Látványban erős, sztoriban gyenge – Sonic, a sündisznó kritika

A Sonic, a sündisznó film nem egy elkapkodott bevételszerző projekt volt. A Sega 1991-es videojátékának megfilmesítésének gondolata először 2013-ban vetődött fel. Ekkor szerezte meg ugyanis hozzá a jogokat a Sony Pictures, ami egy év alatt a Marza Animation Planettel együttműködve ki is dolgozta a filmadaptáció alapjait. A rendezői széket Jeff Fowler foglalta el, aki ugyan nem rendelkezik tekintélyes filmográfiával, 2004-es rövidfilmje, a Gopher Broke esélyes volt a legjobb animációs rövidfilm díjára az Oscaron. A forgatókönyvért Pat Casey és Josh Miller feleltek és a főszerepekre is sikerült néhány ígéretes színészt behúzni.

A címszereplő sündisznót eredetiben például Ben Schwartz komikus szólaltatja meg. Mellette feltűnik még a mozivásznon a Westworld és az X-men sztárja, James Marsden is, mint Tom Wachowski, a sztori antagonistájaként pedig nem mást köszönthetünk, mint Jim Carrey-t. Mielőtt rátérnénk a részletekre, érdemes megemlíteni a februári premier előzményeit, mert a Sonic bizony egy igen problémás gyerek.

A film első előzetese, amit 2019 áprilisában hozott nyilvánosságra a stúdió nem várt negatív visszhangot kapott és nemcsak a média, hanem a rajongók részéről is. A készítők ezután úgy döntöttek, elhalasztják a bemutatót, az első, zavarba ejtő képeket pedig nem sokkal ezután egészen újak követték. Ahelyett, hogy más, azonos témájú filmekhez hasonlóan, mint akár az Alvin és a mókusok, humanizálták volna a címszereplőt, úgy döntöttek, visszatérnek az eredeti koncepcióhoz. Erre a közönség nyomásának köszönhetően kerülhetett sor és milyen jó, hogy így lett.

Sonic hagyományos külsejével meglepően jól illeszkedik Jim Carrey Robotnyikja mellett a film látványába, ami kellően cukormázas és gyermeteg. Aki erre beül, annak egy percig sem lesz kérdéses, hogy egy kicsiknek szóló mozit lát. A Sonic 12-es korhatárbesorolását is csak néhány erőszakosabb jelenet teszi indokolttá, a párbeszédek és a történet alapján azonban ennek a fele lehetne ideális.

A sztori ott kezdődik, hogy találkozunk a kis Sonic-kal, aki gyereknek is legalább annyira nagyszájú és önfejű, amilyennek a film teljes hosszán ismerhetjük. Ezen nem változtat az sem, hogy átgondolatlan döntései miatt veszíti el az egyetlen személyt, aki gondoskodott róla. Egy ilyen döntésnek köszönheti továbbá, hogy a fél világ a nyomába ered és menekülni kényszerül, de ezt kénytelenek vagyunk elfogadni, hiszen enélkül nem lenne film sem.

A végtelenül egyszerű motivációk, az erőltetett szóviccek és a kétpercenként elhangzó popkulturális utalások sűrűjében egyedül Jim Carrey alakítása teszi elfogadhatóvá ezt a mozit. A színész zseniálisan hozza az őrült tudós karakterét, akivel vigyázat, de felnőttként könnyen szimpatizálhatunk.

Robotnyik, aki bár egyértelműen a sztori gonosztevője, valójában csak egy munkamániás felnőtt. Sajnálatos módon ebbe a munkába beletartozik a kis sündisznó elfogása és kegyetlen boncolása is. Bármennyire is legyenek helytelenek a céljai, az ő motivációit mégis sokkal könnyebben megértjük, mint a James Marsden által alakított Tomét (vagy Tim?).

Wachowski a Sonic második otthonául szolgáló kisváros fájdalmasan sztereotipikus rendfenntartója. Nála már csak kollégája, Billy Robb (Adam Pally) karaktere formálja meg jobban az előítéleteinkben élő vidéki rendőr figuráját. Az alig másfél órás filmnek visszatérő humorforrása Tom fánkok iránti szenvedélye, míg Billy-nek, ha épp nem alszik meg a szájában a tej, a telefon üzemeltetése is komoly fejtörést okoz.

A készítők egyértelműen a szatíra irányába akarták mozdítani történetüket, ezzel téve élvezhetővé azt a felnőtt közönség számára. Erre mennek ki a különböző sikerfilmeket és gyerekkorunk népszerű tévésorozatait, videojátékait idéző utalások is. Az Így neveld a sárkányodat-szériánál ez bevált, mert a Sonic-kal ellentétben ott sikerült ezt jól csinálni, míg a kék sündisznó esetében a legtöbbször csak a fejünket fogjuk az elcsépelt hivatkozásokat hallva.

A film mindezek mellett még csak nem is vicces, pedig erősen próbálkozik, amivel inkább csak az ellenkezőjét éri el. A poénok erőltetettnek érződnek, a sztori végtelenül egyszerű és az egysíkú karakterek sem javítanak a helyzeten. Mindezek mellett a film feléig szinte semmilyen izgalomra nem számíthatunk. A valódi Robotnyik is csak ezután mutatja meg magát egy kis színfoltot csempészve az amúgy nem túl izgalmas történetbe.

A Sonic itt kezd élvezhetővé válni és főszereplőnk is itt talál igazán önmagára. Annak, aki gyerekként játszott a Sega videojátékával és ismerősek neki a kék sündisznó ikonikus mozdulatai és támadásai, valódi csemege lesz a film vége. Az utolsó negyven percben kisebb-nagyobb megszakításokkal ugyan, de egy látványos, többszintű bossfightnak lehetünk szemtanúi Robotnyik és Sonic között. Csak ezen jelenetek miatt érzem úgy, hogy megérte végigülni a filmet, aminek már az első fél órája komoly nehézségeket okozott.

Ha nem vagy Sonic rajongó és a humorérzéked nem egyezik meg egy ötévesével, nem biztos, hogy ez a te mozid lesz. Ellentétben néhánnyal a Sega videojátéka nem túl erős sztoriban, amivel látszólag az írók sem nagyon tudtak mihez kezdeni. Az is előfordulhat persze, hogy a stúdiótól kaptak egy harminc oldalas referencia gyűjteményt a legjobb popkulturális utalásokkal az elmúlt harminc évből, és csak azt egészítették ki egy forgatókönyvvé. A film párbeszédeit és történetelemeit tekintve én nem zárnám ki ezt a lehetőséget sem.