of Us élményt szeretnénk magunknak, akkor a nehezebb módozatok közül válasszunk.

Azok, akik velem ellentétben több agysejtjüket használják egy ilyen kifinomult játéknál, szerencsére temérdek játékszert kaptak a fejlesztőktől. Már az első részben is volt lehetőségünk különböző bombák elkészítésére, amiket csapdaként használhattunk, de ezt a Part II esetében egy új szintre emelték. Számtalan kombináció, tárgy és fejlesztés áll rendelkezésünkre, a fegyverarzenálról már nem is beszélve.

Imádtam a játékban, hogy nem dörgölte az orrom alá, hogy merre találom a kulcsfontosságú elemeket.

Van egy-két olyan felszerelés, amit a történet szerint megkapunk, de ezek csak töredékei annak, amiket ténylegesen használhatunk. A bónusz fegyvereket és kiegészítőket viszont meg kell találjuk a világban, így ha nem vizsgálunk meg minden sarkot, könnyen le tudunk csúszni egy-egy bivaly tárgyról.

Kiegészítőként a világban több széfet is elrejtettek a fejlesztők, amiket egyszerűen imádtam feltörni. Az összes környezetében található pár nyom arra, hogy milyen számkombinációval nyithatók a fémdobozok. Egy eldobott cetlin, esetleg a falra festve bukkanhatunk rá a kódokra, amiket tényleg mindig érdemes kisakkozni. A széfek komoly mennyiségű ritka tárgyat rejtenek, több szintnyi fejlesztést tudunk belőlük kisajtolni.

És ha már a fejlesztéseknél tartunk, néhány szóban beszélnék a képességekről. Ellie egy igazi túlélő, aki minél tovább manőverezik a káoszban, annál profibbá válik. A játékban elszórva tablettákat találhatunk, amiket karakterünk fejlesztésére használhatunk. Precízebb hallgatózást, gyorsabb mozgást, vagy akár több életpontot is szerezhetünk a passzív képességeink fejlesztésével. Igazán sok van belőlük, ráadásul mind meglehetősen hasznos, így érdemes ezekre komolyan ráfeküdni.

Ahogy az első részben, úgy a második esetében sem csak a karakterünk fejleszthetjük. A megszerzett fegyvereket is átalakíthatjuk, tökéletesíthetjük. Ebben az esetben nem tablettákat fogunk keresni, hanem egy kis csavar ikonnal jelzett tárgyakat. Ha ezekből elegendőt szerzünk, majd pedig rábukkanunk egy dolgozóasztalra, belefoghatunk a munkába. Távcsövet helyezhetünk kedvenc puskánkra, de fejleszthetjük a kezelhetőséget, vagy éppen a tűzgyorsaságot, vagy a sebzést is.

A világban a csavarok és tabletták mellett töltényt és különböző nyersanyagokat találunk. Utóbbiakból gyakorlatilag képességeinktől függően bármit összetákolhatunk a gyógycsomagtól egészen a Molotov-koktélig. Ez talán a játék egyik legfontosabb eleme, teljesen mindegy, hogy milyen szinten játszunk, szinte biztos, hogy folyamatosan barkácsolni fogunk valamit.

Kutyák és fasírtgolyók

Ha már érintőlegesen beszéltünk arról, hogy érdemes folyamatosan fejleszthetni Ellie-t és a fegyvereinket, úgy érzem megér pár mondatot az is, hogy egészen pontosan miért is van erre szükség.

A cinematográfiai csodák és a kiemelkedő színészi játékok között bizony jut némi időnk barangolásra is a világban. Ekkor épp úgy, mint az első rész esetében, vagy túlélő bandákkal, vagy gombaarcú zombikkal fogunk összefutni. S mivel valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva az emberekkel sem lehet leülni egy asztalhoz megbeszélni, hogy pontosan miért vagyunk ott ahol, így érdemes őket vagy messziről elkerülni, vagy beaprítani kutyakajának.

Az ellenséges egységeken is frissített a Naughty Dog, bár itt azért meg kell hagyni, hogy a kreativitás némiképp megcsorbult. Lényegében 3-4 modellt készítettek el, amik véletlenszerűen ismétlődnek, így néha olyan érzésem volt, mintha egy hatalmas ikercsalád esküdött volna fel ellenem. A pörgősnek mondható játékmenetben szerencsére ez egyáltalán nem zavaró, na meg mindezt ellensúlyozza, hogy a kulcsfontosságú karakterek filmes mélységekig ki vannak dolgozva.

Ha csak mint rajongó és nem tesztelő ültem volna a játék elé, lehetséges, hogy mindez komolyabban fel se tűnt volna.

Az viszont feltűnt, hogy újfajta lények és egységek bukkantak fel a világban. A zombik oldalán egy új, harcolni vágyó, ámde taktikusan és gyorsan mozgó lény is megjelent, amit egy hatalmas, erősen golyóálló, masszív valami egészít ki. Mindkettőnek megvan a maga stílusa, egyiket érdemes zajokkal és csapdákkal tőrbe csalni, a másikat pedig tapasztalatom alapján a legegyszerűbben a gyors mozgással és egy tonna ólommal lehet a leginkább ellehetetleníteni.

Ellie szerencsére már nem gyerek, s 19 évesen ereje teljében van. Ez meglátszik az akciójeleneteken is, vele szabadabb a mozgás, mint a korosodó Joellel az első részben. Most ugrálhatunk, csúszkálhatunk, kúszhatunk jobbra-balra, ezzel megzavarva ellenségeinket. Egyik kedvenc újításom a magas fű megjelenése volt, amiben hason kúszva, mint valami rém, úgy vadászhatjuk le az óvatlan arra tévedőket.

A fejlesztők természetesen ezt sem könnyítették meg nekünk, az emberek oldalán ugyanis megjelentek a harci kutyák, amik pontosan ezekben a helyzetekben érzik igazán nyeregben magukat. Az emberek ugyan nem látják Ellie-t a hatalmas fűben, vagy a falak, dobozok mögött bujkálva, a kutyák viszont megérzik a szagát. Egy ilyen világban, a káosz közepette pedig biztosan orrfacsaró lehet néha szegény, így relatíve gyorsan szagot is szoktak fogni az állatok. Megmondom őszintén a PETA biztosan nem lenne boldog attól, amit ezekkel a kutyákkal tettem a játék során, már csak azért sem, mert amennyi gondot okoztak, legalább annyira jó érzés volt őket eltakarítani az útból. Ha a világon mindennél jobban szereted a kutyákat, a The Last of Us Part II végigjátszása egy igazi lélekmarcangoló kín lesz.

Verdikt

Rettentően nehéz tesztet írni egy olyan játékról, aminek a legerősebb aspektusáról egy szót sem írhatok. Itt a lezárásban, spoilermentesen viszont elmondhatom, hogy ha nem is érzed magadhoz közel a világot, amit a Naughty Dog felhúzott, a színészi játék és a történet miatt mindenképpen adj egy esélyt a The Last of Us Part II-nak. Már csak azért is, mert minden ráfordított centet megér. A világ a lehető legrészletesebben van kidolgozva, a New Game+ tényleg hozzáad az élményhez, a mozivászonra illő sztori és karakterei pedig hosszú órákon át fognak elvarázsolni. Nekem körülbelül 40 órámba telt végigjátszani elsőre a játékot, ami egy ilyen masszív, next-gen világban kiemelkedőnek tekinthető.

Ráadásul ezt minőségi magyar felirattal is megtámogatták, így azok is teljes mértékben kiélvezhetik a kalandot, akik gyengélkednek az idegennyelvek területén.

Ugyan még csak júniust írunk, de nehezen tudom elképzelni azt, hogy ne folytatná az első rész díjhalmozó sorozatát a Part II. Ma már sajnos/nem sajnos – kinek mi – az online játékok korát éljük, amiben igazi kincsnek tekinthető egy ilyen remekmű. Szomorú vagyok, hogy éveket kell várni arra, hogy egy-egy nagyobb kiadó ismét letegyen valamit a Single Player piac asztalára. Hogy aztán rájöjjenek: bizony még a 2020-as években is van arra igény, ami a 90-es évek végén, 2000-es évek elején a legfőbb hullám volt. Épp ezért nagyon jó, hogy van nekünk a Naughty Dog, ami folyamatosan emlékeztet minket arra, hogy vannak még elhivatott, tehetséges és igencsak kreatív játékkészítők a világban.

Ellie kalandja mégis kitűnik egy kicsit a többi közül. Neil Druckmann, a játék rendezője azt mondta, mindig is rizikósnak gondolták a The Last of Us folytatását. Az a történet annyira egyben volt, hogy könnyedén megállta volna a helyét egyedül is, folytatás nélkül. Viszont házon belül elkészült egy forgatókönyv, amit annyira erősnek gondoltak, hogy úgy érezték, ezt a ziccert kár lenne kihagyni. Végül belevágtak a projektbe, aminek a kész terméke végre felkerülhet a polcainkra.

Örültem, amikor ezeket a sorokat olvastam, ugyanis a folytatás bejelentésekor nekem is ugyan ezek a gondolatok keringtek a fejemben. Nem voltam biztos abban, hogy méltó folytatást tud kapni a klasszikus első rész. Ám sikerült megnyugtatniuk, a Part II bizonyos esetekben túlnő elődjén. A rendezés és a színészi játék viszi a hátán az egész csomagot, a játékmenet pedig kiválóan asszisztál ehhez.

Ha a videojátékok középiskolai tananyagok lennének, a The Last of Us Part II nálam kötelező(olvasmány?) lenne.

Összefoglalás

Nincs félelmetesebb a dühös tinilányoknál – The Last of Us Part II teszt


Szerzői értékelés

10

Kiemelkedő színészi játék és rendezés

Már-már gyomorforgatóan erős történet

Kidolgozott, részletgazdag játékvilág

Fantasztikus zene

Magyar felirat

Néha ismétlődő karaktermodellek

Esküszöm néha szívesebben néztem volna a bejátszásokat, mint lopakodtam volna a sötétben…

Olvasói értékelés

9

A termékhez nem tartozik leírás.

3 990 Ft

Kosárba

A termékhez nem tartozik rövid leírás.

Bár nem egy hosszú videó, de kiválóan jellemzi a videojáték-karakterek mozgását. A paródia igen népszerű lett a Twitteren.

Gyászol a filmes és a videojátékos világ. Elhunyt az egyik legkiemelkedőbb zeneszerző, az olasz Ennio Morricone. Több nagy sikerű videojátékba is készített zenét.

Ben Yedder twitteren reagált az új TOTSSF lapjára, ez alapján pedig biztosra vehetjük, hogy pontosan tudja, mennyire nem szeretik a játékosok a FUT lapjait.

×