James Gray nevét többek között olyan filmek éléről ismerhetjük, mint az Idegen földön, vagy a Z: Az elveszett város. A rendező munkásságában túlnyomó többségben szerepelnek a drámák, ezen belül azonban majdnem minden más műfajba belekóstolt már a romantikától kezdve a kalandon keresztül most a sci-fiig. Míg minden filmje egyedi, addig néhány dolog mindegyikben visszatérő elem. Gray-nek történeteiben sikerül mindig új oldalról megfogni egy-egy problémát, ami sokakat foglalkoztat, vagy épp nem foglalkoztat elegeket és gondolat-lavinát indítani velük.

Nincs ez másként az Ad Astrával sem, ami magyarul az Út a csillagokba alcímet viseli. Főszerepében Brad Pittet láthatjuk, de a film folyamatosan újabb és újabb ismert arcokkal lep meg minket. Feltűnik például benne Liv Tyler néhány rövid jelenet erejéig, mint a főszereplő volt felesége, de Tommy Lee Jones, Ruth Negga és Donald Sutherland is kulcsszerepet játszanak a történetben. Hiába az illusztris társaság, azt nem lehet kétségbe vonni, hogy ez a film bizony Pitt karakterének, Roy McBride-nak a belső drámájáról szól.

Kép forrása: theaureview.com

Azt nem tudjuk meg pontosan mikor játszódnak az események, a film elején csupán a közeli jövőt harangozzák be nekünk a készítők. Erre utalnak a már sci-fibe illő, de napjainkban sem annyira elképzelhetetlen elektronikai és orvosi eszközök és a következő lépések az űrkutatásban. Ezek alapján hatalmas ugrást tettünk meg a holdraszállás óta odáig, hogy le is telepedjünk rajta. Az első állomás megszületése után pedig az idegen élet kutatása felé fordult a figyelmünk.

Az űr ugyanakkor bármennyire lenyűgöző is, zord és hideg környezet, ahol már a puszta jelenlétünk az életünkbe kerülhet egyetlen apró hiba miatt. Ennek megfelelően a különböző állomásokon dolgozók kemény kiképzést kapnak, aminek része az is, hogy az érzelmeiket minden körülmény között kordában tudják tartani. Ez az elnyomás kulcsfontosságú szerepet játszik a filmben és a Brad Pitt által megformált Roy McBride gondolatai között is.

A rendező előszeretettel használta ki a közeli kameraállások és belső képek által nyújtott lehetőségeket, amiket monológokkal egészített ki. Ezekkel érzékelteti a film azt, mennyire egyedül tudja érezni magát egy ember akkor is, ha többen veszik körül. A rendszeres belső monológok Brad Pitt zseniális játékához is jelentős értéket adtak hozzá. Nekik köszönhetően az Ad Astra nemcsak egy út volt a csillagokba, hanem egy utazás egy introvertált elme legbelsőbb gondolataiba is.

Miközben főszereplőnk jelentős karakterfejlődésen esett át a film röpke két órás hossza alatt, ami valójában hónapokat ölelt fel, látványos jelenetekből sem volt hiány. Ha itt vagy, a történet alapkoncepcióját már ismerheted. McBride őrnagy ugyanis egy a Föld teljes népességét fenyegető űrkatasztrófa megakadályozása érdekében indul útnak előbb a Mars, majd a Neptunusz felé. Utóbbi a legutolsó állomás a naprendszerünk szélén, ahová földi hajó ebben a közeli jövőben elmerészkedett, fedélzetén épp McBride apjával (Tommy Lee Jones).

Kép forrása: HeyUGuys

Ő, bár lényegesen kevesebb időt kap a mozivásznon, mint fia, ha lehet még nála is érdekesebb karakter. Görbe tükröt állít azok elé a tudósok elé, akik a tudomány és a felfedezés nevében az emberi életeket is semmibe veszik. Továbbá bemutatja a szó szoros értelmében vett munkamániást, aki apaként és férjként hiába létezik, valójában olyan, mintha soha nem lenne ott igazán a családjának. Ebben apa és fia is hasonlítanak egymásra. Mindketten a munkájuknak élnek, csak épp, míg egyiküknek már túl késő a változásra,ha egyáltalán akarna is lépéseket tenni ebbe az irányba, addig a másik előtt még ott áll a fél élet.

A csillagokba vezető expedíció, ami először egy több hetes, majd egy több hónapos utat ölel fel a mellékszereplők lelki világába is enged némi bepillantást. Az Ad Astra így nem csupán sci-fi, hanem egy igen mély lélektani dráma is egyben. Láthatjuk a kontrasztot az erősen introvertált Roy és az útitársául szegődő emberek között. A filmben szinte minden feltűnő karakter szakértője valaminek és kemény kiképzésben vett részt, senki nem képes azonban olyan hidegen állni a dolgokhoz, mint a főszereplő. Ez kezdetben az ő szemszögéből hibaként jelenik meg, ahogy haladunk előre a történetben azonban egyre inkább képes megérteni másokat is.

Kép forrása: theverge.com

Aki idáig eljutott és most amiatt aggódik, hogy ennyi gondolatébresztés mellett a filmben nem jutott hely egy kis akciónak is, azt most megnyugtatom. A mélyűrbe vezető út ugyanis sötét és tele van iszonyattal… A legijesztőbb dolog, amivel szembe találhatjuk magunkat, földönkívüliek híján azonban maguk az emberek. Az űrben törvények és határok nélkül jön ugyanis elő a legjobban, mi rejlik a természetünk mélyén, ami sokszor nagyobb vadságot takar, mint egy valódi fenevad esetében. Ennek megfelelően a sci-fi rajongói izgalmas űrsétákra, élet-halálra menő összecsapásokra és hajszákra is számíthatnak az Ad Astrában, ahol a Hold sötét oldala mellett a zord vörös bolygó is feltárul előttünk.

Spoilerek nélkül úgy tudnám összefoglalni ezt a filmet, mint egy sci-fi köntösbe bújtatott lélektani drámát. Mindkét műfaj sajátosságai képviseltetik azonban benne magukat, így a felkavaró belső monológok és erkölcsi viták mellett a látványvilágnak is nagy szerep jutott a készítés során. James Gray, aki nemcsak rendezőként, de Ethan Gross-szal kiegészülve íróként is kivette a részét az Ad Astra munkálataiból jól megtalálta az egyensúlyt dráma és sci-fi között. Ennek ellenére a film nem építkezik a leggyorsabban, eseményei a háttérben bontakoznak ki és saját lelki világunkra van bízva, hogyan fogadjuk és értelmezzük őket.