Extra feltét szervírozva: ASUS ROG Gladius II egér a tesztpadon
Az árképzéstől eltekintve eléggé telibe trafálta a céltáblát a tajvani multi.
Az árképzéstől eltekintve eléggé telibe trafálta a céltáblát a tajvani multi.
Az árképzéstől eltekintve eléggé telibe trafálta a céltáblát a tajvani multi.
Az ASUS az elmúlt néhány év alatt szépen felzárkózott a nagy egérgyártó cégek mögé, és egészen remek rágcsálókkal örvendezteti meg a nagyérdeműt. Általában az áraik sem szállnak el túlságosan, ám a mostani teszt alanya kivétel ezalól, hiszen nagyjából 30 000 forintot kóstál, mely összegből már akár egy értelmesebb patkány, egy pad és még egy nem túl vacak fejhallgató is simán megvásárolható.
Persze valamit valamiért, mert az árán kívül túl sok rosszat nem tudok elmondani az ASUS ROG Gladius II-ről. Az biztos, hogy akik kedvelték a Microsoft Intellimouse Explorer 3.0-t vagy a Razer DeathAdder valamelyik revízióját, azok ezzel sem tesznek rossz lóra, mert a forma és a súly eléggé hasonlatos a legendás öregekhez.
No, akkor járjuk körbe a kicsikét! A dobozt kibontva és tartalmát az asztalra borítva mindeféle jóság bontakozik ki az egyszeri vásárló szemei előtt. A sort kezdi a gyárilag mellékelt dupla vezeték; választhatsz, hogy harisnyás (braided), avagy klasszikus, gumis micro USB-USB kábelt csatlakoztatsz a cincogó orrába (mellékesen jegyzem meg, hogy mindkettő csodásan töltötte a mobiltelefonomat).
Ez különösen üdvözítő, mert sokan (velem együtt) nem igazán díjazzák a szövetes kiszerelést annak tömege és merevebb kivitele miatt. Az egyetlen kevésbé szerelmetes tény erre vonatkozóan, hogy bár a harisnyás verzió 2 méter hosszúságúra nőtt, addig a tradicionális változat igen-igen rövid, mindössze 1 méteres. Miért? No mindegy, laptop mellé jó így.
A kettes szám egyéb szempontból is tiszteletét teszi, ugyanis két darab japán Omron D2F-01F (!) mikrokapcsolót szintén kapunk grátiszba. Ez igen! Miért nem csinál ilyet más gyártó? Nyomatják csak az értelmetlenebbnél értelmetlenebb feature-öket, és az ilyen, valóban hasznos (és egyébként filléres) adalékokat mellőzik.
Szóval két zsineg, két plusz mikrokapcsoló. Ez azért fenomenális, mert az egerekkel kapcsolatos, idővel jelentkező gikszerek jellemzően vagy kábelhibára (megtörik belül egy ér a sok mozgatástól), vagy a mikrokapcsoló(k) hibájára vezethetők vissza. Igaz, hogy ezek néhány rozsdás garasból javítható dolgok, de sokan ezt nem tudják (vagy nem küzdenek vele), és a „rendberakás egy zacskó szotyiért” forgatókönyv helyett az „újat veszek, mert csak” vonalán indulnak meg.
A pikszis mélyéről integet még egy 56 oldalas, többnyelvű felhasználói kézikönyvecske, egy vaskos szövetből készült hordszütyő (ami az eltávolítható „farokkal” egyetemben patent módit kínál a LAN-ra hurcolásra) és egy fém ROG matrica. Szép pakk, igaz, de ára is van.
Most azonban lássuk magát az egeret! Az első gondolatom a jobbkezes kialakítású Gladius II-t megmarkolva az volt, hogy ezt bizony összerakták a gyárban. Az anyagminőség korrekt, nincsenek illesztési hibák, az aszimmetrikus klikkeknek abszolút minimális (effektíve nulla) holtjátéka van.
A cucc 126 mm hosszú, 67 mm széles és 45 mm magas, a mérlegen pedig (vezeték nélkül) 110 grammot nyom, s míg a burkolat nagy része egyszerű, sima matt plasztik, az oldalak extrudált mintával ellátott, gumírozott bevonatot kaptak, így az izzadósabb kezű játékosoknak sem kell állandóan azon aggódniuk, hogy egy gyors söprés alkalmával az ablakkeretbe integrálják bináris haragjuk közvetítő eszközét.
Azért csak óvatosan a hadonászással, mert huzamosabb idő után a felület némileg csúszósabbá válhat, és drága mostanság az üvegezés.
A szenzor egy 100-tól 12 000 cpi-ig 100-as lépcsőfokonként skálázódó, 250 IPS-es és 50 G-s PixArt PMW 3360 egység. A gyárilag definiált állásai 400 és 1600 cpi, amit személy szerint komfortos párosításnak találok.
A bal-, illetve jobb klikk alatt alapból ugyanazokat a kínai Omron D2FC-F-K(50M) kapcsolókat találjuk, mint amilyenekkel az ASUS TUF Gaming M5 vagy éppen a Logitech G Pro Wireless érkezik; ne aggódj, az 50 millió kattintásról szóló hitelesítés csak mese habbal. A klikkelési érzet amúgy határozott, taktilis, a jobb oldalon kicsit magasabb hangszínű kattanással.
Az alap 5 gombon felül (bal-, jobb és középső klikk, illetve bal oldalon két extra gomb, melyek alatt piros Kailh kapcsolók figyelnek) található rajta egy CPI váltó kapcsoló, amivel a driverben beállított két CPI érték közt léptethetünk, valamint a bal térfélen akad még egy harmadik, úgynevezett „sniper” (az ASUS „DPI Targetnek” hívja) gomb, amit ha nyomva tartunk, a másodlagos CPI értéken operálhatunk (ami jelen iterációban lényegesen alacsonyabb felbontást jelent, de ez persze változtatható), ám amint felengedjük, az egér visszavált a korábban használt (első) CPI lépcsőre.
Ez akár még hasznos is lehet, bár nekem több problémám is van vele. Az első (és egyben meglehetősen szubjektív) gond, hogy mivel a hátrész irányába tendáló karmos-ujjas (claw-fingertip) hibrid fogással használom a perifériát, előfordul, hogy véletlenül benyomom.
A második, hogy egy ilyen opció megléte rossz szokások betanulására késztetheti az embert: véleményem szerint ha kicsit komolyabban gondolod az online lövöldözést, akkor kontraproduktív dolog folyamatosan összezavarni az izommemóriádat a váltakozó szenzor felbontásokkal, és sokkal jobban jársz, ha egy szettinggel tanulsz meg rendesen puffogtatni.
Az egyedüli felhasználás, ahol egy ilyen funkciót boldogítónak találok, az a képmanipuláció (esetleg videóvágás); kijelölések idején nem rossz, hogy finoman tudod adagolni a kurzor sebességét. A görgő Alps dekódert kapott, és a közepén gumis prezentációban ugyanaz a minta fut rajta végig, mint amilyennel a két oldalsó szegmenst tapogatva találkozunk. A fokozatok érezhetően, jól elkülönülnek, mégis puhán jár az egység.
A rágcsáló hasán vagyon még egy kétállású szervízkapcsoló, ami a kábelt rögzíti a helyén. Okos kis adalék, mert így még véletlenül sem ránthatjuk ki a madzagot az eszköz elejéből.
Az előbb volt szó a két extra mikrokapcsolóról; ezeket forrasztás nélkül(!) cserélhetjük, és a legszebb az egészben, hogy a sajtfaló szétszedéséhez nem kell barbár munkát végeznünk a hasi oldalon, hiszen az ASUS-os urak voltak olyan kedvesek, és a borítást összefogó négy csavart végre nem a teflontalpak alá rejtették, hanem négy, gumifedővel ellátott rézfuratba helyezték. Nagyon nagy piros pötty az ellenőrzőbe.
Á, igen, a tappancsok; kíséretetiesen emlékeztetnek a már szóba hozott Microsoft Intellimouse Explorer 3.0 papucsaira és nincsenek túlméretezve – hála az égnek (minél nagyobb a talp, annál inkább romlik a csúszás a méretesebb kontaktfelület okán).
Szinte nem is beszélhetnénk játékos egérről, ha az RGB ne töltené ki a jelenléti ívet. Jelen vonatkozásban ez háromzónás, ASUS Aura Sync-kel kompatibilis, szinkronizálható világítást jelent: a görgőt, a ROG logót, valamint a patkány alján körbefutó LED csíkot tudjuk kedvünkre színezni. Előnyére szóljon, hogy a vetett fény szép homogén, és kellemes a szemnek – más kérdés, hogy ezt 30 ruppó tájékán azért el is várja az ember.
A vezérlőprogram az ASUS centralizált megoldása, a körülbelül 190 MB tárhelyet foglaló ROG Armoury II (Version 3.00.20), ami a tesztplatformon jellemzően 30 MB memória környékén fogyasztott.
A múltban volt már szerencsém az applikációhoz, és akkor nem ment minden, mint a karikacsapás; fagyások tarkították a rekreációs délutánokat, de olyan is megesett, hogy az app szimplán csak nem látta a gépre csatlakoztatott ROG motyót. Szerencsére most ilyesmivel nem szembesültem, rögtön elsőre siker koronázta a telepítést, illetve konfigurálást. (No de pár órával később ott tartok, hogy Microsoft .NET-keretrendszer hibával el sem indul az egész, szóval mégiscsak vannak bajok.)
Az első, „Buttons” nevezetű képernyőn a gombokat programozhatjuk át tetszés szerint, teljesen egyértelmű a modus operandi. A bal oldalon láthatók a meglévő profiljaink, melyek között nem csak a driverben, de egy meghatározott gombpáros lenyomásával hardveresen is válthatunk.
Profile 1: Button 6 + Button 7
Profile 2: Button 6 + Button 8
Profile 3: Button 6 + Button 9
Három profil adott, ezeket lehet módosítgatni; nekem nem sikerült újat létrehozni. Kellemes adalék, hogy az adott profilt (kellene erre egy jó szinoníma) külön hozzárendelhetjük programok indítófájljához, ami annyit tesz, hogy például a kedvenc játékod beizzításakor az egér automatikusan átvált az arra vonatkozó beállítás-csokorra, ha korábban definiáltad azt.
A „Performance” fülre érve variálhatod a főbb szenzorjellemzőket, úgymint a két CPI lépcső beállítása (100-tól 12 000 cpi-ig, 100-as léptékben), az angle snapping (prediction) ki-be kapcsolgatása, az USB frissítési frekvenciája (a gyári alap 500 Hz), az egérgyorsítás esetleges inicializálása, valamint a gombok válaszideje (ami alapesetben 12 ms, így húzd is le rögvest 4-re).
A „Lighting” tabra vándorolván a fényorgonával játszadozhatunk. Eldönthetjük, hogy egységes sémát használunk, vagy a három világítási zónára külön dolgokat állítunk be (ám ezesetben Wave és Comet effektek eltűnnek a listáról). Nem csupán négy szinten szabályozhatjuk a LED-ek fényerejét (az ötödik szint a lekapcsolt állapot), de animált effekt esetében meghatározható a villódzás intenzitása is – a rágcsáló alján körbefutó fénycsík orientációjáról nem is beszélve.
A kívánt szín egyébként decimális kódban (255 x 255 x 255) adható meg, és bevilágításnak (light bleeding) nyomát sem találtam. Ahogy már korábban is írtam, kellemes, egyenletes a fotonok áramlása.
A „Calibration” fülön a szenzort az alatta terpeszkedő felülethez kalibrálhatjuk. Vannak előre letárolt padokhoz szánt szettingek (pontos típusokhoz, illetve általános, anyag szerinti csoportosítással egyaránt), és persze lehetséges manuálisan is szöszölni vele. A LoD (Lift-off Distance) mértéke szintúgy itt hangolható be (alapbeállításon ~2 mm-től már nem érzékel).
A fejléc második sorában trónoló „Macro” ablakban értelemszerűen komplex makrókat rögzíthetünk (vagy éppen importálhatunk, exportálhatunk, netán törölhetünk), míg a „Sync” tabon az ASUS Aura Syncet támogató eszközeinket hangolhatjuk össze.
Az utolsó, „Stats” névre keresztelt fülön kísérhetjük figyelemmel, hogy hányszor kattintottunk a bal- és jobb klikkel, hány centimétert tett meg az egérpadon a cickány és hogy milyen APM-mel (Action per Minute – a Starcrafton és Warcrafton nevelkedett népek most felhördülnek) operálunk a képernyő előtt.
Egyetlen hajszál került a levesbe: ez a funkció nem automatikus, hanem külön aktiválni kell. Egy lábjegyzetet még megér, hogy a sajtfaló megjegyzi a driveres mókólás eredményét és szabadon migrálható másik számítógép elé, hiszen a személyes paraméterek továbbra is a rendelkezésedre állnak.
A szenzor teljesítményét és az USB frissítési frekijének stabilitását a magyar fejlesztésű OxyPlot Mouse Tester alkalmazás 1.5.3-as verziójával mértem. Először a perfect control méter/másodperces értékének kiderítése volt napirenden, 400, 800, 1600, 3200, 6400 és a maximális (és totálisan értelmetlen) 12 000 cpi-n.
Ahogy a képekből látszik, jellemzően 4 m/s-os, esetleg egy picivel magasabb értékek születtek. A helyzet az, hogy felsőbb tartományban is érzékel a rágcsáló, de a jobb szemléltetés érdekében a picit visszafogottabb gráfokat választottam reprezentációul.
Nem kell mindjárt összeráncolni a szemöldököt, hiszen a legalacsonyabb sensitivityvel játszó playerek is csak ritkán tesznek 4 m/s környéki mozdulatokat, így elmondhatom, hogy a Gladius II remekül vizsgázott; nem ő lesz a szűk keresztmetszet.
Az USB frekvencia stabilitása is hasonlóan szerepelt, mert a 125, 250, 500 és 1000 Hz-es beállításokon az egér takarosan tartotta a rátát.
A tesztek sorát a Microsoft Paint ákombákom szakkör zárta, melynek során betűket, számokat, egyenes(nek szánt) vonalakat és spirálokat rajzoltam a megbúvó szenzoros anomáliák után kutatva, kikapcsolt angle snappinggal.
Ahogy azt várni lehetett, a 400, 800, illetve 1600 cpi-s lépcsők bizonyultak a legkomfortosabbnak, nem találkoztam problémával. A 3200 cpi kontrollálása kezd bajossá válni, a 6400 már egészen embertelen, a csúcs 12 000 pedig még a használhatatlannál is használhatatlanabb; valóságos kínszenvedés volt a művészkedés.
Ez nem az egér specifikus hibája, hanem egy általános érvényű dolog: komolyan nem értem, hogy miért kell ilyen elborult érzékenységgel legyártani korunk modern kurzorkergető apparátusait… Persze az avatatlan vevő számára bizton csalogató lehet az ötjegyű számháború, de mindennek van egy határa.
A hétköznapok folyamán sem okozott csalódást a Gladius II: tette a dolgát, ahogy kell. Semmiféle hátráltató tényezőt nem tapasztaltam (hacsak nem a számomra igen jelentős tömegét, de ez teljesen szubjektív érzet), a Razer Goliathus Control padon és a csupasz asztallapon is remekelt a drága.
A „sniper” gomb lassító képessége egyszer-egyszer kifejezetten jól jött, mikor képekkel dolgoztam, de ettől függetlenül nem igazán tudom legitimizálni a létét, tekintve, hogy a gyártó elsősorban játékosok számára készítette a patkányt (és előzőleg már leírtam, hogy miként vélekedem erről).
Némi hardcore arena FPS közben is megtartotta precízségét, reszponzivitását és a rendszeres ~3 m/s-os söprögetést szintúgy csodásan tűrte. Számomra a forma és tömeg lehetne az eltántorító ok, de ez már személyes probléma; bőséggel találni olyanokat, akiknek pont ez az ideális. Az, hogy másnak mennyire kényelmes, számodra ne jelentsen semmit!
SW