A Volt egyszer egy Hollywood a legkevésbé sem hat a szó hagyományos értelmében véve „tarantinósnak”.

Brezsnyev és Nixon megállapodnak, hogy egy futóversennyel döntik el, hogy a keleti, vagy a nyugati blokk az erősebb. A megmérettetésen a sprinterek képességeik legjavát nyújtják, viszont az orosz sportember -ha csupán egy hajszálnyival is-, de lemarad pályatársa mögött. Másnap a szocialista tömb lapjaiban az alábbi beszámoló jelenik meg: “A tegnap megtartott, a két világrend közötti viadalon az amerikai futó szégyenszemre az utolsó előtti hellyel kellett, hogy beérje. Míg a munkásokért a rajtvonalhoz álló dicső bajnok a dobogó második fokára állhatott fel.”

Ha egy szépnek induló, ezernyi lehetőséggel csábító napon az egyik ismerősünk becsöngetne hozzánk, és a kötelező körök lefutása után széles mosollyal megjegyezné, hogy van egy programötlete, aligha zavarnánk el. Inkább készséggel meghallgatnánk, hogy mi jár derék cimboránk fejében. Ám, ha az illető azt vetné fel, hogy egy közel három órás, elsősorban a sors forgandóságáról szóló, keserédes dramedy (drama + comedy) megtekintésével üssük el a délutánunk, arcunkról esélyesen lehervadna az udvarias mosoly.

Kép forrása: IMDb

Elvégre akárhogy is csűrjük-csavarjuk a szót, ez elsőre holmi kínosan hosszúra elnyúlt, meddő szellemi maszturbációra emlékeztet, és joggal beindítja az ember fejében a vészriasztót. Aztán, ha kománk még azzal is súlyosbítaná a helyzetet, hogy leszögezné, hogy cselekményről minimum barokkos túlzás beszélni, finoman felszólítanánk, hogy mielőbb kívülről szemlélje rezidenciánk bejárati ajtaját. Végül, ha azt is megpendítené, hogy egy kisebb sztorikat csokorba fűző alkotásról van szó, sürgősen fegyvert ragadnánk. Hiszen nincs az a bíró, aki elítélne, ha egy efféle, gátlástalan fenyegetés hallatán merő önvédelemből egyszer-kétszer-negyvenhatszor beledöfjük kedvenc böllérkésünk a tébolyodott mániákusba. Vagy ha pacifistább hajlamúak vagyunk, lélekben felkészülnénk arra, hogy lehet, hogy nemsokára elő fog kerülni egy bilincs, és hamarosan kénytelenek leszünk lerágni egy testrészünket azért, hogy elmenekülhessünk.

Ha viszont pajtásunk két jeggyel torpanna be Quentin Tarantino kilencedik nagyjátékfilmjére, majd felajánlaná, hogy ingyen és bérmentve elvisz minket a moziba, benne lenne a pakliban, hogy testvérünkké fogadnánk. Vagy biztosítanánk, hogy a jövőben el fogunk neki nézni egy, az anyánkra tett, dehonesztáló megjegyzést, netán megkérdeznénk, hogy szüksége van-e szervdonorra. Holott a két ajánlat egy és ugyanaz: egyedül a körítés más. A világhírű direktor szokásához híven egy fikarcnyit sem törődött az elvárásokkal, és újfent a saját feje után ment.

Kép forrása: IMDb

A Volt egyszer egy Hollywood így a legkevésbé sem hat a szó hagyományos értelmében véve „tarantinósnak”. Vagyis egy-két jelenetet leszámítva búcsút inthetünk a védjeggyé vált, a fizika és a biológia törvényeit ajánlásokká szelídítő, túlzó, véres-beles erőszaknak. Továbbá, bár a párbeszédekre egy szavunk sem lehet, mert jócskán akadnak köztük mívesen kimunkált, szórakoztató szövegek, érezhetően ritkábbak a rendezőre jellemző, néha kissé túlírtnak ható dialógusok. Sőt, megkockáztatom: az idézetekre vadászó rajongóknak alaposan fel kell kötniük azt a bizonyos alsóneműt. Persze ez nem jelenti azt, hogy hiányoznak a fejünkben megragadó sziporkák.

A fő hangsúly tehát ezúttal nem a rendező közmondásos erősségein, hanem az atmoszférán, pár központi karakter csetléseinek-botlásainak bemutatásán, valamint sorsuk alakulásán van. Rick Dalton valaha a tévészínészek elitjéhez tartozott, de miután kiugrott sikeres westernsorozatából, kemény-szívós munkával leküzdötte magát a B-lista aljára. Manapság jószerivel kizárólag gonosztevőket játszik, és beskatulyázott, leírt senkiháziként vándorol forgatásról forgatásra. Ez alaposan megviseli az idegeit: megtört, dadogó, láncdohányos alkoholistává züllött. Egyetlen barátja kétes múltú, a szakmában közutálatnak örvendő kaszkadőrje és asszisztense, Cliff Booth, aki vele szemben a nyugalom szobra.

Az életet lazán vevő, csóró vagány elfogadta, hogy egy hullócsillag lótifutijaként fog megöregedni, és annak szenteli napjait, hogy a lehető legjobban érezze magát. A mű gerincét az ő kalandjaik teszik ki. A depressziós színész erőnek erejével igyekszik bebizonyítani, hogy még mindig valaki, míg segédje a múlt egyik-másik nagy bunyójának felidézésével, vagy stopposlányok fűzögetésével múlatja az időt. Meghallgatások, felvételek, apró-cseprő sztorik, céltalan, ám remek zenei aláfestésű autókázások, és a távolról sem töretlen, de még a legsötétebb órákban is pislákoló hit, hogy egyszer jobb lesz. Ez teszi ki a majd három órán keresztül hömpölygő játékidő tekintélyes részét.

Kép forrása: IMDb

Azonban, hogy teljes képet kaphassunk a szabad szerelem és a féktelen partik évtizedéről, a szürke-totális középszer mellett két másik pólus, azaz az álomgyár vitathatatlan krémje és söpredéke is képviselteti magát. Bruce Lee, Steve McQueen, Roman Polanski és a méltán harmadik főszereplőnek tekinthető szexszimbólum, a sztárságot az utolsó cseppig kiélvező Sharon Tate hétköznapjaiba is bepillanthatunk. Ráadásul éles ellenpólusként az iszonytató, az életet nem sokra tartó, Charles Manson vezette sátánista hippikommuna is feltűnik a színen, igaz nem teljesen úgy, ahogy azt gondolnánk.

Ennyi vonulat zavarba ejtően soknak hathat – pláne, ha a fentebbi névsor olvasása közben csak sűrűn pislogva meredünk a monitorra. Tény: Tarantino abból indul ki, hogy a néző hozzá hasonlóan ismeri a popkultúra ezen szegmensét, ergo nem nagyon szentel időt arra, hogy oktasson, vagy magyarázzon. Ez az USA területén biztosan keveseknek jelent gondot. Pontosabban fogalmazva: pár, szemvillanásnyi időre feltűnő, obskúrus poén még az ottani esztétákat is megizzaszthatja, ám ennél komolyabb fennakadás nem nagyon fordulhat elő. Viszont a magam részéről hajlok arra, hogy egy átlagos közép-kelet-európai az utalások és rejtett gegek javáról lemarad. Ez pedig annak tükrében, hogy a Végjátékét megközelítő hossz okvetlenül túlzás, és nem ártott volna vágni a végeredményből, könnyen azzal járhat, hogy obszcén káromkodások közepette hagyjuk el a vetítőtermet. Már ha el nem nyom az álom a félidő környékén.

Kép forrása: IMDb

Ezek a gyengeségek azonban semmit sem változtatnak azon, hogy a Volt egyszer egy Hollywood egy vitán felül profin összerakott, a maga kategóriáján belül parádésnak számító, igényes rétegprodukció. Ezért jegyvásárlás előtt mélyen nézzünk magunkba, és tegyük fel a kérdést: hajlandóak vagyunk végigülni egy Magyarországon behatóan kevésbé ismert érának emléket állító, monstre merengést?

Ha a válasz igen, egy percet se késlekedjünk, mivel garantált, hogy maradandó élményben lesz részünk. Amennyiben halovány lila gőzünk sincs a korszakról, esetleg minimálisan sem hat meg egy vérbeli, a jellemekre-hangulatra építő dráma-vígjáték, inkább ugorjunk.

Összefoglalás

Volt egyszer egy Hollywood – Azok a hatvanas évek


Szerzői értékelés

8

Tarantino kilencedik nagyjátékfilmje obszcén szövegekkel teli vérfürdő helyett egy pár epizód kivételével meglepően visszafogott, érdekes, művészi igényű alkotás. Ha érdekel minket a hatvanas évek, és ismerjük is, ne hagyjuk ki. Ugyanakkor ellenkező esetben jobban tesszük, ha más elfoglaltságot keresünk magunknak.

Remekül idézi meg a hatvanas éveket

Gazdag és érdekes szereplőgárdával dolgozik

Vérbeli jellem-dramedy

Bőven lehetett volna vágni belőle

Ha nem ismerjük az érát, az élvezeti értéke drámaian csökken

Olvasói értékelés

0
Kiemelt ajánlat

ASUS ROG Gladius II (Bemutató darab)

23 740 Ft

Kosárba

23 740 Ft

FPS-játékhoz optimalizált, ergonomikus, optikai gamer egér easy-swap kapcsolófoglalat kialakítással, Aura Sync RGB megvilágítással, valamint hüvelykujjal kapcsolható DPI váltógombbalROG Gladius II – A tökéletes FPS... tovább »

23 740 Ft

Kosárba

  • Tulajdonságok:
  • - Optikai érzékelő - Csatlakozás: USB - Felbontás: 12000 DPI - Kábelhossz: 2 m - Súly: 110 g - Frissítés: 1000Hz - Gyorsulás: 50G

×