Co-op Kritika - Wolfenstein: Youngblood

Megjelent a legújabb Wolfenstein és kövezzetek meg vagy nevezzetek anti-multi arcnak, de olyan érzésem volt, mint a Fallout 76 bejelentésekor: ha egy fundamentálisan egyjátékos módra épülő szériába megpróbálnak beleerőltetni egy multiplayer részt, ott valami nem lesz rendben. Bár a Youngblood minőségben szerencsére jóval felülmúlja a Bethesda múlt őszi szellemi környezetszennyezését (nem nehéz amúgy – szerk.), mégsem lett több egy kicsit erőltetett fillernél.

0
 

Megjelent a legújabb Wolfenstein és kövezzetek meg vagy nevezzetek anti-multi arcnak, de olyan érzésem volt, mint a Fallout 76 bejelentésekor: ha egy fundamentálisan egyjátékos módra épülő szériába megpróbálnak beleerőltetni egy multiplayer részt, ott valami nem lesz rendben. Bár a Youngblood minőségben szerencsére jóval felülmúlja a Bethesda múlt őszi szellemi környezetszennyezését (nem nehéz amúgy – szerk.), mégsem lett több egy kicsit erőltetett fillernél.

Fasiszta kommün

Tyrion: Történetünk 19 évvel a The New Colossus eseményei után veszi fel a fonalat. Blazkowicz és Anya ikerlányai már felnőtt nőkké váltak, akik életük jelentős részét töltötték a nácik elleni küzdelemre való felkészüléssel. Talán nem is gondolnak rá, hogy képességeiket nemsokára éles helyzetben is próbára kell tenniük, hiszen apjuk váratlanul eltűnik. Az utolsó nyom Párizsba vezeti őket, ahol a helyi ellenállás segítségével gyengítik a nácik befolyását, és közben B. J. után kutatnak. A fények városában pedig számos nehézséggel kell megküzdeniük, de nem csak nekik, hanem nekünk, játékosoknak is.

Tanár Úr: A történet egyébként is papírvékony, gyakorlatilag egy post-it cetlire fel tudnám szkeccselni, íme (SPOILER- DUH!): Blazko eltűnik, az ikrek elrepülnek Párizsba, megtalálják, majd 2-3 perc ősi zsidó technológiáról való hadoválás után leverik a kb. 2 küldetéssel azelőtt megismert, amúgy katasztrofálisan megírt „főgonoszt”. A mélységet és a komplexitást, sőt bármilyen kielégítő konklúziót totálisan nélkülöző sztori ez. Hol van már a New Order önironikus, mégis komoly atmoszférája, ami még 2014-ben felrázta az FPS-szcénát a náciírtás sötét oldalát is bemutatva? Értem én, hogy ez egy kvázi-spinoff játék, de ettől még nem kellett volna belőle középszerű sitcomot csinálni.

Lever a Gewehr

Tyrion: Ha az arzenálunkra pillantunk, még úgy tűnhet, hogy minden rendben lesz ezzel a játékkal. A szokásos flinták mind tiszteletüket teszik, és a kezelésük is a megszokottaknak megfelelően egészen élvezetes. A lövöldözés elemi élményén túl az is örömmel tölthet el minket, hogy személyre szabhatjuk fegyvereinket, legyen szó egyszerű kozmetikázásról, vagy éppen alkatrészenkénti fejlesztésről. Akinek mindez nem lenne elég, még mindig felkaphatja az aktuális náci osztag ügyeletes nagyfiújának a mordályát, és ezekkel a pokoli gépezetekkel szaggathatja szét az elé kerülőket. Ha pedig még ezek után is hiányérzetünk lenne, ott vannak a történet előrehaladtával megszerezhető speciális fegyverek, amelyek nem csak népességcsökkentésre, de speciális ajtók vagy ládák nyitására is alkalmasak. A változatosság és a kényelmes használat pedig együtt azt eredményezik, hogy az alapok továbbra is kellőképpen működnek, még ha sok változtatásra nem is volt szükség az előző részekhez képest.

Képtalálat a következőre: „wolfenstein youngblood gameplay”

Tanár Úr: Nekem egy problémám azért volt a felhozatallal, névlegesen a sörétes puska, ami körülbelül annyira effektív, mint egy használt koton egy kocsmai bunyóban: ijesztő és értelmezhetetlen, csak nem nagyon csinál semmit. Messze a legjobban működő fegyverek a nagy kaliberű Sturmgewehr és az alap sorozatlövő Blitzgewehr. Azt azért aláírom, hogy funkcionalitás és érzet szempontjából nem nagyon lehet panasz egyik fegyverre sem. Mindegyiknek valódi súlya, kielégítő hangja és realisztikus visszarúgása van. Még ha némelyik pontossága a reggeli vizelésemét centizi is.

Drónok harca

Tyrion: Aztán megérkezünk az első komolyabb harcba, és csak foghatjuk a fejünket, hogy ez mégis hogyan fordulhatott elő. Nem értem, miért lett a Wolfensteinből, az old school lövöldék egyik utolsó mentsvárából egy fejetlen zűrzavar, de az is lehet, hogy csak nem akarom elfogadni. Kezdjük az ellenfelekkel. Az egy dolog, hogy SpongyaBob csak szeretne olyan szivacsként viselkedni, mint ők a lövedékekkel szemben, mert legalább sokszínűek lettek. Arra viszont már nehezen találok szavakat, hogy úgy kerülik a fedezékeket, mint Quasimodo a szépségversenyeket, mindenki csak szaladgál össze-vissza. Emellett gyakran a hátunkba is kerülnek, azonban ez nem mindig egy átkaroló hadművelet sikerét jelenti, sokszor csak úgy kiköpi őket a föld, ami egy olcsó húzás.

Ehhez hozzáadódik az, hogy a kihívást szörnyen közelítették meg a készítők, és inkább idegesítő ellenfelek garmadáját szabadítják ránk. Lesznek itt arcunkba szaladó robbanó kutyák, érdemtelenül sokat sebző drónok, és falra szerelt lövegek, amelyeket szinte lehetetlen elpusztítani. Ez utóbbi annak köszönhető, hogy a hitboxok néhol gyanúsabbak, mint lőfegyveres körözött bűnöző egy gyilkosság helyszínén. Nem azt mondom, hogy a legtöbb opponens anyja a sok emlegetéstől csuklósabb volt, mint a 7-es busz, de az is biztos, hogy nem így képzeltem el a felhőtlen szórakozást. Már csak azért sem, mert egy Wolfensteintől pörgős, de értelmes harcrendszert várok, nem egy sekély, és emiatt hamar ismétlődővé váló káoszt.

Tanár Úr: Tyriont sajnos itt csak megerősíteni tudom. Még feltűnőbb a semmiből a hátunkba kerülő ellenfél, ha ketten toljuk a játékot, hiszen nem egyszer esett meg, hogy éppen hagytam Tyriont szenvedni a másik sarokban, míg én kielégítettem a loot-prostitúciómat (WoW-oztam 10 évig, hagyjatok – szerk.) és azon kaptam magam, hogy céltudatosan szerencsétlen csapattársam hátába teleportálnak a szélsőjobbosok. Komolyan mondom, már csak „NORMÁLISAK” póló kellett volna rájuk és totál a Pride-on éreztem volna magam.

Képtalálat a következőre: „wolfenstein youngblood gameplay”

Ez persze felettébb zavaró főként úgy, hogy néhány ellenfél sikerének a kulcsa, hogy ne vegyük őket észre, mint például a robbanó kutyák (még egy szóösszetétel, amit sosem gondoltam, hogy leírok, oh well… – szerk.), amiket elég nehéz kilőni, ha 10 méterre jelennek meg a semmiből, hátulról.

Ha ez nem lenne elég, az ellenfelek körülbelül a játék negyedétől kezdve valamilyen páncélt viselnek. Pici fehér téglalapok jelölik a könnyű páncélt és a nagyobb, szürke közepű négyzetek jelölik a nehéz páncélt. Ezzel hatalmas probléma nem is lenne például egy RPG-ben, azonban egy olyan pörgős akciójátékban, mint amilyen a Wolfenstein, egyszerűen nem működik a dolog. Azon felül, hogy a játék úton-útfélen annyi villogó speciális effekttel hányja teli a képernyőt, hogy majdnem előjött a nem létező epilepsziám, egy vérgőzös tűzharcban nem valószínű, hogy arra lesz időm, hogy azért hunyorogjak, hogy éppen melyik fegyvert kéne használnom az adott páncéltípusra.

Ahol azonban totál kiborították nálam a bilit, az az utolsó főellenség, aki azon kívül, hogy teljesen bugyuta mechanikákkal rendelkezik, még szörnyen idegesítő is. Az sem segít a helyzeten, hogy a kétfázisú harc első része könnyebben bevehető, mint a csajok szombaton a Morrisonsban, a második meg olyan, mint egy vakrandi egy ruszki úszónővel. Persze, hogy az, ugyanis az odáig vezető misszió 32-es szintű, a főellenfél viszont 35-ös, így hiába indul neki jóhiszeműen az egyszeri krisztusikor mínusz egyes játékos az ütközetnek, ott már a kőkemény midlife crisis fogadja.

Felhők alatt, nácik felett

Tyrion: A lopakodás, mint opció persze még megvan, azonban erre nem volt sok motivációm. A viszonylag szűkös eszköztárunk az előző részek szűkebb pályáit még bőven kiszolgálta, de az itteni nyíltabb terepeken nem volt sok kedvem kísérletezni. Ez a váltás ugyanakkor nem nagy baj, hiszen a Youngblood egyik fontos pozitívuma a mozgékonyságunk, amelyet a magasságában is terebélyes terepek miatt ki is használhatunk. És ugyanígy nem mehetek el szó nélkül az Arcane Studios befolyása mellett sem, hiszen számos alternatív útvonallal találkozhatunk, még ha ez a küldetések lényegi részén nem is nagyon változtat.

A felépítéssel sokkal inkább a teljes játék szintjén van probléma. A Youngblood ugyanis szakított elődjei lineáris felépítésével, helyette kaptunk néhány szabadon bejárható kerületet, ahol a küldetéseinket találjuk. Sajnos ez nem áll jól a játéknak, mi több, teljesen feleslegesnek tűnik. Minden egyes küldetés előtt csak plusz vesződség, hogy el is kell jutni a legtöbbször leválasztott misszióhoz. Ráadásul az ellenfelek bevetések között újratermelődnek, így egymás után többször is elintézhetjük ugyanazt az osztagot. Nem olyan rossz dolog, mint Alinity macskájának lenni, de ettől függetlenül szükségtelen, hiszen a főbb küldetések önálló egységként nem működtek volna rosszul.

Képtalálat a következőre: „wolfenstein youngblood gameplay”

Tanár Úr: Nekem azért volt problémám a pályadizájnnal és nem csak a szabadon bejárható, de a lineáris részeknél is. Végig azon gondolkodtam, hogy az előző részekben (főként a New Orderben) milyen jól sikerült keverni a linearitást és a szabadságot. Emlékszem, hogy mindig egy kiút volt egy pályaszegmensből, de hogy odáig hogyan jutunk el, jobbára ránk volt bízva. A Youngblood ezt a struktúrát teljesen szétszabdalja és vagy átláthatatlan nyílt terepeken bóklászunk, ahol a küldetést jelző nyílon kívül semmiféle orientációs segítséget nem kapunk, vagy hiperlineáris, szinte csőszerű alagutakba vagy minden oldalról zárt arénákba dobnak be minket, ahol maximum fel-le cikázhatunk a szintek között. A vertikális nyitottság valóban plusz pont, de ez sem menti meg a különböző terepeket a sokszor unalmas is inspirációt teljesen nélkülöző terepeket.

RPG, de nem a rakétavető

Tyrion: Amikor először megláttam, hogy szinteket fogunk lépni, és az ellenfelek feje felett számok díszelegnek, nem akartam hinni a szememnek. Semmi kedvem nem volt hozzá, hogy válasszak a hosszú farmolás, vagy a nálam erősebb opponensek miatti szenvedés között. Bár azt fenntartom, hogy egy Wolfensteinben továbbra sincs semmi keresnivalója szerepjátékos elemeknek, de a helyzet nem katasztrofális. Tapasztalati pontokkal ugyanis bőven el leszünk látva, így a rengeteg mellékküldetésnek csak egy kis részét kell felgöngyölítenünk. Ugyanakkor ez nem változtat a tényen, hogy a szintrendszer csakis azért került bele a játékba, hogy valahogy kitornásszák a papírvékony történet kemény három óráját nagyjából háromszor ennyire.

Az, hogy itt-ott opcionális feladatok után kell nézni, még nem lenne égbekiáltó baj, csak sajnos ezek a missziók nem éppen a Witcher III szintjét kalibrálták be. Ha a többségük ennél primitívebb lenne, akkor éppen pattintott baltafejet készítene egy barlangrajz árnyékában, így pedig nem éreztem a belső késztetést, hogy még több időt szánjak rájuk. Cserébe a képességek rendszere nem lett rossz, igaz, a funkciók többsége felvehető fejlesztésként is jól működött volna.

Tanár Úr: Talán itt jegyezném meg, hogy a túltolt szerepjátékos elemeknek egy, és csak egy célja van: pénzszerzés. Persze nem nekünk, hanem a Bethesda-nak. nehéz lenne manapság olyan játékot találni a AAA kategóriában, ahol ne tudnánk még kétszer annyit költeni egy játékra, mint amennyiért azt megvettük, csak itt egyszerűen nem értem az egész rendszer indíttatását. Van ez a körülbelül 8-10 órát felemésztő játék, amit jó esetben végigtolsz egyszer egy haveroddal, majd ott csücsül a gyűjteményed alján csak, hogy nagytakarításon megkérdezhesd: „Volt ilyen része a Wolfensteinnek?” Nem látom magam előtt azt a divatmajmot, aki képes lenne ebbe a játékba több pénzt ölni, mint amennyit feltétlenül muszáj csak azért, hogy kék vagy sárga legyen a páncélja.

Képtalálat a következőre: „wolfenstein youngblood character screen”

A mellékküldetések pofátlanul húzzák az időt és az idegeimet egyszerre. A struktúrájuk a legrosszabb MMO-s napi küldetéseket idézik és úgy nagy általánosságban kimerülnek abban, hogy „menj ide, lődd le ezt”. Ha nem kellett volna két  ponton is megállnunk mellékküldetésekből szinteket szerezni, akkor a játékidő legfeljebb 3-4 óra lett volna, ami még egy 30 eurós címnél is nevetséges.

Wolfenstein ez egyáltalán?

Tyrion: A számtalan felesleges változtatás miatt a fókusz pont a lényeges dolgokról terelődik el. Így például az a hangulat, amely az előző részeket belengte, vagy a bázisunk otthonossága teljes mértékben hiányzik. Mindössze néhányszor éreztem azt, hogy valóban egy Wolfenstein-játékkal játszom, és ez is mindig a nyílt terekről leválasztott pályákon történt. Ez pedig semmi mást nem bizonyít, mint hogy ez a franchise lineáris lövöldeként működőképes.

Tanár Úr: A válasz a kérdésedre, kedves Tyrion az, hogy nem. Ez nem egy Wolfenstein játék. Ez egy co-opnak tervezett maximum közepes lövölde, amire ráhúzták a Wolfi franchise nevét több eladást remélve. Ez már abból is kitűnik, hogy a történet, ahol csak lehet belepiszkít az eddig felépített világba, nem sikerül behoznia egyetlen szerethető vagy emlékezetes karaktert, a régieket pedig alig látjuk. Meg vagyok róla győződve, hogy a következő rész történéseit nem, vagy maximum említés szintjén fogja befolyásolni a Youngblood és azt a pénzt, amit erre elvert a Machine Games, lehetett volna egy szimpla netcomicra is költeni. Legalább ott nincsenek unalmas „melléklapok”.

Egységben az erő

Tyrion: Azonban minden defekttől eltekintve co-op-játékként még működhetne a Youngblood, hiszen sokkal szórakoztatóbb, ha a másik testvért nem a mesterséges intelligencia, hanem egy hús-vér ember irányítja. Mindehhez egy kiváló kezdeményezés is társul, a buddy pass, ahol egy kis felárért egy Steames ismerősünkkel együtt ugorhatunk neki a náciirtásnak, akkor is, ha az egyik fél nem birtokolja a játékot. (Ez a teszt is így készült, Tanár Úr példányával játszottunk.)

Maga a kooperativ élmény viszont nem az igazi. Bár papíron tele van a játék mindkét játékost igénylő interakciókkal, de ezek többsége kimerül ajtók kinyitásában, ez pedig egy dedikáltan co-op címtől kissé sovány. Más funkciók is hiányosak, például nem tudunk szabadon kijelölni dolgokat, és a kommunikációs eszközök is elbírtak volna némi bővítést, bár ez utóbbi egy voice chat mellett nem akkora probléma.

Tanár Úr: Ha ez még nem lenne elég, a Youngblood természetesen Bethesda.net fiókot igényel azoktól is, akiket Buddy Pass segítségével invitáltunk. Ha valamit megtanultam a Fallout 76 tesztem alatt az az, hogy a Bethesda szerverei valószínűleg egy régi Amigáról futhatnak valami összeszigszalagozott UTP-kábelen keresztül. Sokszor volt, hogy szerencsétlen Tyriont kidobta vagy egyáltalán be sem engedte a rendszer, így maradt a régi megoldás: kikapcs, két cigi, visszakapcs.

Képtalálat a következőre: „wolfenstein youngblood co-op”

És ha már co-op, beszéljünk egy picit arról is, hogy lehet ezt a játékot szólóban is nyomni, bár az olvasók mentális egészségének megőrzése érdekében ezt nem ajánlom. Persze, kapunk magunk mellé egy mesterséges unintelligencia által irányított bajtársat, de robottesónk többet árt, mint segít. Nem csak az gyakori, hogy megáll egy helyben és az ellenséges tüzet még csak nem is viszonozva várja, hogy szitává lőjék, de sokszor látszólag az egyetlen célja, hogy megölesse magát, hogy aztán nekem kelljen felkaparni a földről. Ha valaki arra gondol, hogy semmi baj, hagyja meghalni, majd sasszézik tovább egyedül, gyorsan felejtse el: mindkét tesónak életben kell maradnia.

Szekunder szégyen

Tyrion: Bár már eddig is olyan negatív a véleményem, hogy ha gyököt vonnánk belőle, nem is létezne, még nincs vége. A sok változtatást ugyanis a történet sínylette meg a legjobban. A sztori meglehetősen rövid, és nem is igazán jól, az elejére és a végére van elosztva. Mindemellett meglepően kevés szereplőt mozgat, ennek megfelelően a játék világa átvezető videók közben egészen üresnek tűnik. Arról már csak ne is beszéljünk, hogy egy mumble rap számnak több szépirodalmi értéke van, mint ennek a történetnek, vagy hogy a cselekményt viszonylag kiszámítható csavarok tarkítják. Ez nem olyasmi, amit az egyébként meglehetősen sok összegyűjthető feljegyzéssel ellensúlyozni lehet.

Az igazi probléma azonban az, hogy a főszereplők párosa a legkevésbé sem szerethető. Alig van sztereotípiákon túlmutató személyiségük, és kettejük kapcsolata sem látott sok írói kreativitást. Szinte semmi egészséges rivalizálás, vagy egymás ugratása, cserébe annál több a jó ízléssel értelmezhetetlen jelenet. Ilyenek például a liftekben való bohóckodás, vagy minden második átvezető videó, ahol egyszerűen fizikai fájdalmat tudott okozni kettejük együttese. Régen volt részem ennyire kínos élményben.

Tanár Úr: Mint kisebb tesó tanúsíthatom, hogy 26 év tesóságom alatt soha az életben nem találkoztam olyan interakciókkal, mint ami a két ifjabb Blazkowicz között lejátszódik. Még mielőtt valaki letámadna, hogy soviniszta vagyok és azért rühellem őket, mert nők, mindenkit megnyugtatok, hogy akkor is kellemetlen lenne ez a két karakter, ha férfiak lennének. Talán ha a játék 80%-ában nem úgy viselkedne mindkettő, mint félrészeg fociultrák egy győztes meccs után, több szimpátiát éreznék irántuk. B.J. is egy kőagy volt, de ő azért néha megállt gondolkodni rajta, hogy a náci az náci persze, de csak embereket ölünk halomra, kérem szépen. Itt egy pillanatra sem állhat az útjába az agyatlan gyilkolásnak az a hülye érzelmi töltet, valami mélyebb gondolat azon túl, hogy a rossz emberek horogkeresztet hordanak.

Ezen persze az sem segít, hogy a kisegítő karakterek és az ellenlábasaink teljesen jellegtelenek (de legalább nem fociultrák…? – szerk). Emlékszem az előző részekben az utolsó szabadságharcost is ismertem a bázison, ha épp nem névről, legalább az öltözékéről, az akcentusáról vagy arról, hogy kábé milyen céljai vannak. Itt ilyen nincs, a Párizsi ellenállás főhadiszállásán talán 2 karakter kivételével mindenki túltextúrázott ballaszt. Talán a „legszerethetőbb” karakter a fekete sidekick volt a lányok mellett, aki túláradó kockasága ellenére legalább benyögött néha valami értelmeset a beszélgetésekbe. Persze neki sem voltak jó dialógusai, de legalább próbálkoztak.

Képtalálat a következőre: „wolfenstein youngblood little paris”

Párizs megér egy misét

Tyrion: Bármennyire is úszik a problémákban ez a játék, azt nem tagadhatom, hogy a vizuális körítés nem lett rossz. Bár határozottan nem a legmagasabb beállításokon játszottam, a textúrák, modellek és effektek így is jól néztek ki, bőven hozva a 2019-ben elvárható színvonalat. Nem fogjuk a fegyvereinken megcsillanó esőcseppekben meglátni az élet értelmét, és az RTX-támogatással is adósak, de összességében jó érzés ránézni a Youngbloodra.

Az már egyéni prioritás kérdése, de én nem rajongok az egyre futurisztikusabb megjelenésért, nekem a mai napig az Old Blood a leghangulatosabb epizód. Viszont a látványtervezés mutat tagadhatatlan hiányosságokat is. Sajnos az egész inkább néz ki úgy, mint amit összeollóztak a New Colossus elemeiből, semmint hogy valódi művészi munka terméke lenne.

A hangzással többnyire minden rendben van, és a zenében is találunk kellemesen zúzós számokat, de az is biztos, hogy bajosan tudnám a dallamukat felidézni. Technikai problémák pedig ki-kiütköznek, legyen szó a képfrissítés gyengélkedéséről, vagy kisebb bugokról. De mindez a végeredményen nem nagyon változtat, a játék sírját már a többi probléma régen megásta.

Tanár Úr: Jómagam a legmagasabb grafikai beállításokon toltam a játékot és bár a legtöbb esetben a kiváló látvány mellé stabil FPS társult, azért volt pár probléma a textúrák betöltésével. Ha fegyvert váltottam vagy éppen egy új zónába értem, a világ először maszatos, alacsony poligonszámú masszaként jelent meg és csak azután élesedett ki. Mondjuk a „probléma” gyakorisága azt is felvetette bennem, hogy ez valamilyen művészi indíttatásból berakott fícsör, de akárhogy is, nekem sértette a szememet.

Számomra a látvány inkább ott bukott meg, hogy a legtöbb terület nem valami emlékezetes. Kevés jel mutat arra, hogy Párizsban jártunk, kivéve egy részt, Little Berlint, ahol valaki nagyon eltalálta a „kis francia kávéház birodalmi sassal” érzést.

Összefoglalás

Co-op Kritika – Wolfenstein: Youngblood


Szerzői értékelés

5

Tyrion: A Wolfenstein: Youngblood egy masszívan közepes játék. Hiába működnek az alapjai, és hiába élvezhető elvárások nélkül, a rengeteg probléma könnyen kedvét szegheti bárkinek. Valójában az egész játék feleslegesnek tűnik, a készítők egyetlen mentsége, hogy mindössze 30 Euróért vesztegetik.Tanár Úr: Nem vagyok jövendőmondó, de van egy olyan érzésem, hogy ez a játék olyan lesz a Wolfenstein fanoknak, mint a Fallout rajongóknak a Fallout: Brotherhood of Steel. Pár év múlva tiltott név lesz a közösségben, mintha meg se történt volna. És ez pont így jó. Én nem azt mondom, hogy nem lehet pár óra szórakozást kipréselni a Youngbloodból, mert digitális fasisztákat aprítani mindig jó buli, de a felületi elemeken kívül nagyon keveset kínál a Machine Games új játéka. Várjatok egy leértékelésre.

Kitűnő látvány

Stabil FPS

Bash the fash

 

Semmitmondó és rövid sztori

Feleslegesnek tűnő mellékküldetések

Rosszul megírt karakterek

Kellemetlenkedő RPG-elemek

Mikrotranzakciók

bethesda.net

Olvasói értékelés

0

A 2019-es Gamescon-on mutatta be a Mojang a Minecraft új demoját, ami már alkalmazza a Ray Tracing technológiát. Szerintünk gyönyörű.

Hangulatos és ötletes videó nyerte a Dota 2 világbajnokság rövidfilmes megmérettetésének első helyét.

Nem lehetsz igazán jó baseball játékos, ha nem hagyod magad kicsit besározni. Jól tudják ezt Japánban is.

Egy új kép megmutatja, hogyan fest majd a hó, illetve a felhős ég a játékban.

A Doom Eternal érdekes multiplayer környezet biztosít majd a játékosoknak, amit most egy rövid videóban mutatnak be.

×