WoW Classic - Nem csak nosztalgia

Az utóbbi hónapokban komoly spekuláció volt minden Warcraft közösségben azzal kapcsolatban, hogy vajon a nyár végén érkező Classic szerverek – és a tavasz végén befutott béta – hűen visszaadja-e majd a 2004-ben megélt csodát és hogy mennyire fognak majd a hivatalos szerverek különbözni a pótlékként azóta is futó… khm… „kevésbé hivatalos” szerverektől.  A legnagyobb vita azonban talán a körül kerekedett, hogy a Classic utáni sóvárgásnak mekkora részét teszi ki a nosztalgia és mekkorát a valós játékmenet. Vigyázat, WoW-os szakzsargon következik!

0
 

Az utóbbi hónapokban komoly spekuláció volt minden Warcraft közösségben azzal kapcsolatban, hogy vajon a nyár végén érkező Classic szerverek – és a tavasz végén befutott béta – hűen visszaadja-e majd a 2004-ben megélt csodát és hogy mennyire fognak majd a hivatalos szerverek különbözni a pótlékként azóta is futó… khm… „kevésbé hivatalos” szerverektől.  A legnagyobb vita azonban talán a körül kerekedett, hogy a Classic utáni sóvárgásnak mekkora részét teszi ki a nosztalgia és mekkorát a valós játékmenet. Vigyázat, WoW-os szakzsargon következik!

Bezzeg régen

Be kell valljam, a fenti kétkedők táborába részben én is beletartoztam és bizony A WoW Classic-al kapcsolatban az én számat is elhagyták a sablonmondatok:

  • „Nem vagyok már 14 éves”
  • „Munkám van”
  • „Nem tudok napi 5-6 órát a gép előtt ülni”
  • „Azért volt olyan jó, mert az újdonság varázsával hatott”

És bár ezek mind igazak, mégis tűkön ülve vártam, hogy először rátegyem a kezem a Classic bétára és visszarepüljek kábé tizenöt évet az időben.

Mielőtt azonban beleugranánk abba, hogy miért cáfolta meg minden előzetes félelmemet a Classic WoW bétája, kicsit beszélgessünk a nosztalgiáról. Nem egy és nem két videojátékos közösségben mozgok és totálisan objektív, egyáltalán nem részrehajló meglátásom az, hogy sehol máshol nincs olyan piszkos és visszataszító vonzata a „nosztalgia” szónak, mint a WoW közösségben. Soha nem értettem teljesen a jelenséget, de talán egy kis tömegpszichológiát alkalmazva és az MMORPG-k jellegét megvizsgálva választ kaphatunk a kérdésre.

Képtalálat a következőre: „wow classic”

Ha egy másik gémer közösségben elkiáltom magam, hogy én bizony fontosabb mérföldkőnek tartom a Half-Life első részét, mint a másodikat, maximum disztingváltan különböző véleményű kommenteket kapok arról, hogy a második rész indította el a Steamet a diadal útján vagy hogy mennyivel jobban megállja ez utóbbi a helyét a modern környezetben. Amikor elkottyintom magam, hogy a Fallout a maga idejében formabontó volt a világépítésével és azzal, ahogy a dialógusokat kezelte, általában egyet tudunk érteni abban, hogy ennek ellenére a harmadik rész nélkül nem lenne akkora népszerűsége ma a sorozatnak (és nem lenne Fallout 76… valamit valamiért – szerk.) Ezek a különböző vélemények azonban a legtöbb közösségben vagy elsiklanak egymáson komolyabb súrlódás nélkül, vagy mindkét fél számára előnyös diskurzusban érnek véget.

Ugyanez a beszélgetés egy WoW közösségben az esetek túlnyomó többségében nagyon gyorsan személyeskedésbe, régi sebek felnyitásába és kölcsönös durcizásba fordul át. „Dobd le a nosztalgiaszemüveget”, „Te sem gondolod komolyan, hogy újra két hónapig szenvedek a szintezéssel/Timbermaw repuval/tetszőleges mérföldkővel”. És a másik oldalon „A modern WoW le lett butítva”, „Legalább akkoriban mindenki megdolgozott a felszerelésért”, „Az LFR nulla erőbefektetéssel juttat embereket raidekbe”. Gondolom, senkinek nem kell bemutatnom ezeket a jól begyakorolt frázisokat. Az esetek többségében innen egyik fél sem hajlandó egy tapodtat sem mozdulni, de miért?

Nos, azt hiszem, van egy egyszerű, de nagyszerű válasz: a Vanilla, azaz az eredeti, kiegészítők nélküli WoW nem létezik. Illetve nem létezett egészen tavasz végéig. Itt csücsül a Steam fiókomban a Half-life első része, a Doom, a Quake, az első Fallout, a Morrowind és még sorolhatnám a retro-gyűjteményemet, de most nem is ez a lényeg. Ezekkel a játékokkal akkor játszom, amikor akarok. A további részeikkel pedig az azokat pártolók akkor játszanak, amikor csak akarnak. Így a komolyabb szócsatáknak nincs igazán értelme, hiszen a vita vége mégiscsak az, hogy játsszon mindenki azzal, amivel szeretne.

Képtalálat a következőre: „wow classic”

A WoW esetében nagyon sokáig nem volt ez így. Ha jött egy új kiegészítő, akkor a Blizzard mindenkit „belekényszerített” az újdonságokba. Igen, még akkor is, ha nem vettél kiegészítőt 2004 óta, hiszen az újabb és újabb javításokkal és patch-ekkel érkező változtatásokat akkor is megkaptad. Így aztán szépen lassan erősödött a feszültség azok között, akik a régi rendszereket és játékmeneteket szeretik és az újdonságpártiak között. persze, a feszültségnek nem csak ez a forrása. Mivel nincsenek különböző verziószámok, sokszor az újabb játékosok úgy értelmezhetik a „régen jobb volt” mantrákat, hogy a jelenlegi játékot szidják még akkor is, ha közvetlenül nem erről van szó. Egyszerűen csak játszani akarnak a régivel.

Vidámpark helyett kalandtúra

Hiba lenne azonban a Classic WoW utáni sóvárgást leszűkíteni a felületi elemekre. Sokan látszólag leegyszerűsítik a témát azzal, hogy kevesebb kontinens, kaszt és frakció volt a játékban. Bár ez technikailag igaz, kimarad egy nagyon fontos szempont: az eredeti WoW játékdizájnja alapjaiban más volt, mint a jelenlegi játéké.

Be kell valljam, én magam sem emlékeztem olyan apróságokra, mint a lassan újraéledő szörnyek, a sokfajta alapanyagot követelő kézműves receptek vagy a piszok lassú életerő-és manaregeneráció. Pedig ezek fontosak, ugyanúgy, mint ahogy fontosak a világban a szélrózsa minden irányában szétszórt küldetések, a 40-es szintig tartó maratoni gyaloglás vagy a lassú szintezés.

Képtalálat a következőre: „wow classic”

Sokan és sokat hangoztatják, hogy a Classic WoW azért eredményez annyi szociális interakciót, mert egy alapvetően nehezebb játék volt. Ebben talán még van is igazság, de a fent leírt dizájnelemek önmagukban is csapatmunkára sarkallnak. Jómagam a tízedik szint elérése előtt többet kommunikáltam totál idegen játékosokkal, mint WoWos pályafutásom utóbbi két évében és nem azért, mert ne tudtam volna egyedül megbirkózni az ellenfelekkel. Ötös szint környékén összeverődtünk két másik játékossal, hogy gyorsabban takarítsunk ki egy tárnát, nyolcas szinten szerettem volna egy szép új fejszét készíteni, de kellett hozzá bőr, amit csak bőrművestől tudtam beszerezni és még sorolhatnám. Mivel minden lassabb, a „holtidőt” beszélgetéssel töltöttük ki és pár óra játékidő után a játékbeli barátaim is dupla számjegyűre nőttek.

És itt érünk el a dizájnbeli különbségek fontosságára: a modern WoW leginkább úgy van megépítve, mint egy vidámpark. Ha kifizeted a belépőt, akkor a játék tartalma kevés kivétellel a lábad előtt hever. Csak annyi a dolgod, hogy hátradőlj és élvezd a műsort. Nincs ezzel semmi baj, sok ember szereti ezt a fajta szórakozást, nem véletlenül járnak sokan vidámparkba vagy moziba. Személy szerint inkább a kalandtúrákat szeretem, ahol a belépő kicsengetése után saját magamnak kell „megdolgoznom” a szórakozásomért, mert ez nekem sokkal nagyobb megelégedést okoz. Nem véletlenül játszom inkább videojátékokkal, mintsem moziba járnék.

Tehát nem mindenkinek fog tetszeni a Classic WoW, ebben teljesen biztos vagyok, de arra is komoly összeggel fogadnék, hogy ha nem is lesz hatalmas követőtábora a Classic szervereknek, akik ott maradnak, azok ténylegesen azért lesznek ott, mert vidámpark helyett kalandtúrázni szeretnek. Ki tudja, lehet, hogy ezentúl még a nagy klasszikus vs. modern viták is gyorsabban elcsendesednek majd.

A Bud Light is egyike a cégeknek, aki aktívan kihasználja az épp adott internetes trendeket. Bizonyosan jól keresnek vele.

Július 18-25. között bárki megszerezheti a Playdead nagysikerű indie platformerét.

Egy tucat ember megsérült és többen meghaltak, miután valaki szándékosan felgyújtotta a Kyoto Animation stúdió épületét – írja a The Guardian.

Amit biztosan tudunk, hogy Pénteken többet tudunk majd.

Valakinek feltűnt, hogy a Devil May Cry 5 szereplője V, nagyon hasonlít Kylo Renre, így fénykardot adott neki.

×