Túl hihető szatírák, hőssé lett gazemberek és változatos belemagyarázások. Cikkünkben ezúttal az akarva-akaratlanul félreértett filmeké a főszerep!

Komoly vagy sem?

A politikatudomány egyik sarokkövévé nemesedett A fejedelemnek hála, Niccolò Machiavelli örökre beírta magát a történelemkönyvekbe. Neve az etikát-erkölcsöt szükséges rossznak tartó, megtévesztésre-hitszegésre esküvő gondolatrendszere miatt a nyers hatalomtechnika és az elvek nélküliség szinonimájává lett. Elvégre tanácsait követve a királyok, császárok és más koronás fők nem kell, hogy bármiféle erénnyel rendelkezzenek: bőven elég, ha a tisztes élet illúziója lengi őket körbe. Ígéreteik sem kötik őket, mert ahogy Firenze hírhedt szülötte fogalmaz, „A bölcs uralkodó tehát ne legyen szótartó, ha ez a magatartás kárára válik, s ha az okok, melyek miatt ígéretet tett, megszűntek.”.

Könnyen megeshet, hogy Machiavelli valóban ekképpen vélekedett a világ dolgairól. Ám az abszurditás határát súroló, sőt, időnként a logika legelemibb szabályaira is fittyet hányó eszméi és az ettől markánsan elütő pályája közötti ordító különbség többek fejében is beindította a vészcsengőt. Ezért mára nem egy és nem két kutató is arra az álláspontra helyezkedett, hogy az eszes diplomata sajátos tréfaként önként sározta be hírnevét. Hogy aztán téves, de a gátlástalan autokraták fülében remekül csengő javaslataival romlásba kergesse a zsarnokokat.

Hogy mi az igazság, azt sosem fogjuk megtudni. Ellenben az vitathatatlan, hogy az évek során számos direktor megbánta, hogy nem tette egyértelműbbé, hogy mit is akar üzenni.

Lássunk hát pár konkrét példát!

 

Hagyd, úgysem értenék

Nem ritka, hogy a hol szelíd, hol pedig maró gúny siklik félre. Annak dacára, hogy manapság a Tűnj el!-hez és a Boldog Halálnapot franchise-hoz hasonló, sajátos horror-újraértelmezések fénykorukat élik, M. Night Shyamalan 2008-as Az eseménye milliók haragját vívta ki. Hiszen rengetegen égbekiáltó-pofátlan ostobaságnak találták, hogy növények tizedeljék meg az emberiséget, és a főszereplők lényegében mozdulatlan nemeziseik elől meneküljenek. Maga a főszereplő, Mark Wahlberg is hangot adott a nemtetszésének: egy riporter kérdésére igen keresetlen szavakkal fejtette ki, hogy ennél röhejesebb-bicskanyitogatóbb produkcióban még életében nem vett részt. Azaz ő sem tudta, hogy meglepő csavarokkal operáló profi szeme előtt a sablonok megfricskázása lebegett, mivel alkotását a fénykorukat az ötvenes-hatvanas években élő, bugyuta inváziós horrorok paródiájának szánta. Ez tökéletesen sikerült. Aki ismeri a jellemzően idegen lények, vagy a társadalomba beszivárgó, alakváltó szörnyek ármánykodásai körül forgó, a hidegháborús paranoia ihlette rémmeséket, remekül szórakozhat a klisék kifigurázásán. Ám a mozilátogatók és kritikusok többsége nem vette a lapot.

Kép forrása: collider.com

Paul Verhoeven 1997-es Csillagközi inváziója anno kritikailag és anyagilag is megbukott, ráadásul a jeles rendezőnek azzal a váddal kellett szembenéznie, hogy az agresszivitásukat olcsó nacionalizmussal elfedő, militarista körök szekértolója. Ő azonban kezdettől fogva görbe tükröt akart tartani a háborút hazafias kötelességnek, vagy kívánatos, a fejlődést előremozdító dolognak tartó irányzatok elé. Beszédes, hogy már a nyitánnyal megalapozza a hangulatot, mert az nem más, mint a hitvány náci propagandafilm, az Az akarat diadala egyes képsorainak újraforgatott változata. Ám balszerencséjére igényesen tető alá hozott koncepcióját kezdetben szinte mindenki félreértelmezte.

A korát évekkel megelőző Josie és a vadmacskák kudarca is azon, kissé paradox okra vezethető vissza, hogy Harry Elfont és szerzőtársa, Deborah Kaplan túlságosan profin űzték a mesterségüket. Művük ugyanis az ajándéktárgyak, termékelhelyezések, reklámok és más extra pénzkereseti források bűvöletében élő, a tehetséget vagy a minőséget másodlagosnak tartó zeneipar elé tart görbe tükröt. Így miközben a fiatal előadók tudat alatt ható üzenetekkel manipuláló nagyvállalatok mesterkedéseit hiúsítják meg, és az egyik központi téma az egyéniség megőrzése, éles kontrasztként egymást érik a reklámok. Megjegyzendő, hogy a készítők markát egy fillér sem ütötte a hírverésért: a Segához a Pumához és az Advillhoz hasonló multi-márkák kizárólag az abszurd hatás fokozásáért kerültek be a produkcióba. A groteszk üzenetet sajnos kevesen értették meg, hovatovább a poént nem vevő újságírók egyenesen valóságos átok-gyilok hadjáratba kezdtek, megásva ezzel a komédia sírját.

 

Én ilyet nem mondtam!

Az sem ritka, hogy páran a kreatív stáb eredeti szándékaira fittyet hányva a saját javukra akarják fordítani az érintettek fáradozásainak gyümölcsét. A Studio Ghilbi társalapítójaként világhírűvé vált Takahata Iszao megannyi klasszikus anime producereként, írójaként és rendezőjeként nyerte el a japán animáció rajongóinak tiszteletét. Legtorokszorítóbb munkája vitán felül a Szentjánosbogarak sírja, mivel ebben a jobb sorsra érdemes testvérek, Szeita és Szecukó a második világháború sokat szenvedő, ártatlan áldozataivá válnak. Ezért nyugaton általános a vélekedés, hogy a pacifista művész az öldöklés és a fegyveres konfliktusok ellen kelt ki 1988-as remekével – de erről az elmondása szerint szó sincs. Sőt, egyenesen attól tartott, hogy remeke éppen hogy érvként szolgálhat a harcolni vágyóknak arra, hogy megindokolják, hogy miért is nem szabad soha letenni a fegyvert.

A hazánkban kevésbé jegyzett Dr. Seuss Horton Hears a Who című meséje alapján készült, 2008-as Horton megjelenésekor egy régi vita lángjai csaptak újra magasra. Ennek oka, hogy abortuszellenesek körében a mókás elefánt valóságos ikon, mert többször is leszögezi, hogy „Egy személy akkor is személy, ha kicsiny.” és ők ezt mozgalmuk támogatásaként értelmezik. Pedig előbb az író, majd halála után özvegye cáfolta ezt az elpusztíthatatlan tévképzetet.

Kép forrása: theplaylist.net

Ray Bradbury Fahrenheit 451-jének adaptációi során is megszokott, hogy az ítészek a kormányzati cenzúrán szörnyülködnek. Ám a 2012-ben elhunyt író több ízben is leszögezte, hogy azzal együtt, hogy magától értetődően nem ért egyet a könyvek elégetésével, az igazi veszélyt nem az állam jelenti. Hanem a mindent kiüresítő és lebutító, egyben a nézők fejét haszontalan információkkal tömő, a dolgok mélyére viszont soha le nem ásó televízió. Vagyis a tudás valódi ellensége a felszínességével hódító, az olvasást unalmasnak-fölöslegesnek beállító képernyő, és nem a köteteket már-már kéjes élvezettel megsemmisítő tűzőrség. Ők csupán pribékek: a valódi gazfickók a stúdiókban ülnek.

 

Vox populi

A frappáns sziporka szerint a legnehezebben kezelhető süket az, aki nem is akar hallani. Ez ezerszeresen áll az állítólagos kedvenceik kulcsmotívumait fölényes magabiztossággal ignoráló rajongókra. Az 500 nap nyárban Summert alakító Zooey Deschanel-t a mai napig zaklatják azzal, hogy miért kellett egy szívtelen, az őt imádó Tomot kikosarazó leányzó bőrébe bújnia. A színésznő kezdetben azt hitte, hogy egy rossz viccről van szó, mert Marc Webb romantikus dramedy-jének az a lényege, hogy az eseményeket a nyilvánvalóan nem objektív férfi szemszögéből éljük át. Ergo nem a nő jégszívű. A csalódott szerelmes egy megbízhatatlan, álomvilágban élő, kórosan egoista narrátor és miután egyedül az ő véleményét ismerjük meg, hajlamosak vagyunk a pártját fogni.  Egyben elfelejteni, hogy az éremnek két oldala van.

A nem éppen komplikált cselekményszövésű, egy borzasztó végkimenetelű partit bemutató Project X – A buli elszabadul esetében is trükkös megérteni a reakciókat. Elvégre, ha a könnyed vígjátéknak van bármiféle üzenete, az az, hogy lehetőség szerint ne rendezzünk egy olyan összejövetelt, ami vandál tömegkatasztrófába torkollik. De jelek szerint ez nem volt világos a nézőknek, mivel ezrek és ezrek döntöttek úgy, hogy követni fogják a hibát hibára halmozó tiniket. A negatív csúcsot Haren városában sikerült elérni. Az ide érkező, ötezer fős duhaj horda nekivadult tagjai bőven egymillió euró feletti kárt okoztak a húszezer körüli lélekszámú, holland település lakóinak.

Vitán felül áll, hogy a nemrég új köntösbe csomagolt Az oroszlánkirály legnépszerűbb karakterei a szószátyár Timon és jóval sztoikusabb társa, Pumbaa. A szurikáta és a varacskos disznó az 1994-es eredeti folytatásaiban is feltűntek, saját sorozatot kaptak, ráadásul több oktatófilmben is okosították a fiatalokat. Aprócska gond, hogy a hibákból való tanulás és az élet örök körforgását hirdető alkotás kontextusában a mának élés totális zsákutca. Simba egy lépést sem jut előre új komái oldalán: sorsa csak akkor ível felfelé, mikor ráébred, hogy feledés helyett tovább kell lépnie és ezen felbuzdulva visszatér az övéi közé, hogy szembenézzen a sorsával. Az elsőre hasznosnak-könnyednek tűnő hakuna matata életérzés tehát szigorúan a sztori szempontjából többet árt, mint amennyit segít – de a dal ettől még nem lesz kevésbé fülbemászó.

Kép forrása: medium.com

Az ördög néha szentírást idéz

Alkalmasint egy-egy színész bámulatos alakításának és a szájába adott, parádés dialógusoknak köszönhetően teljesen világosan elrettentő hatásúnak szánt figurák emelkednek a hősök közé. A Tőzsdecápák Gordon Gekkójának a mohóság védelmében előadott monológjára üzletemberek tucatjai hivatkoztak az évek során és a beszéd vezérfonala kis túlzással élve egy generáció alkuszainak félhivatalos jelszavává lett. Holott ahogy az minimális józan ésszel is belátható, az értelmetlen harácsolás végül elnyeri méltó büntetését. A vagyonos, pályája csúcsán iszonytató hatalommal bíró befektető sem tudja elkerülni a végzetét. Egyetlen ideig-óráig megtévesztett, ám végül egy a becsület útjára lépő, és végül elveiért a börtönt vállaló zöldfülű újonc is elég ahhoz, hogy birodalma összeomoljon.

Hasonlóképpen, a Született gyilkosok üzenete is félrement. Egyik cikk a másik után húzta le róla a vizes lepedőt, és sokan tényként kezelték, hogy a közel kétórás hentfesztivál a legaljasabb indulatokat, illetve az esztelen erőszakot dicsőíti. Oliver Stone-nak persze esze ágában sem volt ilyesmihez adni a nevét. Egyszerűen be akarta mutatni, hogy kellő hátszéllel két olyan közveszélyes őrült, mint Mickey és Mallory is belophatják magukat a publikum szívébe, miközben semmi szeretnivaló sincs bennük. De ha törvényen kívüli szerelmesekként jelennek meg a tévében, közönséges, hitvány mészárosból tragikus sorsú számkivetettekké avanzsálnak. Ezt sajnos ékesen igazolta. Rengetegen nem szörnyetegekként, hanem főhősökként tekintettek a párosra, sőt, esetleg szurkoltak is nekik, és több, zavart elméjű eszelős is ihletett merített a rémtetteikből.

Záróakkordként felsorolásunk aligha lenne teljes a Harcosok klubja nélkül, hiszen a hatását lehetetlen alábecsülni. David Fincher drámájának megnézése után százezrek jutottak arra, hogy Tyler Durden egy nyersebb, ám ezzel együtt szebb, jobb és őszintébb világ hírnöke. Egy olyan próféta, akinek tanításait követve a szürke senkik is kiszabadulhatnak a szokásos- kötelezettségek béklyójából, hogy aztán végre önmaguk lehessenek, és mesés távlatok nyíljanak meg előttük. Példáján fellelkesülve többen létrehozták a maguk klubját, hogy bunyókkal vagy illegális akciókkal vezessék le a feszültséget. Eközben pedig egy percig sem gondoltak bele, hogy új idoljuk még az eredeti regényt jegyző Chuck Palahniuk szerint is a túlzott, mérgező férfiasság és a tébolyult anarchia avatárja. Semmit sem teremt, vagy javít meg: tudománya nem áll másból, mint hogy felvillant egy elsőre bátornak és izgalmasnak tűnő, de a valóságban sehova sem vezető, véres-eszetlen utat.

Ezzel cikkünk végére értünk. Ti ismertek ilyen, vagy ehhez hasonló filmeket?

A 2019-es Gamescon-on mutatta be a Mojang a Minecraft új demoját, ami már alkalmazza a Ray Tracing technológiát. Szerintünk gyönyörű.

Hangulatos és ötletes videó nyerte a Dota 2 világbajnokság rövidfilmes megmérettetésének első helyét.

Nem lehetsz igazán jó baseball játékos, ha nem hagyod magad kicsit besározni. Jól tudják ezt Japánban is.

Egy új kép megmutatja, hogyan fest majd a hó, illetve a felhős ég a játékban.

A Doom Eternal érdekes multiplayer környezet biztosít majd a játékosoknak, amit most egy rövid videóban mutatnak be.

×